Reformáció

Ők a keresztyén hitélet terén olyat tettek le az asztalra, amit az évszázadok során, de különösen a II. vatikáni zsinat óta a római katolikus egyház is sok tekintetben figyelembe vett, s aminek ma reformált evangéliumi keresztyénekként mi is kedvezményezettjei vagyunk.

Ugyanakkor a reformáció emléknapja nem pusztán arra való, hogy a múltba beletokosodva jó diákként felmondjuk a történelmi leckét, hanem hogy itt és most tükörbe nézzünk: az Úr Jézus tekintetébe. Nem arra való, hogy megelégedjünk zárványfelekezetiségünkkel, hanem hogy a semper reformanda ecclesia komolyságával számot adjunk egyházunk folytonosan megújítandó belső formájáról. Ennek minőségét a Szentírásban lejegyzett élő Igében, valamint hitvallásainkban lelhetjük föl. A reformáció emléknapja nem indíthat büszkeségre, sokkal inkább mélységes alázatban az Isten iránti hálára. A gályarabok, az erdélyi fejedelmek megharcolták a maguk hitét, de a maiak nem hivatkozhatnak rájuk az Isten színe előtt. A reformáció emléknapja arra sem való, hogy a római katolikusokkal szemben határozzuk meg önmagunkat, hanem hogy a megváltó Krisztushoz való viszonyunkban eszméljünk saját identitásunkra az egyetemes és apostoli egyházon belül.

És ami fontos ennek az emléknapnak kapcsán: legyünk őszinték! Bűnvallással tekintsünk a protestantizmus elkanyarodására az elmúlt ötszáz évben! Valljuk be, hogy a XVII. századtól a szekularizáció meglovagolta a reformációt, majd a liberalizmus formájában a XIX. századtól maga alá gyűrte! Olyan észrevétlenül történt mindez, hogy a szekuláris és liberális elemeket ma már a református egyház sajátjának tekintjük. A reformátorok első nemzedéke igencsak csodálkozna ezen. Ennek következményeképpen mára kiveszett gondolkodásunkból az Isten országa, az örök mennyei élet jelenvalósága mindennapjainkban.

Közben megfeledkeztünk Jézus Krisztus szenvedésének, vagyis magának a szenvedésnek jelentőségéről is esendő ember voltunk ellenére. Mintha teremtettségünk, megváltásunk és üdvösségünk csak erre a földi világra és történéseire volna érvényes. Mintha a hirdetett evangélium a sikeres érvényesülésre, egészségre és világi boldogulásra vonatkozna.

A szekularizáció és a liberalizmus befolyásolása következtében változott meg a református egyház teológiai tudományossága is. A Kálvin által még mennyei tanításnak nevezett szemlélet helyett a historizmus uralja a bibliai hermeneutikát, a pszichológia a teológiát, a szociológia az etikát. Így történhetett meg, hogy idővel a törvényeskedő fundamentalizmus, valamint a szekularizált filológia a betűkkel bíbelődve figyelmen kívül hagyja Isten kegyelmét, illetve Szentlelkét a bibliai szövegek értelmezésénél.

A reformáció kőbe merevedett emlékművének csodálata helyett meg kellene állítanunk a keresztyén gondolkodás és életvitel további liberalizációját, visszatérve abba az irányba, amelyet a lelkes reformátorok felismertek: az eredeti forráshoz, az Úr Jézus Krisztus tanításához és váltságművéhez. Jézus Krisztus ugyanis az Ó- és Újszövetségnek, vagyis a teljes Szentírásnak tartalma és egyben értelmezője. Urunk tanításának középpontjában pedig az Isten országa áll, amelyre elhivatottak vagyunk. Kereszthalált szenvedve és vérét ontva megtisztított minket, hogy méltónak találjon bennünket a szent életre e mulandó világban éppúgy, mint a mennyek országában. A mennyek országának polgáraiként pedig mindennapi bibliaolvasásnak, rendszeres zsoltározásnak és imádságnak kell jellemeznie napjainkat. Az úri szent vacsora sákramentumának kiszolgáltatása pedig azért volna elengedhetetlenül fontos minden egyes úrnapján, mert a hirdetett Ige intellektuális szellemisége mellett a látható Ige megtört testiségére is szükségünk van az örök életre való tápláltatásunk szempontjából.

A reformáció tehát emlékeztessen arra, hogy keresztyén életünk valójában eucharisztikus (hálaadó) élet, amelyre az ágenda szavaival szoktunk ígéretet tenni: „E kegyelemért háládatosságból már e jelenvaló világban, mint Jézus Krisztus megváltottjai, az ő dicsőségére igyekszünk élni.”

A szerző teológiatanár.