Református az év bortermelője

A pannonhalmi bencések hajdan harmincezer hektáron gazdálkodtak, ebből finanszírozva az általuk fenntartott iskolákat, szeretetotthonokat és a szerzetesközösség életét. Ezért a rendszerváltás után úgy határoztak, hogy újra gazdálkodni fognak. A bortermelés újrakezdését az is motiválta, hogy a szőlő a Biblia legtöbbször említett növénye. – Sok kritika érte őket a szakma részéről – meséli Liptai Zsolt. – Volt, aki hangosan is kimondta: a papok inkább imádkozzanak! Ma évi négyszázezer palack bor, a 2023-ban elnyert Az év pincészete Magyarországon vándordíj, most pedig Liptai Zsolt elismerése is azt bizonyítja, hogy nem volt ez hiábavaló gondolat!

Amikor 2003-ban ideérkezett, a jelenlegi pincészet helyén még csak egy óriási kráter tátongott, azóta a borász munkáját Pro Pannonhalma díjjal is kitüntették, kiemelve, hogy védjegyévé vált a kísérletezés és az újítás. Liptai Zsolt hisz abban, hogy a jó borászatok és a jó borok nem egymás versenytársai, hanem épp együtt emelhetik egy-egy borvidék színvonalát és a borkultúrát. Célja, hogy e nemes ital ne pusztán élvezeti cikk, hanem valódi közösségteremtő legyen. Úgy véli, a bor egyfajta kapocs, az emberek pedig ki vannak éhezve az egymással való kapcsolódásra, ezért szívesen segít ötletekkel, tapasztalatokkal más pincészeteket is.

A bencések főborászát nemigen hatják meg a díjak, ezúttal mégis véleményre jutott. – Felhívott többek között a középiskolás szőlőtermesztés-tanárom. Elárulta, hogy két dologért hálás az Istennek: egyrészt azért, hogy én kaptam meg Az év bortermelője Magyarországon díjat, másrészt, hogy nyolcvanévesen ezt megérhette. Lepergett előttem az elmúlt harmincöt év, újraéltem az elmúlt időszakot. Kiderült, hogy aminek korábban nem tulajdonítottam jelentőséget, ma arról is el tudom mondani, hogy hozzátett valamit az életemhez, a szakmai fejlődésemhez, ahhoz, hogy most itt vagyok, hogy a pályán maradtam. Kiderült, hogy ez az út nem is olyan rövid, és rengeteg dolog történt közben, amit már szinte el is felejtettem. Ezek miatt megváltozott bennem mindaz, amit addig a díjakról gondoltam.

Liptai Zsoltnak természetesen még bőven vannak ötletei és tervei, amiket szeretne megvalósítani. Úgy véli, ami a borászszakma nehézsége, az egyúttal áldás is tud lenni. – A statisztikák szerint Magyarországon az emberek átlagosan öt-hat évente munkahelyet váltanak. Egy szőlész-borásznak, kivált akkor, ha családi gazdaságot vezet, ez elképzelhetetlen. Különleges eset vagyunk. A főapátság borászati sikerének az egyik titka az volt, hogy a pincészet fejlesztését korábban irányító Gál Tibor váratlan halála után úgy vettem át annak a vezetését, hogy tovább akartam vinni ezt az átörökített tudást, ezért tudtunk előrejutni. Hálás lennék, ha valaki ezt később tovább folytatná. Szépség és érték, hogy nem egy emberöltős történet ez – hangsúlyozza a borász.

– Várszegi Asztrik és Hortobágyi Cirill korábbi és jelenlegi főapátok az egészbe azért fogtak bele anno, hogy valami ilyesmi kifutása legyen. A sikerhez a támogatásukon kívül azonban kellett egy csapat is, amelyik ezt megvalósította. Ugyan én vagyok a díjazott, de ez tulajdonképpen a közös munka elismerése. A kollégák többsége több mint tíz éve dolgozik nálunk, ami komoly lojalitást feltételez, hiszen nyáron hajnali ötkor kezdődik a szőlőben a munka, a borkóstoltatók pedig akár éjjeli kettőkor fejezik be azt. Ezt két-három ember hosszú távon nem tudná csinálni, több munkaerőre van szükség, hogy működjön a borászat a termeléstől kezdve az értékesítésig bezárólag.

A főborász vállát nyomja az adminisztráció, az ügyvezetés terhe is, amihez kezdetben nem sok kedve volt. – Azt éreztem, hogy elvesztem a tényleges kapcsolatot a szőlővel, a borral, a bekoszolódás megérintettségét. De ez egy gazdálkodási folyamat: jobb átlátni az egész vertikumot, mint csak egy-egy mozzanatban benne lenni. A borászat hajdani irányítója, Gál Tibor 1998-ban kapta meg Az év bortermelője Magyarországon díjat. Ő sokszor kapta azt a kritikát, hogy folyton utazik, külföldön is a szaktanácsaival van jelen. Milyen borász az, aki nem nyúl hozzá a tételhez?! – vetették a szemére. Erre az volt a válasza, hogyha traktoron ülne ahelyett, hogy hazahozná a világtrendeket és tapasztalatot gyűjtene, akkor éppen annyi hozzáadott értéke lenne a munkájának, mint egy traktorosnak. Aki természetesen nélkülözhetetlen, de vannak komplexebb feladatok is a szakmában. Amit meg tud csinálni más, azt át kell adni, hogy nagyobb hozzáadott értékű feladatokat tudjunk ellátni. Jó megélni azt, hogy az ember kigondol valamit, aztán pedig látja azt megvalósulni a palackban, amit értékel a piac. Egyetlen időszak van, amiből nem engedek: a szüreti időszak. Ilyenkor nem vállalok semmilyen külső szereplést, itt vagyok mindennap, lehetőleg reggeltől estig – hívja fel a figyelmet Liptai Zsolt.

Az iroda sarkában áll egy óriási fikusz, amely végigkísérte, ha úgy tetszik, akár jelképezhetné is a borász pályáját. 1989-ben fejezte be az általános iskolát, és mindenki megdöbbent, hogy kertészeti középiskolába jelentkezett, Nagykátára. Volt, aki a nagyanyjához járt győzködni, hogy mindenképpen gimnáziumba kell őt adni, Liptai Zsolt viszont tántoríthatatlan volt. Szeptemberben beköltözött a kollégiumba, és rögtön az első vagy második héten egy kedvcsinálónak szánt gyakorlat következett, ahol fikuszokat kellett szaporítani az iskola üvegházában. – Egyet elhozhattunk. Akkora cserépben volt akkor, mint egy kisebb bögre, a farmerdzseki belső zsebében hoztam haza, és költözött velem a kollégiumba, aztán Szekszárdra, Egerbe… Szóval azóta velem tart mindenhova – tudjuk meg a borásztól.

És miért pont a kertészetet választotta? – kérdezzük. – Talán azért, mert űrhajóst vagy vadászpilótát nem láttam Ceglédbercelen. Amit elmondunk a gyerekeknek, annak a kilencvenkilenc százaléka falra hányt borsó, de amit csinálunk, azt másolják. És mit láttam én a környezetemben, Ceglédbercelen? Traktort, földet, szőlőt. Ez csípődött be. Egy percig nem bántam meg, bár a középiskolában még fóliás-üvegházas zöldség- és dísznövénytermesztésről álmodtam. Szakiránynak is a kertészetet választottam. A szőlőre akkor kezdtem fókuszálni, amikor szakmérnöki képzésre maradtam még egy évet, ekkor terelődött a figyelmem a szőlő, a bor irányába. Ráadásul kis zsebpénzért Ausztriába jártunk a barátokkal szőlőbe dolgozni – emlékezik vissza.

Liptai Zsoltnak megtetszett, hogy öt-tíz hektáron megél egy család a gazdaságából. Ebben az időben itthon épp felbomlottak a termelőszövetkezetek, minden inkább romlásban volt, mintsem épülőben. Akik privatizáltak, azok sem tudtak még sok mindent felmutatni. Nem lehetett látni, mi lesz a szakmával hosszú távon. – Az első munkahelyem Szekszárdon volt. Egy volt állami gazdaságot megvásárolt egy német báró: a 370 hektáron volt egy szőlő, épült egy nagyüzemi feldolgozórendszer. Odakerülve azt éreztem, hogy ez túl nagy, agyonnyom engem. Ráadásul a szőlész mondta meg, mit csináljon a borász, nem fordítva. Ezért is hagytam ott. A tengerentúlra mentem tanulni. Ott pont az ellenkezőjét láttam: minden a marketing, mindennek attraktívnak kell lenni – foglalja össze korábbi munkatapasztalatait.

A mostani elismerés a bencés pincészetre és a pannonhalmi borvidékre is ráirányítja a figyelmet. – Óriási segítség, hogy egy éven át az ember a borászszakma fókuszában van, ennek a marketingértékét sem szabad elhanyagolni. Úgy vélem, csak akkor juthat el ide valaki, ha valóban jó borokat készít. Nekünk eddig mindig inkább a borhiánnyal kellett megküzdenünk, mintsem a felhalmozódott borkészlettel. Soha nem felejtem el, 1997-ben államvizsgáztam a szakmérnöki képzésen, ahol Polgár Zoltán, Az év bortermelője Magyarországon elismerés 1996-os díjazottja volt az államvizsga-bizottság elnöke. Remegett a térdünk egyébként is, de attól is, hogy egy ilyen, a gyakorlatban jeleskedő szakember ül az asztal túloldalán. Nem tudom, hogy egy mai egyetemista is ezt gondolja-e, mindenesetre olyan szakmai munkát kell végezni, ami méltán tiszteletet érdemel – hangsúlyozza.

A borász sokat profitál abból, hogy világörökségi helyen, szakrális környezetben dolgozhat. – Mivel a főapátság többségi tulajdonos, ezért a szerzetesközösség értékrendje zsinórmérték a munkában is. Hatalmas segítség, ha az ember megreked valahol, akkor lehet szót váltani valakivel a folyosón, aki megérti őt, vagy előkerül egy olyan irat a levéltárból, amiből kiderül, hogy nincs új a nap alatt. A szerzetesek barokk étkezőjében az egyik ablak oldalán, a festmények között látható egy hordó, hullanak le róla az abroncsok, és szétspriccel a bor. A kép jelentése: ha az életet nem szabályozzák keretek, az tönkremegy. Számtalan ehhez hasonlót lehet felfedezni ezen a múltban és lelkiekben gazdag helyen – meséli Liptai Zsolt, aki szívesen idéz a Bibliából vagy Szent Benedek regulájából, ha egy igazságot, példázatot, szólást szeretne megvilágítani. – A szőlő egy kúszónövény, addig fut, amíg tud. Ha nincs támrendszer, kapaszkodó, a földön folyik szét, és ha be szeretnéd gyűjteni a termést, az indákon lépdelve összetaposod a termést is. Ezért szabályozzuk a növését támrendszerrel, visszametszéssel, hogy abból az legyen, ami a lényege: termés – hívja fel a figyelmet, miközben a gyereknevelést is párhuzamba állítja ezzel, amikor a gyümölcsöző élet érdekében hol metszeni, hol támasztani kell.

Liptai Zsolt úgy látja, a borászatoknál divatos lett felemlegetni a szenteket és azok ünnepeit, de a legtöbbek szájából ez csak puszta marketing, míg a bencés apátság életében vissza tudtak nyúlni ezek valós eredetéhez. – Sokan csak Márton-napot tartanak, de ott van még Szent János, Vince és Orbán ünnepe, nekünk pedig a rendalapító Szent Benedek napja is. Ezek és a velük kapcsolatos szokások, népi megfigyelések végigkísérnek az éven. Ebben a munkában az a legszebb, hogy van benne egyfajta ciklikusság. Van ideje az ébredésnek, a tavasz beköszöntének, van ideje a nyári munkának, van egy munkacsúcs szüretkor, amikor az ember is megtöretik, aztán jön a jutalma, az ünnepe, az újbor, és van egy időszaka, amikor meg lehet pihenni – karácsonykor beszögeljük a pinceajtót. A szeptember–október úgy telt, hogy minden nap itt voltunk tizenhat-tizennyolc órát, mert dolgunk volt. Ma bezárjuk a kaput, mindenkit hazaterelünk a családjához, és hatodikáig kifújjuk magunkat. Én is hazamegyek, átöltözöm, elvonulok a világ elől a vadászlesre, és megpróbálok a karácsonyra hangolódni. Szerintem az egész világnak az az egyik baja, hogy ez a ciklikusság és a pihenőidő kivész belőle. Ezért sincs erőnk, ötletünk, lendület a munka dandárjára – véli a díjazott.

A borász szerint ez a körforgás az emberélettel kapcsolatban is szép üzenetet rejt magában: – Az Isten ember felé áradó áldásának szép képe a napsugár, ami fentről érkezik. A fürtöt leszüretelik, megtörik, kipréselik, ez hasonlít a földi pálya végére. De úgy reméljük, ezután következik a csodálatos átváltozás, amire Jézus is emlékeztet az úrvacsorával: a bor az új életre mutat – hívja fel figyelmünket búcsúzóul az év bortermelője.