Randiguru

Ha nem tudatosul az egyénben a magányosság érzete, akkor miből veheti észre, hogy társra van szüksége?
Ösztönös életprogram, hogy a huszonévesek ismerkednek, viszont ha a fiatal visszahúzódik, kizárólag baráti köröket látogat, és nem vágyik szerelemre, annak félelem lehet a hátterében. Amíg az ember teheti, nem ás mélyre a nehéz érzései világában, inkább egyensúlyra törekszik, amelyet sokféleképpen meg lehet teremteni. Tegyük fel, egy férfi naponta sportol munka után, majd ötvenévesen megfogalmazza, hogy „most már magányos, gyermektelen leszek, és nem kellek senkinek”. Felborul az egyensúly, számtalan esetben a biológiai óra ketyegése hozza el a változásra ösztönző szenvedésnyomást. Már a barátok is családot alapítottak, elmaradoznak a gyermekek miatt, és az egyedülálló elkezdi magányosnak érezni magát. Sokakkal találkozom, akik idejüket, energiájukat karrierjük építésére vagy tudományos munkára szánták, és harmincas éveikben jöttek rá, hogy félnek az elköteleződéstől.

Azt gondolnánk, hogy tehetünk valamit magunkért, mielőtt ránk szakadna a tető…
A sorsunkat végig kell járnunk, azonban fedezzük fel benne a fejlődési lehetőségeinket! Isten nem siettet, előtte „egy nap annyi, mint ezer esztendő” – írja Péter apostol a második levelében, és fordítva is igaz. Az Úr sokszor megengedi, hogy sodorjon bennünket az élet, viszont elhozza az alkalmas pillanatokat, a kairoszt, amikor képessé válunk fejlődni a jellemünkben és ezáltal előrevinni a kapcsolatainkat.

Vannak-e keresztyénként szabályai a randevúzásnak? Nem a szexualitás tiltására gondolok.
A szigorú keresztyén családban felnőtt vagy ilyen ifjúsági körbe, gyülekezetbe tartozó fiatalokban az erős normák olykor szorongást okoznak, megbéklyózva az ismerkedést, így csak annak a személynek adnak teret, akinek majdhogynem a homlokára írták: „Ő lesz a férjem/feleségem.” De hogyan lehet ezt leolvasni, ha nincsenek tapasztalataim? Szükség van egyfajta szabadságra az ismerkedéshez. Érdemes megtapasztalni, hogyan hat ránk az ellenkező neműek közül a visszahúzódó vagy a nyitottabb karakter, hogyan érezzük magunkat egy szabadabb gondolkodásúval, esetleg humorossal, romantikussal. Hasznosak a különböző élmények, hogy legyenek tapasztalataink arról, kivel hogyan éljük meg a közelséget a keresztyén határokon belül. Talán az egyetlen, de fontos szabály: találjuk vonzónak a másik felet! Nem elég, hogy kedves, megbízható, biztonságot teremtő. Legyen az, akire mindig is vágytam, akinek a közelsége hatással van rám, felvillanyoz a jelenléte! Ez a fajta szerelem lesz a későbbi házasság aranytartaléka.

Mitől lesz szerelmes a fiatal vagy a negyven-ötven éves?
A tudattalan kapcsolódásnak több aspektusa is van, például a szimpatikus lány vagy fiú valamilyen tulajdonságában hasonlít az ellenkező nemű szülőmre, aki talán nem volt érzelmileg nyitott felém, és ezt végre elérhetem; vagy éppen ellenkezőleg: szeretetteljes volt, és vágyom ennek az újraélésére. Például felnőttként a nőnek zsigerből vonzó lesz egy, az édesapjáéra emlékeztető szempár. Továbbá lényeges, hogy hasonló legyen az érdeklődési körünk, tudjunk beszélgetni a világ dolgairól. Lehet, hogy elsőre nagyon vonzó a külseje, de ha a sokadik randevú után ráébredünk, hogy nem jutunk közös hullámhosszra, akkor gyengül a kémia, és továbblépünk. Előrehaladva a korban az élettapasztalatok miatt egyre több tényező határozza meg a szerelem érzését: húszévesen még ingáznánk a kapcsolatért, ötvenesként már beletörődünk – úgysem fog működni.

A családnak milyen szerepe van az ismerkedésben?
A boldogság ígéretétől az egyén érzelmi sodrásba kerül, amelyben nehezen engedi el a partnere külsejéből, viselkedéséből, személyiségéből áradó varázst, és nem akarja meglátni a szerelme hibáit. Ha szerető családunk van, érdemes megfigyelni, mennyire tud beleilleszkedni az új barát, barátnő, mit szólnak hozzá a szüleink, a testvéreink? Ezek a visszajelzéseik reálisak lehetnek. Persze nem ajánlom, hogy az édesanya, édesapa válasszon férjet, feleséget a gyermekének, szabad emberként a fiatalé a döntés. Az akadályok idővel úgyis meghozzák a kijózanodást, a szenvedés kikezdi a vágyott megérkezés ideáját, és lassan tisztul a kép.

Hogyan függ össze a hitélet és az ismerkedés folyamata?
Ha Isten útmutatásaihoz szeretnénk igazítani az életünket, akkor tétje van annak, milyen lelkivilágú egyént engedünk formáló erőként a közelünkbe. Ha a keresztyén pár nem tud együtt imádkozni, akkor valószínűleg még nem élik meg az intimitás azon fokát, hogy fel merjék fedni egymásnak a belső világukat. Ehhez bizalom kell: „Te szeretsz engem, nem élsz vissza a hallottakkal, és magam is ugyanezt a biztonságot nyújtom neked.” Enélkül később is nehezen beszélnek majd egymásnak a hitükről, hiszen érzékeny, sőt sebezhető terület.

A keresztyén fél olykor szinte belelátja a másikba, hogy komoly Krisztus-követő, pedig valójában nem az. Mi történik ekkor?
Időt kell hagyni a kapcsolat fejlődésére. Ha a megismerkedés után fél évvel összeházasodnak, nem tudják kihordani az ellentmondásaikat, ezért már néhány esztendőn belül megjelenhetnek a nehézségek. Minél különfélébb helyzeteket élnek meg közösen az elköteleződés előtt, annál több lehetőség lesz szembesülni azzal, hogyan gyakorolják a hitüket a hétköznapokban. A magunkról festett kép sokszor idealisztikusabb a valóságnál, pedig nem becsapni akarjuk a kedvesünket, csupán megfelelni neki.

Árnyaljuk még a lehetőségeket! Mit eredményez, ha a társunkra lelki atyánkként tekintünk, tőle várjuk a hitbeli megerősödést, útmutatást?
Mint ahogyan az ismert mondás szerint Istennek nincsenek unokái, hanem mindannyiunknak saját történetünk van vele, amelyet megoszthatunk a barátunkkal, barátnőnkkel, éppen úgy a fejlődésünk, a megtisztulásunk útjának felelősségét sem háríthatjuk másra. Az említett helyzetben később tudattalanul is elvárások támadnak: „Miért nem így, miért nem úgy? Nem erről volt szó!” A partner elakadása feszültséget szít. Az atyáskodó szerep inkább a férfira jellemző – bár hölgyeknek sem esik nehezére –, főleg, ha határozott elvei, egyértelmű elképzelése van kedvese helyes életviteléről, és erről a hitútról se jobbra, se balra nem szabad letérnie. Az említett karakter az élet más területein is szeret meghatározni, kontrollt tartani, aminek persze van pozitív oldala is.

Melyek azok a jellemhibák, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy vessünk véget az ismerkedésnek?
A hazugság nemcsak problémákat hoz magával, de alapvető bizonytalanságokat is, amelyeken állva nehéz megküzdeni a párkapcsolat fejlődési szakaszait. Még ha gyermekként éltem is meg hasonlót, mellette ne tapasztaljam újra: „Még ő is becsap, rosszul bánik velem.” Megoldandó fejlődési terület az egyén számára, ha nem tudja kontrollálni az indulatait: a megalázó beszéd újra és újra megsebez és mérgez. Ennek a következő lépése lehet egy-egy lökés, ütés, amelyeknek még nem feltétlenül lesznek látható nyomai, azonban már testi bántalmazás, és egyértelmű jele annak, hogy a kedvesünk személyiségében nem alakult ki az indulatszabályozás. Emiatt ne ítéljük el őt, engedjük el, hogy dolgozzon a fejlődésen, kérjen segítséget, hogy pozitív légkör, jó kölcsönhatások, szeretetdinamikák alakuljanak ki. A másik véglet, amikor semmilyen érzelmet nem fejez ki a partnerünk, hiába osztjuk meg vele a boldog vagy a negatív élményeinket, ő érdektelen marad, nem vonódik be a beszélgetésbe. Talán folyamatosan nehéz érzelmi térben nevelkedett, és ezért lezár. Hiába jó társ, ha nem hangolódik ránk, magányosak leszünk mellette, és a bajban érzelmileg nem támaszkodhatunk rá.

Az ismerkedés elején a rózsaszín ködtől még vak a szerelmes, később pedig a szoros kapcsolat miatt nehéz már szakítani…
Ha a kezdetekben túl csöndes a partner, azt mondjuk: „majd én kibontom”, ha túl indulatos: „megígérte, hogy többé nem lesz ilyen”, pedig két hónap múlva újra megteszi, amire további mentséget talál a szenvedő. Elfókuszál a problémáról, hogy mentse a viszonyt. Persze, ha nem köteleződtünk is el, még fejlődhetünk együtt, sőt egy párkapcsolat előbb-utóbb mindenképpen elvezet bennünket a lelki elakadásainkhoz. Első lépésként olvassunk önismereti könyveket, hallgassunk előadásokat, amelyek révén elkezdjük megérteni magunkat. Nagyobb problémánál kérjünk segítséget a belső mozgatórugók átdolgozásához lelkigondozásban vagy terápiában. Ám a fiatalok könnyen kimondják: „nem vagy normális, inkább keresek jobbat”, és lépnek tovább. Húszévesen még elhiszik, hogy a partnereikkel van a baj, viszont a harmadik x-ben rájönnek, hogyha „ez se, az se, ő se”, akkor magukban kell keresni a hibát.

A keresztyéneknek szoros a viszonyuk a reménységgel, olykor mégis megcsalva érzik magukat tőle. Mitől válik a reménység valóságossá, hogyan lesz változás?
A reménység nem biztosíték. Nem mindegy, hogy elvárom-e Istentől: változtassa meg a barátomat/barátnőmet, vagy bizalommal és nyitottsággal viszem elé a helyzetet, mondván: „Amíg így viselkedik velem, nem merek mellette elköteleződni, viszont ragaszkodom hozzá. Jézusom, te tudod, hogy őt szeretnéd-e társamul, és formálod-e ehhez.” Öntsem ki újra és újra a szívemet az Úr előtt, amennyiben idővel mégsem történik változás, akkor könnyebb lesz megszakítani a barátságunkat. Számtalanszor beszélgetek így panaszkodó emberekkel: „Már mindent megtettem kettőnkért.” És amikor átbeszéljük az esetüket, kiderül, nem voltak jelei annak, hogy a másik fél komolyan vette volna a problémát vagy segítséget kért volna, inkább csak a minimumelvárásnak akart megfelelni, ami még nem igényelte a szembesülést a saját belső világával. Ha a dilemmámat megosztottam Istennel, és keresem, várom az ő vezetését, látnom kell a változást ahhoz, hogy azt mondhassam: Isten megáldja a közös utunkat.

Miért sürgetik némelyek az intimitás mielőbbi elmélyülését?
Ha az egyén nem tapasztalta meg korábban, milyen szeretve lenni, rossz az önbizalma, mert megsebezték, és ezért veszélynek érzékeli az érzelmi közelséget, akkor a szexualitás mint ösztön a kizárólagos kapcsolódási formája, hiszen általa éli meg a gyengédséget, a meghittséget. Az elszexualizált kötődésben működő személy nem kapcsolódik elmélyült érzelmekkel a társához, hiába szereti. Ez a jelenség már férfiakat és nőket is egyaránt érinthet. Nincs szexmániás, csak kötődésében sebzett ember van.

Előfordul, hogy a szüzességét elvesztő és ezért magát már „tisztaság” szempontjából elértéktelenedettnek megélő keresztyén könnyebben odaadja magát újra és újra az ismerkedéseinél, hiszen „már mindegy”.
A szüzesség elvesztését Istennel és önmagával szemben is rendeznie kell. A lelki gyógyulás hosszabb folyamat, az érintett gondolja végig, milyennek éli meg magát: talán kevésnek, megalázottnak, értékevesztettnek, akár értéktelennek? Adjon teret a gyötrelmének, a maga és a volt párja iránti haragjának! Vállalja Isten előtt az érzéseit, és engedje neki, hogy gyógyítsa, fölmelengesse a szeretetével. Az életben elbukunk és sebeket okozunk magunknak, a többieknek, a Megváltóval mégis felállhatunk, felemelhetjük a fejünket és újrakezdhetjük. Akit a sebzettsége a szexuális sodródás útján indít el, az nem dolgozta fel a történéseket. A legfontosabb érték nem a szűziességünk, hanem mi vagyunk. Miért dobná másodszor is, harmadszor is oda magát a keresztyén, amikor már megbánta, mivel rájött, hogy egyszer sem kellett volna? Ha rendezi Istennel a bukását, elhiszi a megbocsátását, akkor ismét értékessé válik önmaga számára is.

Milyen viszonyban áll a személyiségfejlődés a sikeres ismerkedéssel, kapcsolattal?
Az ember személyisége a kamaszkor utáni fiatal felnőtt korig fejlődik aktívan. Amikor rögzül, az egyén a lelki egyensúly megteremtésére kezd el összpontosítani, bár az élet kihívásai később valamelyest még tovább formálják, gondozza az idős szüleit, gyermeket nevel, karriert épít – viszont komolyabb jellembeli változást már csak tudatosan, terápia útján érhet el. Ezért valójában a fiatal felnőtt kori személyiségünk határozza meg leginkább a jelenlétünket a párkapcsolatban, nyitottságunkat az elköteleződésre, később a hűségünket, az intimitásunk mélységeit és a közelség-távolság igényének dinamikáját a társunkkal.