Protestáns ébredés a reneszánsz bölcsőjében

Öt éve házasodtak össze, és három éve alapították meg a Pietra Vivente protestáns gyülekezetet az Amerikai Presbiteriánus Egyházzal (PCA) együttműködve Leccében. Ez az első hitvalló református-presbiteriánus közösség a régióban. A protestantizmus történelmileg nehezen tudott gyökeret verni Dél-Olaszországban, mintha a reformáció elkerülte volna Itáliát.

Vincenzo Coluccia: Ha a protestáns reformációra gondolunk, először valóban nem Olaszország jut eszünkbe, hanem inkább Németország, Anglia vagy Genf. Ezekkel szemben Itáliát, a Vatikán és a tridenti zsinat helyszínét gyakran emlegetik úgy, mint a reneszánsz, valamint a barokk bölcsőjét és a reformáció sírját. Az egész félszigeten mindössze hét református-presbiteriánus gyülekezet található: Milánóban és Perugiában református, a Perugia melletti Pasignanóban presbiteriánus, amelyek szorosan együttműködnek. Bresciában, Legnanóban és Pistoiá­ban a Brazil Presbiteriánus Gyülekezet hozott létre közösségeket. A baptisták a XIX. század óta vannak jelen, főként az északi országrészen. A munkánk itt, Leccében azt jelzi, hogy a református hit újjáéledhet, és terjedhet olyan területeken is, ahol korábban háttérbe szorult vagy teljesen hiányzott.

Milyen nehézségekkel kell szembenéznie annak, aki egy olyan országban próbálja képviselni a protestáns hitet, ahol évszázadok óta a katolicizmus a meghatározó felekezet, és hogyan segíthet a helyi kultúra és nyelv mélyebb ismerete az evangélium átadásában?

Vincenzo Coluccia: A protestánsok Olaszország hatvanegymillió lakosának nagyjából egy százalékát teszik ki. Az előttünk álló munka tehát hatalmas. A lakosság nagy része nem ismeri a protestantizmus tanításait, a Biblia olvasása és az arra való egyéni reflektálás nem szokványos vagy teljesen ismeretlen, a Szentírás nincs ott a családi könyvtár polcain. Lecce lakosai, a Dél-Olaszország más részein élőkhöz hasonlóan, híresek mélyen gyökerező helyi hagyományaikról, a családi értékek tiszteletéről, a közösségi kapcsolatok ápolásáról, a helyi tradíciókhoz, különösen a vallási és kulturális szokásokhoz való ragaszkodásukról. Ezer szállal kötődöm ide, hiszen Cannoléban nőttem fel, Leccétől harmincöt kilométerre. Mivel ismerem a régió kulturális normáit és hagyományait, beszélem a helyi dialektust, így sokkal könnyebben tudok kapcsolatot építeni a környezetünkkel, még akkor is, ha vallási értelemben kisebbségben vagyunk, mégis részei a közösségnek. Mivel értem a katolikus egyház és a helyi vallási gyakorlatok jelentőségét, jobban tudom, hogyan beszéljek ezekről az emberekkel anélkül, hogy ez feszültséget keltene.

Olaszország gazdag kulturális sokszínűsége mellett gyakran esik szó az északi és déli régiók közötti különbségekről is. Hogyan látja ezt a kettősséget?

Vincenzo Coluccia: A félsziget déli része hagyományosan konzervatívabb. A katolikus egyház történelmi jelenléte a régióban mélyen befolyásolja a kulturális és társadalmi normákat. Nemcsak a hitet, de az identitástudatot is. A protestantizmus sokkal kevésbé gyakorolt hatást Dél-Olaszországban, mint északon. Összességében Észak-Olaszország vallási tekintetben sokszínűbb. Olaszország 1861-ben lezajlott politikai egyesítése ellenére most, több mint százhatvan évvel később is hatalmas szakadék van. Napjainkban az egy főre jutó jövedelem aránya dél és észak között ugyanazon a szinten van, mint az 1930-as évek elején. Ez arra utal, hogy azok a hiányosságok és torzulások, amelyek az olasz egyesítés korai éveiben sújtották a déli országrészt, még ma is tapasztalhatók. Északon az életminőség magasabb: jobb az infrastruktúra, alacsonyabb a munkanélküliség. Délen gyakoribb a szegénység, az állami szolgáltatások – mint az egészségügy és az oktatás is – kevésbé hatékonyak. Ez a különbség hozzájárul a déli régiókban élők elvándorlásához, különösen a fiatalok körében.

Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért Leccében telepedett le és vállalt szolgálatot misszionáriusként. Mi motiválta erre, és miért érzi úgy, hogy ez a hivatása?

Vincenzo Coluccia: Mintha minden arra készített volna életem során, hogy ezt a szolgálatot végezzem. Valahányszor visszaidézem megtérésem történetét, újra és újra mélyen megindulok. Egyetlen asszony kitartó hitének és odaadó munkájának köszönhetjük, hogy az egész családom megismerte Jézus Krisztust. Hat-hét éves lehettem, amikor először meglátogatott minket, és egy Bibliát hozott. Attól a naptól kezdve tizenkilenc éven át rendszeresen visszatért hozzánk, amíg egyszer csak, fájdalommal a szívében, így imádkozott: „Uram, nem látogatom meg többet a Coluccia családot. Ez most már a te dolgod, én nem segíthetek tovább.” Isten meglepően válaszolt. Mindannyian megtértünk. Sorra, egymás után. Egyedül a mi családunkban fogadta el mindenki a bűnbocsánatot. Elsőként édesanyám lépett rá a keskeny útra. Könnyeivel küszködve sírt az örömtől, én pedig még nem értettem teljesen, mi történik, de békesség töltötte be az otthonunkat. Ugyanakkor nővéremmel, Laurával egyre nyugtala­nabbak lettünk. Elkezdtem olvasni a Bibliát – mélyen felkavart. Noha sokáig vitatkoztam Istennel, lassan ráébredtem, hogy a bűneim súlya alatt elvesztem. Minden magabiztosságom szertefoszlott, és gyakran zaklattam a nővéremet is, mondogatva, hogy mindannyian bűnösök vagyunk, és a pokol vár ránk. Alkudoztam Istennel: „Tudom, hogy létezel, és azt is, hogy szólni akarsz hozzám, csak még ne most.” Torinóba kerültem, az egyetemen szerkezetmérnöknek tanultam, és közben, sok szenvedés után, huszonöt évesen hittem el az evangélium örömhírét.

Hogyan lett mérnökből misszionárius?

Vincenzo Coluccia: Éveken át párhuzamosan végeztem a mérnöki munkámat és szolgáltam a gyülekezetben. 2009 és 2015 között a Gedeon Társaság északnyugat-olaszországi koordinátora lettem. Különböző gyülekezetekben prédikáltam, és sokan bátorítottak, hogy Isten valószínűleg lelkésznek szánt. Közben R. C. Sproul írásait tanulmányozva egyre mélyebb igazságokra találtam. Amint teltek az évek, éreztem, hogy túl sok a teher rajtam. Már tíz év szakmai tapasztalat állt mögöttem, amikor megkerestek egy Abu-Dzabiban zajló projektvezetői pozícióval. Kiváló szakmai lehetőségnek kínálkozott, ám Isten megszólított a 120. zsoltárral: „Jaj nekem, mert Mesekben kell tartózkodnom, Kédár sátrai közt kell laknom!” Mesek és Kedár távoli, ellenséges népeket jelöltek, és ezek a helynevek olyan környezet szimbólumaivá váltak számomra, ahol nem lelhetek békére. A kételyek elmélyültek, és végül felbontottam a szerződésemet. Sokan őrültnek tartottak ezért a döntésért. Egy vasárnap reggel, úton az istentiszteletre, csendes imádságban felajánlottam Istennek, hogy ha kéri, feladom a mérnöki pályámat. Alig tettem ezt meg, amikor a testvérem, mit sem sejtve a belső tusakodásomról, megkérdezte: „Szóval, mit mondasz? Figyelj, mert amit az Úrnak ígérsz, azt be kell tartanod!” Másnap A prédikátor könyvéből olvastuk az Igét: „Ha fogadalmat teszel Istennek, ne halogasd teljesítését [...] Teljesítsd, amit megfogadtál!” Ezután a zsoltárokból is szólt hozzám: „Hálával áldozz Istennek, és teljesítsd fogadalmaidat!” A kételyek szertefoszlottak. Készen álltam feladni karrieremet, de még egy akadály várt rám. Vajon hogyan fogadják a szüleim, akik annyi áldozatot hoztak, hogy mérnök lehessek? Ám mielőtt bármit mondhattam volna, ők vallották meg nekem, már régóta tudják, belőlem lelkész lesz. Így 2016-ban, tíz év mérnöki pálya után felmondtam, és beiratkoztam a kaliforniai Westminster Seminary Master of Divinity programjára. 2019-ben befejeztem a tanulmányaimat, és lelkipásztori gyakornokként szolgáltam az escondidói New Life Presbiteriánus Gyülekezetben. Nem sokkal később a Mission to the World misszionáriusaként immár a feleségemmel, Judittal hazatértem, hogy presbiteriánus-református gyülekezetet alapítsak Leccében, ahol egy kis hívő mag már évek óta imádkozott lelkészért.

Coluccia-Móréh Judit nemcsak hivatását, de családját és hazáját is elhagyta, hogy a dél-olaszországi misszióban teljesítse küldetését. Milyen meghatározó döntések és események vezettek oda, hogy Leccében, lelkészfeleségként találja meg az otthonát?

Coluccia-Móréh Judit: Itália mindig is vonzott, már középiskolásként elkezdtem önállóan olaszul tanulni. Az igazi szenvedélyem azonban a latin, ebből a nyelvből szereztem diplomát az egyetemen. Gyerekkoromban többször is jártam Olaszországban: nagyapámmal Velencét látogattam meg, nagybátyámmal pedig Nápoly környékét jártuk be. Az egyetemi évek alatt is több alkalommal visszatértem, majd az Erasmus-programmal egy félévet Milánóban töltöttem. Itt találtam rá arra a református gyülekezetre, amelyet abban az időben Andrea Ferrari vezetett. Feleségével nekem szinte olyanok, mintha az olasz szüleim volnának. Náluk értettem meg igazán, mennyire fontos Olaszországban az evangélium hirdetése. A gyülekezetükben találkoztam Vincenzóval. 2019-ben kötöttünk házasságot, Andrea Ferrari esketett bennünket. Ezt követően Kaliforniába költöztem, ahol a férjem a teológiai tanulmányai befejezése után Escondidóban kezdte meg a gyakornoki szolgálatát. Sőt, a Covid-járvány miatt még egy további évet is kaptuk Istentől ebben a – festői völgyekkel, hegyekkel körülvett – városban. Hirtelen lelassult az életem, egészen más lett az időbeosztásom, mint előtte. Közben megszületett Abigél lányunk. Vincenzo vízuma azonban lejárt, így nem vállalhatott munkát, de a gyülekezetben továbbra is szolgált. Hónapokon keresztül éltünk Amerika egyik legdrágább államában fizetés nélkül, de Isten mindig betöltötte a szükségünket, és a támogatásunk legnagyobb részét is össze tudtuk gyűjteni. Olaszországi életünket Vincenzo szülőfalujában kezdtük el, amíg végigjártuk a bürokrácia útvesztőit, és végre elindíthattuk a gyülekezetünket Lecce városában. 2022-ben érkezett Sámuel fiunk, most pedig a harmadik gyermekünket várjuk.

Kik alkotják a Pietra Vivente gyülekezetet, és hogyan tudják megszólítani a helybelieket?

Vincenzo Coluccia: Lecce Milánóhoz és Perugiához képest egy kisváros, ám viszonylag nagy népsűrűség jellemzi, hiszen hatvan kilométeres körzetben másfél millió embert érhetünk el. A gyülekezet tagjai különböző helyekről érkeznek, például Brindisiből, Tarantóból, Francavilla Fontanából és még sok más településről. Vannak, akik az internet útján találják meg és követik az igehirdetéseinket távolabbi régiókból is. A közösség magját a szüleim és azok az emberek alkotják, akik megértették és elfogadták a Biblia igazságait, valamint a reformátorok kegyelemközpontú tanításait. A személyes kapcsolatok erejében bízunk: egy-egy baráti beszélgetés a játszótéren vagy ügyintézés közben is lehetőség arra, hogy meghívjunk valakit a gyülekezetbe. A vendéglátás mindig a misszió egyik legkedvesebb területe a számunkra.

Coluccia-Móréh Judit: Korábban rendszeresen összegyűltünk a női körünkben, hogy bizonyságtételeinkkel és az Igével bátorítsuk egymást. Jelenleg a találkozásaink szünetelnek, mivel a nagy távolságok miatt csak online tudunk kapcsolatban maradni, de folyamatosan keressük a lehetőséget, hogy újra személyesen is találkozhassunk. Eközben a hitbeli növekedés sem marad el. Hangzik a tiszta Ige, a hívő tagjaink között pedig látható az Úr munkája. Hálát érzek, hogy olyan gyülekezethez tartozom, ahol a férjem szolgál lelkészként, hiszen az Isten általa olyan mélységeit tárja fel a Szentírásnak, amelyeket korábban nem tapasztaltam, új perspektívát nyitnak a mindennapok megéléséhez. A gyerekek miatt az alváshiány és a fizikai megterhelés időnként próbára tesz, de soha nem éreztem, hogy ez lelki mély-ponthoz vezetett volna. A kisgyermekes anyukáknak gyakran azzal is tanúságot teszek, hogy panaszkodás helyett Isten gondviselésére mutatok. Az anyaság és az otthonteremtés mellett igyekszem Vincenzo szolgálatát is támogatni, folyamatosan kapcsolatot tartok a támogatóinkkal. Az amerikai és magyarországi gyülekezetek, valamint magánszemélyek imádságának és anyagi hozzájárulásának köszönhetően tudjuk folytatni missziós munkánkat. A gyülekezetünk új énekeskönyvének szerkesztésében is részt veszek, bízva abban, hogy hamarosan a milánói és perugiai közösségekkel együtt kiadhatjuk. Bár most nem foglalkozom tanítással, hosszú távú célunk egy református iskola alapítása a gyülekezetben. Ennek előkészítése már megkezdődött, és igyekszem alaposan tájékozódni a szükséges bürokratikus lépésekről, valamint a pedagógiai követelményekről, amelyek elengedhetetlenek egy ilyen intézmény elindításához.

Vincenzo Coluccia: Jelenleg a gyülekezetünknek huszonegy hivatalos tagja van, köztük felnőttek és megkeresztelt gyermekek. Rendszeresen látogatnak minket érdeklődők, és az ország különböző részeiről többen online, Zoom segítségével követik az alkalmainkat. Apró lépésekben növekszik és erősödik a gyülekezetünk. Remélem, idővel elérjük az önfenntartó működést. Ahogy egyre jobban átlátjuk a tized fontosságát, úgy nő bennünk a felelősségtudat, és egyre inkább megtapasztaljuk, hogy közösségünk valóban a családunk részévé válik. Az elmúlt három év különösen nagy erőpróbát jelentett, hiszen lelkészi, presbiteri, diakónusi és még takarítói feladatokat is egyaránt vállalnom kellett. A rengeteg adminisztratív teher nemcsak súlyos lelki megpróbáltatást okozott, hanem sajnos sok időt elvett az igei szolgálattól, és kevesebb pihenésre jutott lehetőségem, mint amennyire szükségem lett volna. Nem egyszerű olyan férfiakat találni, akik maradéktalanul betöltik a szerepüket a családjukban és a gyülekezetükben. Jelenleg egy új tanítási sorozaton dolgozom, és nem véletlenül választottam alapjául Timóteus első levelét. Szeretném bátorítani a férfiakat, hogy magabiztosan vállalják a szerepüket a közösségben. Csütörtök esténként online bibliaórát tartok, vasárnaponként pedig személyesen találkozunk, hogy együtt ünnepeljük az Úr napját. Ezek az alkalmak nem csak a tanításról szólnak; az események után kávé és sütemény mellett lehetőség nyílik testvéri közösségben elmélyíteni a hallottakat, megosztani személyes tapasztalatokat és feltenni a felmerülő kérdéseket.

A gyülekezet neve és logója, a Pietra Viente nagyon kifejező. Mit jelent, és hogyan kapcsolódik a közösség mindennapjaihoz?

Vincenzo Coluccia: A Pietra Vivente – amely magyarul élő köveket jelent – egy bibliai képre utal, amely a közösség építő erejét szimbolizálja. A kifejezés a Szentírásból, Péter első leveléből származik, amelyben a hívek lelki házként, élő kövekként épülnek Krisztusra. A közösség tagjai külön-külön is erősek, de amikor egymásra épülnek és Krisztust helyezik a középpontba, akkor egységes és erős közösséget alkotnak, amelyet Krisztus tart össze és tölt meg élettel.