Reformátusok a Balaton fővárosában

A kétszer kétsávos főút mellett áll a Siófoki Református Egyházközség temploma, amely egyben a gyülekezeti élet központja is a Balaton fővárosában. Az anyakönyvi adatok arról árulkodnak, hogy már a XVIII. században is éltek reformátusok a településen, a gyülekezet hivatalosan 1909-ben alakult meg Siófoki Református Fiókegyház néven. Százéves történetük alatt sokszor megtapasztalták Isten megtartó kegyelmét.

Már a fiókegyház megalakulása után megfogalmazódott a vágy a templomépítésre, ezért gyűjtést rendeztek, majd a befolyt összegből megvásároltak egy saroktelket a Kele utcában. Az építkezés az első világháború miatt megtorpant, az összegyűjtött pénzből hadikölcsönt jegyeztek. A világháború után templom helyett imaházat építettek a területen, amelyet 1926-ban apró toronnyal bővítettek ki, ahová egy évvel később egy nyolcvankilós harang költözött.

A gyarapodó gyülekezet számára az apró imaház, amely 1932-től kezdve református elemi iskolaként is működött, már néhány év elteltével kicsinek bizonyult. Újra gyűjtés indult, 1944-ben a templomépítéshez építőanyagot vásároltak és még templomterv is készült Steiner József építészmérnök közreműködésével, ám az építkezést a második világháború meghiúsította.

Egy évvel az 1956-os forradalom után harmadjára is gyűjtést indított a létszámában megduplázódott gyülekezet, új templomterv készült, amelyet ezúttal Zsolt Ernő siófoki építész jegyzett, és a Fő utcára épült volna fel az új gyülekezeti hajlék. A tervet a városi tanács építési szakbizottsága nem fogadta el, így másik tervet készített a gyülekezetnek Csorba Tibor budapesti építészmérnök. Bár a szakbizottság ezt már jóváhagyta, az állami hatóság nem engedélyezte az építkezést, mondván: „Ma nem időszerű a templomépítés.” Az időközben összegyűlt adományokat a gyülekezet a kis imaház felújítására fordította.

Közel harminc évet kellett várni arra, hogy „időszerű” legyen a templomépítés. 1988-ban kezdtek el újra foglalkozni a lehetőséggel, amiben már a városi önkormányzat is partnernek bizonyult: az imaház melletti telekből háromszázhatvan négyzetméteres földterületet utalt ki az egyháznak térítés nélkül, valamint további ötmillió forinttal támogatta az építkezést. A Ripszám János, Pápay György és Madarász András tervezte templom építése 1992 szeptemberében indult, két évvel később Márkus Mihály dunántúli püspök avatta fel. A felépült templom tornyában a régi harang mellett egy százhatvanöt kilogrammos is helyet kapott, a templombelső fabútorzatát Székelyudvarhelyen készítették, a padokat elektromos fűtéssel látták el. Üröm volt az örömben, hogy az apró imaházat az építkezés miatt le kellett bontani, alapjának egy darabja még mindig látható a templom mögötti területen.

A gyülekezet tagjai közül sokan emlékeznek még erre a meghatározó eseményre. Szőllősi Klára még most is emlékszik az alapkőletételre és arra a nagy gödörre, amelybe az alap, majd az altemplom falai kerültek. – A kisebbik lányom épp itthon volt, és az istentiszteleten készült képen gyermekként ő is rajta van – idézi fel a presbiter.

– Nagyon várjuk a népszámlálási adatokat, hogy megtudjuk a magukat reformátusnak valló siófokiak számát – osztja meg velünk Bartha Béla lelkipásztor. – Mert van adatunk arról, hogy mi hány reformátust tartunk nyilván, van egy másik adatunk a fenntartói járulékot fizetőkről, és lesz majd egy adatunk a magukat reformátusnak vallókról – teszi hozzá a lelkész, aki szerint azért is érdekes lesz az eredmény, mert az évek óta tartó létszámcsökkenés tendenciája megállni látszik.

– A siófoki gyülekezet létszámára az elmúlt években a lassú csökkenés volt jellemző. Most van az első olyan év a Covid óta, amikor több egyházfenntartónk van, mint tavaly vagy tavalyelőtt, 2022-ben pedig több keresztelőnk volt, mint temetésünk, ez is ritka. Most nagyjából háromszáznegyvenen vagyunk, míg egy évvel ezelőtt csak háromszázhúszan. Volt olyan esztendő, amikor a fenntartói létszám elérte a négyszázat is – mondja Bartha Béla. A siófoki gyülekezet jelenlegi létszámával így is a második legnépesebb a Somogyi Egyházmegyében. A lelkész tapasztalata az, hogy a vasárnapi istentiszteleteken részt vevők száma duplája az egyházra általánosan jellemző átlagnak, amely nagyjából a választói névjegyzékbe vettek tíz százaléka. – A járvány kitörése előtt pedig száz-százhúsz ember is részt vett a vasárnapi alkalmon – fűzi hozzá Bartha Béla, aki szerint épp generációváltás zajlik a gyülekezetben. – A Covid és a bezártság sokat rontott az időseink egészségén, többen már nem tudnak eljönni akkor sem, ha szeretnének, illetve jelen van a félelem is a ki tudja, már hányadik hullámtól.

– Közrejátszhat az is, hogy a pandémia óta az istentiszteletek felkerülnek az internetre, és vannak, akiknek kényelmesebb ott megnézni, mint eljönni templomba – fogalmazza meg sejtését Porczió-Átol Zita presbiter. Lelkésze viszont úgy gondolja, csupán nyolc-tíz ember lehet, aki kényelemből választja inkább a YouTube-ot a személyes részvétel helyett, és szerinte inkább vegyenek részt ott az istentiszteleten, mint sehogy. Hasonló véleményen van Sebestyén Sándor presbiter is, aki megérti, ha valaki akadályoztatása, betegsége miatt inkább az online istentiszteletet választja. – Habár él még az a generáció, amelyik nem tudja kezelni ezeket az eszközöket, ők kimaradnak – teszi hozzá.

A gyülekezet létszámának lassú növekedése valószínűleg annak is köszönhető, hogy a pandémia ideje alatt sokan költöztek Siófokra, és akadt köztük olyan, aki felkereste a helyi református gyülekezetet. De nem tesz mindenki így. – Könnyű elbújni egy huszonötezer fős városban. Ha ők nem jelentkeznek, mi nehezen találunk rájuk – mondja Bartha Béla. Szóba kerülnek a „kerekes keresztyének” is, akikkel csak háromszor találkozik az egyház: megszületésük után babakocsin betolják őket a keresztelőre, esküvőkor feldíszített autó hozza őket a templomba, temetéskor pedig a pompakocsi viszi őket utolsó útjukra.

Persze a gyülekezet tesz is azért, hogy a városban élő keresztyének tudomást szerezzenek róluk. – A mi feladatunk az, hogy világítsunk, és a lehető legtöbb felületen valamilyen módon jelen legyünk, hogy az itt élő reformátusok megtaláljanak. Mint például az a hölgy, aki Kőröshegyről költözött Siófokra, és az első teendői között volt, hogy felkeressen bennünket és bejelentkezzen. Szerencsére minden évben akad néhány ilyen testvér, nagy öröm ez számunkra, de mennyi olyan református lehet, aki ideköltözik, ám nem veszi fel velünk a kapcsolatot! – sóhajt fel a lelkész.

Éppen ezért is készült el néhány éve az a postaládákba dobható vagy utcán osztogatható, levelet mintázó szórólap is, amelyen a gyülekezet bemutatkozik. – Ezeket először az Evangéliumot Minden Otthonba Alapítvány munkatársaival közösen adtuk az emberek kezébe, vagy ha nem voltak otthon, bedobtuk a postaládájukba. A levél röviden ismerteti gyülekezetünk történetét, szolgálatainkat, valamint szerepel rajta a címünk és egyéb elérhetőségünk is – mutatja be a kiadványt Bartha Béla.

Az újonnan betérőknek apró figyelmességgel is kedveskednek a siófoki reformátusok: egy-egy képeslappal, amelyek a templombelsőt, valamint az épület külsejét mutatják be. – Még a templom szentelésekor nyomtattak ezekből vagy tíz-tíz ezer darabot, még van mindkettőből háromezer. Örülünk, ha adhatunk belőle, mert így tulajdonképpen magával visz egy kis darabot a gyülekezetünkből, mellé még egy kis igés kártya is jár.

A siófoki gyülekezeti életet a koronavírus-járvány igencsak visszavetette. Megszűnt a presbiteri és a gyülekezeti bibliaóra, elmaradtak a családlátogatások és a hitmélyítő alkalmak, szünetelt a gyermek-istentisztelet, és nem voltak csendesnapok sem.

A gyülekezetet vezető lelkészházaspár lépésről lépésre igyekezett újraszervezni a közösség életét. A vasárnapi istentiszteleti alkalom tért vissza először, majd szinte azzal párhuzamosan újra tartanak gyermek-istentiszteletet az altemplomban. Tavaly visszatértek a bibliaórák is, nyáron pedig újra megtarthatták a gyermekek nyári táborát. Ez utóbbi szervezésében, valamint más gyermek- és ifjúsági alkalmak rendezésében és megtartásában vállal nagy szerepet Porczió-Átol Zita, aki 2010 óta tagja a gyülekezetnek. A pedagógus végzettségű presbiter korábban hittant is oktatott, ma már inkább saját tantárgyaira koncentrál.

– Siófokon három iskolában, huszonnégy csoportban mintegy száznyolcvan hittanos gyermekünk van. A férjem viszi az egyik iskolát, én a másikat, a harmadik intézményben pedig egy segítő munkatársunk tart hittanórát – magyarázza a lelkésznő, Bartháné Tatár Imola.

Bartháné Tatár Imola és férje 2007 óta szolgál Siófokon, korábban a kaposvári és a környező gyülekezeteket pásztorolták a néhai Bellai Zoltán mellett, majd az előző siófoki lelkipásztor, Császár Levente nyugdíjba vonulása után kaptak meghívást a presbitériumtól. A házaspár kért egy kis gondolkodási időt, végül igent mondott a felkérésre. – Nem szerettünk volna városba kerülni, végül úgy döntöttünk, mégis elfogadjuk – vallja be Bartháné Tatár Imola. – Elhatároztuk, hogy úgy fogunk szolgálni, mintha falun lennénk: családias légkört szerettünk volna teremteni és olyan közösséget kovácsolni, ahol nagyjából mindenki ismeri a másikat – fűzi hozzá Bartha Béla.

– Ehhez képest Siófok nagy meglepetést jelentett. Szerető és befogadó gyülekezetre találtunk itt, ahol megpróbáltunk úgy forgolódni, mintha otthon lennénk: én Kárpátalján születtem, a feleségem erdélyi. Nagy örömmel vettük, hogy a testvérek nyitottak az Igére, nyitottak a családunkra. Az évek alatt szeretetteljes kis közösség alakult ki – ismeri el Bartha Béla. Azért a „falusi hangulat” elérése a tizenhat év alatt csak részben sikerült. – Nyitva van a parókia, megszólíthatók vagyunk, és a gyülekezet is az. Azt viszont nem mondhatjuk el, hogy Siófokon mindenkit ismerünk, de minket a legtöbb ember ismer – teszi hozzá a lelkész.

Siófok vízparti helyzetéből adódóan akad olyan mozzanata néhány alkalomnak, amelyek máshol nagyon nem fordulnak elő. Azon, hogy az augusztus 20-i ökumenikus kenyérszentelés a kikötőben van, nem lepődik meg senki. Azon sem, hogy az esküvők közül, amelyekből évente akár tizenötöt is tartanak a reformátusok, nem mindegyiket a templomban rendezik, hanem szintén a Balaton partján. Arra viszont már egy sokat látott kálvinista is felkapja a fejét, ha egy hajón mondja ki az igent az ifjú pár, arra meg főleg, ha utána az egész násznép, beleértve a lelkipásztort is, ruhástól a vízbe ugrik.

– Az elképzelés az volt, hogy egy vitorlást körbevesz húsz másik, majd a szertartás végén mindenki – az ifjú pár, a tanúk, a násznép és a lelkész is – a vízbe ugrik. Erre csak azt tudtam válaszolni, hogy én biztosan nem ugrom sehova, amúgy is tengeribeteg vagyok. Mivel tavaly – ebből a szempontból szerencsére – nagyon alacsony volt a Balaton vízállása, a vízügyi hatóság központilag lefújta a tervet.

– Viszont van évente néhány vízi temetésünk – veszi át a szót Bartháné Tatár Imola. – Mivel a férjem tényleg rosszul van a hajókon, ezeket a szertartásokat rendszerint én végzem. Ilyenkor nincs éneklés, a tó közepén mindig erős a szél, a prédikációt is dupla hangerőn kell mondanom. A szél miatt a hamvakat nem szórják, hanem sóurnában leengedik a Balaton legmélyebb pontján, a Tihanyi-kútnál.