A református tábori lelkészek fegyveres szolgálattal, lelkigondozással, sebesültek ápolásával járultak hozzá az 1848–49-es szabadságharc erőfeszítéseihez. Gyújtó hangú beszédeik harcra hívták a honvédeket és nemzetőröket, de ha kellett, a betegek és megtört szívűek istápolásával vették ki részüket a küzdelemből, és a megtorlások idején is sorsközösséget vállaltak bajtársaikkal.
A 1848–49-es forradalom és szabadságharc a magyarországi keresztyén egyházakat, köztük a református egyházat is mélyen megérintette. A lelkészek nem csupán beszédekkel, prédikációkkal vették ki részüket a küzdelemből, hanem akár a harctereken sebesültek ápolásával, a katonák lelkigondozásával segítették a Batthyány-kormányt, később pedig a Kossuth vezette kormányzatot. Ennek egyik legkézenfekvőbb módja a tábori lelkészi szolgálat volt, amelyre a protestáns lelkipásztoroknak a forradalmat megelőzően, az 1830-as években nyílt először lehetőségük az itáliai magyar ezredeknél. Ez egy-egy evangélikus és református lelkészt jelentett. A forradalom évében Taubner Károly lutheránus és Harsányi Sámuel kálvinista lelkészek töltötték be ezeket az pozíciókat. Utóbbi tavasszal és nyáron Milánóban tartózkodott, minden vasár- és ünnepnap istentiszteletet tartott, úrvacsorát osztott, ősszel és télen pedig a helyőrségekben látogatta a katonákat.
A forradalom évében – feltehetően adminisztrációs nehézségek miatt – csupán néhány, és kizárólag katolikus tábori papot neveztek ki a magyar hadseregben, bár a hadügyminisztérium kifejezetten törekedett a felekezetek közötti egyenlőség érvényesítésére. A szabadságharc idején mintegy húsz református lelkipásztor szeretett volna tábori lelkészként szolgálni a hadseregben, de csak néhányukat nevezték ki. A jelentkezők szempontjából célravezetőbb volt, ha először csatlakoztak a hadsereghez, és utána próbálták meg elérni, hogy tábori lelkészi pozíciót kapjanak. A hadsereg első református tábori lelkészét 1849. február 6-án nevezték ki a 17. (Bocskai) huszárezredhez. Ecsedi Károly hajdúböszörményi református segédlelkész a szabadságharc leveréséig szolgált az ezredben, a fegyverletételt követően pedig Debrecenben jelentkezett a tiszántúli szuperintendensnél (az egyházkerületek választott elöljárói, a mai püspök megfelelője), és Nagylónyán szolgált. A tábori lelkészek alacsony száma miatt felértékelődött a nemzetőrségi és a kisegítő tábori lelkipásztorok szerepe.
Barabás Miklós litográfiája Tompa Mihályról (1847)
Így jelentkezett Tompa Mihály költő is a gömöri önkéntes mozgó nemzetőr zászlóaljba. Részt vett az 1848. októberi harcokban, például a schwechati csatában is. Ritka esetnek számított, ha egy nemzetőr alakulathoz kirendeltek egy lelkészt, nem volt ugyanis elég önkéntes.
A nemzetőrség tábori lelkészei egyfajta átmentet képeztek a hadsereg tábori lelkészei és a kisegítő tábori lelkipásztorkodás között. A nemzetőrök tisztjeiket századosi rangig maguk jelölhették ki, ezen felül pedig egy orvost és egy lelkészt is választhattak. Ebből ugyan nem következik, hogy a köztük szolgáló tábori lelkészeknek automatikusan tiszti rangja lett volna, mégis a tisztikarhoz számították őket, ahogyan a hadseregben is.
A szabadságharc idején a nemzetőröket és a reguláris alakulatokat vegyesen vetették be, így a tábori lelkészek munkája sem tért el markánsan a két csapattípus kötelékében. Előfordult például, hogy Sisvay Márton egri plébános, a Heves megyei nemzetőrség első zászlóaljának tábori papja sorkatonáknak mutatott be szentmisét. Kun Károly lászlómagyarcsaholyi református lelkész pedig nemzetőrségi lelkészként látta el a honvédek lelkigondozását. Fontos különbségnek számított, hogy a nemzetőrségnél szolgálók kötetlenebbül mozoghattak a táborokban, továbbá a szolgálati idejük is rövidebb volt.
A hadseregbe jelentkező lelkészek nem minden esetben voltak elégedettek a feladatkörükkel. Kármán Pál kecskeméti református segédlelkész például Kossuth Lajosnak írt levelében kifejti, hogy meg kell erősíteni a magyarok azon hitét, hogy a győzelem elengedhetetlen, mert különben mindnyájukat legyilkolják. „...és én ezen hitet a legdühösebb fanatizmusig szeretném felcsigázni, – mit Kecskeméten a szószékből meglehetős sikerrel cselekedtem is… E végre szükségesnek látnám a tábori lelkészi hivatalt nagyobb kiterjedésben felállítani, – oly módon, hogy a tábori lelkészek – kik egyről [sic!] egyig mind jó szónokok legyenek – mint ilyenek ne volnának csupán a táborhoz kötve, hanem szabadságukban álljon, sőt kötelességük legyen, az egész országban keresztül-kasul járni, a magyar köznépet mindenütt buzdítani, fanatizálni, – a más ajkúakat pedig a magyar iránti szimpátiára bírni” – írta Kossuthnak. Az igencsak formabontó javaslatnak végül nem lett foganatja, de ez a levél is rámutat arra, hogy a református lelkészek milyen lelkesedéssel és gyakorta radikális meggyőződéssel álltak ki a szabadságharc ügye mellett.
A tábori lelkészek a katonák lelkesítése mellett kivették részüket a vigasztalásból és a sebesültek ápolásából is. Ahogy a harcok egyre fokozódtak, a kórházakba is egyre több lelkészt neveztek ki. A kórházi lelkészek feladatait pontosan előírták, a kórházparancsnokkal való kapcsolattartástól a halotti bizonyítványok gyűjtéséig és hadügyminisztériumhoz való továbbításáig. A kötelességeik közé tartozott biztosítani a sebesültek számára a felekezet szerinti lelkigondozást is. „Ha nem kat[olikus] valláshoz tartozó betegek vagy sebesültek vannak a kórházban, s ezek saját vallásuk vigasztalásában akarnak részesülni, azon esetre gondoskodik a kórházi lelkész, hogy a kórház parancsnoksága által a helybéli protestáns, g[örög] n[em] egyesült, v[agy] izraelita lelkész a nevezett beteg, vagy sebesült azonnali ellátására felszólíttassék” – olvasható a szabályzatban.
A szabadságharc bukását követően az abban részt vevő református lelkészek sem úszták meg büntetés nélkül. A megtorlásokat vezénylő Haynau császári és királyi (cs. kir.) táborszernagy, a magyarországi cs. kir. csapatok főparancsnoka Győrött kiadott kiáltványában rögtönítélő haditörvényszékek felállítására adott utasítást. Ezek a lelkészek esetében főként a felségsértő beszédek és cselekmények után nyomoztak, amelyek halálbüntetést vontak maguk után. A magyar hadsereg tábori lelkészeinek többsége nem menekült el az országból, így az amnesztiában részesülő komáromi védőket leszámítva rájuk is haditörvényszék várt.
Haynau később a polgári közigazgatás tisztviselői, a hadügyészek, a tábori lelkészek és számvevők esetében megszüntette az eljárásokat.
Az egyházi vezetők ebben a helyzetben általában igyekeztek menteni papjaikat, lelkészeiket, de voltak köztük olyanok is, akik gyorsan alkalmazkodtak az új viszonyokhoz. Szoboszlai Pap István tiszántúli református szuperintendens például naplójában így írt az orosz csapatok bevonulásáról: „Rettenetes nap. De engem az vigasztalt, biztatott, éltetett, hogy jobb jövendő kezdődik ez nappal s eljövend a békének, a törvényes rendnek általam mindig szívszakadva óhajtott ideje. Fejős tehenem végkép oda marada.” Később pedig már úgy ítélte meg, hogy „...Isten bocsáta ránk időket, midőn velünk, egyházi szolgákkal megtörtént, mi írva vagyon: mind a pap, mind a próféta tévelygettek a látásban, elhatalmazék általánosan az elméknek forró láza és mi mindnyájan, mint a juhok, eltévelyedtünk.” A letartóztatott Könyves Tóth Mihály lelkipásztor érdekében még igyekezett közbenjárni, sikertelenül. A lelkészt a liberális, demokratikus folyamatok melletti lelkesítő beszédei miatt először halálra, majd húsz év várfogságra ítélték. Végül 1856-ban amnesztiával szabadult, de hosszú ideig nem vállalhatott lelkészi és tanítói állást. A már említett Ecsedi Károly ügyében a szuperintendens várakozásra szólította fel a lelkészt, amíg ügyében előrelépés nem történik, tehát nem próbált segíteni neki. 1850-ben pedig már egyértelműen politikai indíttatásból megfosztotta margitai lelkészi hivatalától Sass Károlyt, aki aktív szerepet vállalt a szabadságharcban, fegyverrel a kezében vett részt a szerb felkelők elleni harcokban 1848 nyarán.
A világosi fegyverletétel (Vasárnapi Ujság, 1869. augusztus 15.)
A tábori lelkészek egy kis része, tartva a megtorlásoktól, az emigráció mellett döntött. Törökországban a református istentiszteleteket Ács Gedeon vezette, aki ugyan nem volt tábori lelkész a szabadságharc alatt, de az emigrációban ő látta el az emigráns vezetők lelkipásztori szolgálatát. A megtorlások után, az 1850-es évek második felében amnesztiával szabadultak az utolsó elítéltek, köztük tábori lelkészek is, akik ha nem is rögtön, de előbb-utóbb visszakerültek a szószékre, ezzel is erősítve az ellenzék hangját az országban. A kiegyezést követően megalakuló honvédegyletekben rendszerint megtaláljuk a református tábori lelkészeket is, akik ilyen módon is tovább ápolták a szabadságharc emlékét.
A cikk Zakar Péter A magyar hadsereg tábori lelkészei 1848–49-ben című munkája alapján készült.