Az életnek fontos része a reménység, reménykedni viszont valakiben vagy valamiben tudunk. Életünk egy-egy fordulópontján az is kiderülhet, hogy elképzelhető vízió nélkül, a jobb élet reménye nélkül nem tudunk átlendülni a jelen nehézségein. A kiút megtalálásáról elmondható, hogy aktív keresés előzi meg, benne van a kiúttalanság, a fókuszvesztés, de benne van az új lehetősége, új utak felé nyitás is, és benne van a remény, hogy a káoszból valamiféle rend lesz. A kiút megtalálása azonban nem biztos, hogy a belső erdőben bolyongva található meg, inkább az erdőn túli cél megálmodásával, vagy ha úgy tetszik, ráébredéssel. Ha újabb ilyen vízió jelenik meg az életünkben, mint a kívánt változás, előfordulhat, hogy a korábbi elképzelés a vágyott ideális állapotról egyenesen akadálynak látszik az új cél értelmében. Amit korábban szerettem volna, vagy akár amihez görcsösen ragaszkodtam, átértelmezve már nem is tűnik akkora jelentőségűnek.
Jung költői képpel írja le az élet revíziójának a lehetőségét: „Bizonyos emberek egyszerűen túlnőnek egy problémán, amellyel mások kudarcot vallanak. További tapasztalatok után erről a »túlnövésről« – ahogy korábban neveztem – kiderült, hogy a tudatosság szintjének emelkedése. Az illető látókörébe bekerült egy magasabb vagy messzebbre mutató érdek, s horizontjának ezzel a kibővítésével a megoldhatatlan probléma elvesztette sürgető szorítását. Nem oldódott meg önmagában logikusan, hanem elhalványult egy új és erősebb életirány hatására. Nem került be az elfojtás és a tudattalan szférájába, hanem csak más fényben tűnt föl, s így más is lett. Ami alacsonyabb szinten a legvadabb konfliktusokra és rémületes indulat kitörésére adott volna alkalmat, az most, a személyiség magasabb szintjéről nézve olyan volt, mintha egy magas hegy csúcsáról figyelné valaki a völgyben dúló vihart. Ez persze a vihar valóságából mit sem vett el, de az adott személy már nem benne áll, hanem fölötte.” Aki kiteszi magát annak, hogy a rajta kívül álló Isten történetéhez kapcsolja saját életét, egyrészt nem biztos, hogy olyan képet kap magáról, mint amilyet látni szeretne, másrészt éppen ezért új utak nyílhatnak meg előtte, mert a hétköznapi látókörnél magasabb nézőpontból értelmezheti az életét. Éppen akkor ragadhatjuk meg igazi valónkat, ha Isten történetéhez képest látjuk magunkat, hiszen a lehető legmagasabb nézőpontból tekinthetünk rá az életünkre és annak összefüggéseire. A személyes reflexióban ez úgy jelenik meg, hogy az eddigi életemet nem a megszokott, eddig jól bevált (vagy éppen nem bevált) forgatókönyv szerint értelmezem, hanem Isten országa történetének részeként rendezem újra a dolgaimat. Így már nemcsak az az ember vagyok, aki különböző szenvedéseken ment át, megküzdött élethelyzetekkel és ráébredt az élet töredékes voltára, hanem úgy tekinthetek önmagamra, eddigi s ez utáni utamra, mint Isten megtalált gyermeke, aki zarándokúton van a mennyei Jeruzsálem víziója felé.
A keresztyén válasz a végső kérdésekre az, hogy az ember létezésének értelmét nem saját magán belül találja meg, saját erőből képtelen magát megigazítani. Istenre vagyunk utalva, aki mintegy felülről látja életünket, a kezdetétől a végéig, sőt még azon is túl. Ő az, akinél helyére kerülnek a dolgok, értelmet nyer az, amit most még nem értünk, de biztosak lehetünk benne, hogy a dolgok mélyebb értelme nála rejtve megvan. Krisztussal és az ő történetével való kapcsolatban életünk úgy jelenik meg, mint amelybe ágyazottan értelmet nyer a múlt, irányultságot a jelen és transzcendens perspektívát a jövő. Aki megtartja az életét, elveszíti azt, és aki meghalt Krisztussal, vele élni fog. Krisztus magához ölelte a szenvedést, és ezzel életet hozott a világnak. Feltámadás csak a halálon keresztül valósul meg. Meg akarjuk úszni, de a Krisztus-követés útja az ego elengedésén át vezet. Énképünket védjük, mert azt reméljük, hogy stabilitást ad életünknek. Isten nem elkerüli a szenvedést, hanem átvisz rajta. Az agónia közepén születik az élet. Ez a keresztyén hit egyik paradoxona. Úgy lesz kevesebb a szenvedés, ha átmegyünk rajta, ahelyett, hogy topogunk előtte, vagy csak valamennyire megmártózunk benne. Az Isten szeretete tud átvinni. Meddig vagyunk képesek elhordozni a szenvedést? Egészen addig, amíg szabad akartunkból nézünk vele szembe, leszámolunk a saját magunkkal kapcsolatos illúzióinkkal, és végre új élet felé indulunk Krisztussal.
A szerző református lelkész, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának teológiai tanára