Augusztus 21–23. között Debrecenben tartotta ez évi konferenciáját a Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiuma. A háromnapos tanácskozást megnyitó plenáris ülés központi témája a háromszázötven évvel ezelőtt gályarabságra hurcolt protestáns prédikátorok és tanítók szenvedéstörténete volt. A tárgykörről neves előadók értekeztek előadások és kerekasztal-beszélgetés formájában. Vladár Gábor, a Doktorok Collegiuma elnökének beszámolója.
Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke nyitó igehirdetésében párhuzamot vont a gályarabok megrázó története és a nyolcvan évvel ezelőtt mártírhalált szenvedett ifj. Varga Zsigmond (1919–1945) teológushallgató tragédiája között, kiemelve ezek bibliai tanulságait. Vladár Gábor, a Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiuma elnöke felvezető szavaiban hangsúlyozta, hogy a háromszázötven évvel ezelőtti események felelevenítése nem lehet az ítélkezés, a felekezetek közötti viszálykeltés eszköze. A helyes megemlékezésnek viszont gyógyító, életet és közösséget formáló ereje van. Fontos a tanulságok keresése, mert az az önmegértést szolgálja a XXI. század egyházában is.
A plenáris ülés két fő előadása – egymást kiegészítve – két nagy gondolkodási irányt jelölt ki: a mártíromság szerepét, megítélését a protestáns teológiai gondolkodásban, illetve a gályarabságra vonatkozó, gazdag irodalmi szöveghagyomány évszázados folytonosságát.
Gert van Klinken, az utrechti Protestantse Theologische Universiteit (PThU) professzora Protestáns lelkipásztorok vértanúsága – Gondolatok holland református szemszögből címmel tartotta meg előadását. Először a mártírfogalom koronként változó voltára hívta fel a figyelmet, összefüggésbe állítva a vértanúság és az isteni gondviseléshit korántsem egységes fogalmait. A Heidelbergi Káté szerint semmi, még a gonosz sem történhet Isten gondviselő akarata nélkül (vö. 1., 9., 10. k.–f.). Ezután párhuzamot vont a XVII. századi magyarországi gályarabok és a nácizmus ellen szavukat felemelő holland református lelkipásztorok XX. századi mártíriumának (1940–1945) megítélése között. Megállapította, hogy míg 1676-ban egyértelmű református normát jelentett a klasszikus gondviselés-teológia, ez a kontextus már kevésbé volt magától értődő 1945-re. Majd Michiel de Ruyter korábbi, nálunk is eleven szabadítóképéhez egy jelenkori kutatási nézőpontot emelt be. Utalt arra, hogy a legújabb történeti látásmód szerint a hollandok nemzeti hősét, a magyar gályarabok szabadítóját a holland gyarmatbirodalom alkalmazottjaként nagy felelősség terheli a rabszolga-kereskedelemben vállalt szerepe miatt. Kérdés tehát, hogy a hősökről és mártírokról hányféle képet lehet megrajzolni. A XX. századi holland lelkészek teológiai világképe, gyakorlati kegyessége kapcsán arra irányította Gert van Klinken a figyelmet, hogy a náci birodalommal szembeni megalkuvás vagy ellenállás esetén hol van a határ, mikortól tekinthetünk rájuk mártírként. Úgy látja, hogy amíg a gályarabokról való megemlékezés a magyarországi protestáns egyházak identitásának részévé vált, ez nem teljesen van így a XX. századi mártír református lelkipásztorok esetében Hollandiában. Véleménye szerint ennek egyik oka a holland református egyház 1944-ben bekövetkezett szakadásában keresendő. – Hogyan tudna egy szétszakadt egyház tanúságtétellel szolgálni?! – tette fel a kérdést az előadó.
Imre Mihály irodalomtörténész, a Debreceni Egyetem emeritus professzora a protestáns mártirológia kialakulásáról, gyökereiről és műfajairól tartott nagyívű előadást. Szólt a középkori szentkultusz (hagiográfia) és a kora újkori mártírok (mártirológia) felekezeti párhuzamairól és ellentéteiről, a XVI–XVII. századi nemzetközi szakirodalom német, francia és latin nyelvű kiadványainak szemléletéről, ezek magyarországi recepciójáról. Hangsúlyozta azt a kontextust, amelyben a Szent Bertalan-éji mészárlás (1572) jubileuma (1672) és a francia protestánsok szabadságát szavatoló nantes-i ediktum (1598) visszavonása (1685) közti időszakban, a protestáns üldözések korában játszódik a magyarországi protestáns prédikátorok és tanítók szenvedéstörténete is. Kiemelte, hogy a reformáció egyházai számára különösen fontos legitimációs-identifikációs feladat volt saját hagyományuknak a meghatározása. Így fedezték fel az elnyomott, üldözött egyház képét, amely kezdettől fogva, az ősegyház idejétől meghatározza az igaz egyház történetét. E koncepció legnagyobb hatású megfogalmazója Heinrich Bullinger, aki a Szent Bertalan-éj után egy évvel (1573) veti papírra gondolatait. Szerinte az igaz egyház története üldözéstörténet, húsz nagy hullámban (az utolsó a római pápa üldözése). Imre Mihály érintette azt a sajátos történelmi terhet is, hogy a magyarországi gályarabság forrásai, szövegei sokáig csak kézirat formájában élhettek tovább, így az elhallgatásra ítélt történetük évszázadokon át csak féloldalas hagyományt teremthetett.
A kerekasztal-beszélgetés résztvevői Imre Mihály és Csorba Dávid irodalomtörténészek, valamint Szabó Előd, a PRTA professzora voltak, a moderátor pedig Hodossy-Takács Előd, az MRE Doktorok Kollégiumának főtitkára volt. A levezető elnök a mártíromság szerepére, a gyülekezeti háttérre és holland–magyar párhuzamra irányította a beszélgetők és a közönség figyelmét.
Imre Mihály szólt a bullingeri történelemszemléletről, a konvertita Otrokocsi Fóris Ferenc szerepéről, Kocsi Csergő Bálint fiának debreceni hagyatékáról és a gályarabság irodalmának számos nyelvi és képi eleméről (üldözés, száműzetés, mezítelenség). Számba vette, hogy mekkora kéziratos anyag nincs még felkutatva, és hangsúlyozta, hogy milyen jelentős örökséget tartogat ez a hazai protestáns közösségek számára.
Szabó Előd szerint az egyháztörténeti eseményeket egyrészt saját koruk összefüggésében kell értékelnünk, másrészt a mi korunkra kivetítve: erősek vagyunk-e a hitünk melletti kiállásban, hajlandók vagyunk-e a Krisztus ügyéért a végsőkig elmenni. Kiemelte, hogy az üldöztetés embertelensége és minden réteget elérő ereje miatt mennyire lehetetlen megmérni, hogy ki és milyen mértékben, meddig s mikortól mártír vagy nem mártír. Mert az is a hit melletti kiállás, ha valaki gályapadra került, de az is, aki börtönben vagy útközben meghalt, vagy éppen pénzen kiváltotta magát, de kiállta az odavezető utat. Ne súlyozzuk a Krisztusért való kiállást, ne tegyünk különbséget mártír és mártír között, hívta fel a figyelmet. Szabó Előd szólt a gyülekezetek támogató szerepéről, az újra szolgálatba állókról, a dunántúli lelkészek és gyülekezetek egész gyászévtizedbeli (1670–1681) és a vértelen ellenreformáció ideje (1681–1781) alatti folyamatos üldöztetéséről. A gályarabok szenvedéstörténete a hitük szerint Krisztusra nézve nyer értelmet, akkor is és ma is. A lényeg: megmaradni a hitben.
Csorba Dávid az elsődleges kontextus megértéséhez hozott számos példát (vallásháborúk kora, jogtörténet, kegyességtörténet témában). Kiemelte, hogy számos mártírkép volt akkoriban forgalomban, és történelmi okok miatt a mi őseinket azzal azonosítjuk, amit a svájci egyháztörténész, J. H. Heidegger az egyik helyi dispután (1676) a harminc zürichi megszabadult előtt az ő történelmi szerepű mártíromságukról a bullingeri keretben definiált. Nem szabad azt sem elfelejteni, hangsúlyozta a Debreceni Református Kollégium Múzeumának a vezetője, hogy a gályarabokat kiküldő gyülekezetek és kollégiumok kiálltak mellettük, visszavárták őket. Ezek közül is a dunántúliak (Pápa, Győr, Veszprém, Tata) vagy a városi gyülekezetek (Rimaszombat, Kassa) sokkal nagyobb nyomás alatt éltek, és a hazatért lelkészeknek is az életútjára továbbra is a vándorlás és a lelki harc volt jellemző. Mai közösségeink számára pedig példaadó az életük, kiállásuk, de még az elfutásuk is, hiszen éppen csak a XX. század számos üldöztetése (háborúk, GULÁG/GUPVI táborok, etnikai kitelepítések, gazdasági válsághelyzetek) idején elszenvedhetett számos család és közösség hátratételt, és ezekben, akkor és ma is, keresztyén emberként a halál útján is szeretnénk a Krisztus útján járni, ezért elődeink hite és példája ma is lelki kenyerünk – hangsúlyozta Szabó Előd.
A kerekasztal-beszélgetést számos hozzászólás követte, majd zárásként a konferencia résztvevői megkoszorúzták előbb ifj. Varga Zsigmondnak a Debreceni Hittudományi Egyetem első emeleti folyosóján lévő emléktábláját, majd a kollégium és nagytemplom közötti Emlékkertben található gályarab-emlékoszlopot is.
