Reménységünk kovácsa, a megpróbáltatás

Számos pszichológiai szakkifejezés forog a mindennapos szóhasználatunkban, a szorongás is egy ezek közül. A lélektan hogyan definiálja ezt a jelenséget?

A szorongás olyan megfoghatatlan, hosszan tartó bizonytalanságérzet, nyugtalan állapot, amely testi tünetekben is megjelenik, és érzelmileg kimeríti az embert. A szorongó ember nem mindig képes konkrétan megfogalmazni, mitől tart, szemben azzal, amikor például félünk egy vizsgától vagy a pókoktól. Ha nem ismerjük a választ, egy-egy gondolat úgy be tud szippantani, akár a mély örvény.

Segíthet leküzdeni a belső bizonytalanságunkat, ha megtaláljuk a kiváltó okát?

Az ember ennél összetettebb, nem ilyen lineárisan működünk. Egyrészt örökölhetjük a szorongásra való hajlamot, emellett magunkban hordozzuk őseink életének lenyomatát is. Másrészt ott a saját életünk története, a tapasztalataink, küzdelmeink, azok a fájdalmas, mély sebek, amelyekkel talán nem tudtunk megküzdeni. Nem a hajlamunk tesz minket szorongóvá – ez felerősíthető, tompítható, de akár teljesen alvó állapotba is kerülhet –, hanem az, ami körülvesz a jelenben, és ahogyan ehhez viszonyulunk. Az idegrendszerünk olyan, akár a hordó, amelyből egy csapon keresztül engedjük ki az energiánkat, és ha kiürül a tartály, újratöltjük. Ha nincsenek arányban a minket feltöltő erőforrások azokkal a tényezőkkel, amelyek lecsapolnak, nagyobb eséllyel erősödik meg bennünk a szorongás. A legtöbb ember „energiahordóján” száz csap csöpög, és rugdossuk, ahelyett, hogy elzárnánk a csapokat, a hordót pedig feltöltenénk. Ha például egy fiatal látástól vakulásig tanul, éjszakákon keresztül ül a számítógépe előtt, akkor kevesebbet találkozik a barátokkal, nem marad idő a hobbijára, egyszóval alig töltődik fel. Ha ilyen állapotban kell plusznehézségekkel szembenéznie, esélyes, hogy szorongóvá válik.

Pedig ez az életkor tele van érzelmi turbulenciával és döntéshelyzetekkel.

Pontosan. Az ember tizenéves korától egészen a harmincas évei elejéig iszonyú próbatételekkel néz szembe. A kamaszkori hormonális változások után következik a dilemma, miként viszonyuljunk önmagunkhoz. Ha jogokról van szó, még gyerek vagyok, ha a kötelességeket nézzük, már szinte felnőttként kezelnek. Az önállóságba való belépést folyamatos frusztrációk övezik: tanulmányok, hivatásválasztás, önfenntartás, pénzügyi gazdálkodás, anyagi és érzelmi függetlenedés a családunktól, párkapcsolatok, családalapítás… Annyi az eldöntendő kérdés ebben az időszakban, hogy kész csoda, ha egy fiatal nem szorong. Mindemellett a környezet és a közösségi média is azt a szemléletet sulykolja, hogy az egész hátralevő életük azon áll vagy bukik, milyen döntéseket hoznak ma. Hazugság, hogy minden tettünk determinál, hogy nincs kiút a választásainkból! Hiszen ma már rugalmas világban élünk, ahol senki sem tartja bolondnak azt a diplomást, aki végül inkább péknek áll. A fiataloknak magukévá kell tenniük a gondolatot, hogy ezek a kísérletezés évei, próbálgatással teli korszak. A közösségi média megnehezíti ennek a belátását, mert ott mindenki olyan képet fest magáról, amilyet csak szeretne; hatalmas lufikat fújnak, mi meg levegő után kapkodunk.

Meg tudom erősíteni, hogy fiatal felnőttként akarva-akaratlanul összehasonlítjuk magunkat a virtuális térben a korosztályunkbeliekkel. Gyakran felsőbb- vagy épp alsóbbrendűséget érzünk, amikor látjuk, hol tartunk egymáshoz képest.

A közösségi média által felvázolt karrier szerint harmincéves korunkra már nyugdíjba vonulhatnánk sikeres vállalkozóként, vagy épp befutott influenszerként utaznánk körül a világot. Ránk nehezedik annak a nyomása, hogy a határ a csillagos ég, bármit elérhetünk, csak tennünk kell érte, ráadásul limitált idő alatt. Ez az idea szinte megvalósíthatatlan, mégis, a sikertelenségtől, megszégyenüléstől való félelem azt váltja ki a fiatalokból, hogy teperjenek ezért az elérhetetlen célért. Meglátásom szerint ez lényegi tényezője annak, ami miatt annyian szoronganak. Lehet valaki értelmes, hívő, de ez a nézet válogatás nélkül rájuk is zúdul.

Abszolút jelen van a fiatalok között az a szemlélet, amely szerint minden percünket hatékonyan kellene töltenünk, a nem kézzelfoghatóan produktív tevékenység pedig – legyen az akár egy barátokkal eltöltött este – „kiesett idő”.

Én még úgy nőttem fel, hogy a munka csak szükséges rossz volt, amelyet az életért vállaltunk. Nem az számított, szeretjük-e, amit csinálunk, hanem hogy mivel és kikkel töltjük el az utána lévő időt. Ma viszont teljesen eltorzult gondolkodásmód uralkodik: azon görcsölünk, minként éljünk ahhoz, hogy dolgozni tudjunk. Észrevétlenül olyan életvitelbe sodródtunk bele, amely nem az életről szól! Ezt erősítette az internet általi felgyorsulás, főleg a covid óta. Igazi eredményt az hozna, ha úgy tudnánk dolgozni, hogy az az életünket támogassa, nem pedig fordítva. Sokan pánikolnak a szürke hétköznapoktól; de mi is a rossz bennük? Mindenben részt akarunk venni, de hányan nézik vissza a szelfiket az évekkel ezelőtti nyaralásokról? Csak kattintgatunk, és ahelyett, hogy megélnénk a jelent, már a pillanatban is egy archivált világban élünk – ez hatalmas dráma. Mindezek törvényszerűen kiégéshez és elfáradáshoz vezetnek, ami dühöt és megkeseredést szül. Sokan csak akkor kérdezik meg maguktól, megérte-e mindez, amikor már feláldozták az ifjúságukat a teljesítmény oltárán. Soha ennyi szorongó és depressziós ember nem volt a világon, mint most, ráadásul egyre fiatalabbakat érint. Pedig már nem kell a patakban mosni, otthonról sétálgathatunk Brazília utcáin a Google-térkép segítségével. Az egész világ a miénk lett – és nem tudunk mit kezdeni vele.

Sokan hiába szeretnék megélni a pillanatot, úgy érzik, szinte lehetetlen kiugrani a körülöttük pörgő rendszerből. Több huszonéves két állásban dolgozva kap annyi fizetést, hogy abból épphogy ki tudja fizetni a lakbérét, és akkor még nem ment el randizni a párjával vagy kikapcsolódni a barátaival. Mennyire valósítható meg így a lelassulás?

Nem hiszek abban, hogy ne lehetne kilépni a mókuskerékből. Nem igaz, hogy nem lehet élvezetet találni az életben. Aki így gondolkodik, talán még nem fedezte fel eléggé a kreativitását. Ha nincs pénzem, akkor is el tudok menni piknikezni egy parkba, otthon készített szendvicsekkel és egy termosznyi teával – lehet, hogy jobban fog ízleni, mint egy négycsillagos szálloda menüje. Meg kell szólaltatnunk magunkban a vágyat, hogy jó lenne élni, és csak ezután feltenni a kérdést: mit tudnék tenni ezért? Ez a felismerés önmagában még nem hoz változást, e felé a beismerés indít el. Aki nagy célokat tűz ki maga elé, hamar feladja, viszont döbbenetes változásokon megy keresztül az, aki a kicsi változásokat ünnepli. Menjünk el akár csak fél órát bolyongani az utcánkban – bizony, még ott is, ahol nem lélekemelő a környezet! A természetnek kiegyensúlyozott rendje van, és ez képes megszólaltatni bennünk azt a belső csendet, amelyre meg vagyunk alkotva. Amikor a nap végén hazamegyünk a munkából, tegyük le a kütyüket, üljünk le egy bögre teával vagy málnaszörppel, és egyszerűen csak nézzünk ki a fejünkből! Bambulni egészséges!

Mégis, félünk egyedül maradni a gondolatainkkal.

Nem félünk, inkább csak elszoktunk tőle. Már evés közben is videót, tévét néznek az emberek, érkeznek az üzenetek, impulzus után impulzus. Annyira hozzászoktunk a dopaminfüggőséghez, hogy nem vesszük észre: nincs időnk feldolgozni a minket érő rengeteg ingert. Részben ezért is szorongunk, mert kimerülünk ebben az esztelen érzelmi hullámvasútban.

Miként szabadulhatunk meg a szorongásunktól?

Elfojtással semmire sem megyünk, a kukta eldugított szelepe előbb-utóbb robbanást eredményez. Ehelyett nézzük meg, melyik ponton távolodtunk el a feltöltődéstől, miként merítettük ki a testünket-lelkünket! Miután „elzártuk a csapokat”, vagyis leállítottuk az energia elfolyását, próbáljuk meg körvonalazni, mitől szorongunk ennyire, milyen gondolatmenetek, életviszonyulások szippantottak be! Álljunk meg, vegyünk egy mély lélegzetet, vizsgáljuk meg a legbensőbb meggyőződéseinket! Tegyük fel magunknak a kérdést: mi történik, ha egy nap minden bekövetkezik, amitől rettegünk?

A válasz ott van a református hitvallásunkban: mind életünkben, mind halálunkban Krisztuséi vagyunk. Mint anya a gyermekét, úgy visz minket a karján, bármi történik is, végig ott lesz velünk. Elgondolkodtató, hogy a tanítványok olyan mély meggyőződéssel hittek Jézusban, hogy szinte mindannyian vállalták érte a mártírhalált is. Nemrég Kongóban hetven keresztyént fejeztek le egy protestáns templomban. Az életben hagyottak továbbra is ugyanúgy járnak istentiszteletre, mert az élő hitük felülírja a kézzelfogható fenyegetettséget. Tudják, hogy Krisztus hűsége a legsúlyosabb élethelyzetekben sem rendül meg, mert a keresztyén ember nem földi perspektívában, hanem az üdvösség távlatában vizsgálja az életét. Bízzunk abban, hogy ő Úr és szerető Isten!

Mit tehetünk akkor, ha az Istenbe vetett bizalmunk ellenére továbbra is küzdünk a szorongásainkkal?

A szorongásainkon lehet dolgozni önismerettel, testünk, lelkünk ellazításával és az egészséget segítő különböző pszichológiai eszközökkel. De szorongani sajnos egyet jelent az emberi mivoltunkkal, ez az élet valósága a paradicsomból való kiűzetés után. Jézus a főpapi imájában nem azt kérte az Atyától, hogy vegyen ki minket a világból, hanem hogy tartson meg minket benne. A Megváltó értette a mi valóságos, emberi vonásainkat. Meg kell tanulnunk együtt élni a szorongó természetünkkel, és Isten elé vinni, ha éppen nehezebb időszakon megyünk keresztül. Ne meneküljünk a szenvedés elől, hiszen a próbatételek jellemet formálnak! Gyönyörűen fogalmazza meg ezt az igazságot a rómaiakhoz írt levél ötödik része: „Sőt, dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által.” A reménység tehát a küzdelmeinkben kovácsolt jellemünkből születik, és nem csalódunk benne, hiszen Isten már megmutatta benne magát korábban is.

Hogyan segíthetjük ítéletmentesen, bibliai alapokon gyülekezeteink mentálisan küzdő fiataljait?

Hihetetlen, mekkora erőforrásunk lehet a közösség. A meghitt kapcsolatoknak gyógyító hatásuk van: áldásunkká lesznek, helyretesznek, lelassítanak. Az együtt megélt pillanatok miatt leszünk képesek élni, nem pusztán átmenni az életünkön. Ma már alig van részünk olyan beszélgetésben, ahol semmi nem vonja el a figyelmünket arról, amit egymásnak mondunk. Már önmagában az lelassulás, ha megtapasztaljuk, hogy a beszélgetőpartneremet tényleg érdeklem, visszakérdez, kíváncsi rám. Ehhez persze jó hallgatósággá kell válnunk, figyelemmegosztás és sürgetett problémamegoldás helyett. Az egyház folyamatosan izgul, hogy el ne veszítse a fiataljait, ezért állandóan, élményekkel sűrűn megrakott programokkal traktálja őket. Ez viszont a világ torz példája: ha tényleg olyan jó lenne a pörgés, nem növekednének világszerte a szorongásos megbetegedések. Jézust sohasem láttuk loholó Istenként. Ellenkezőleg, szokása volt csendben elvonulni, együtt enni a barátaival, sétálni a tömeggel. Jutott ideje megállni egy gyászoló menet mellett, az embereknek volt lehetősége megérinteni a ruháját. A Gecsemáné-kertbe nem véletlenszerűen kiválasztott tanítványokat hívott magával imádkozni, hanem a három legjobb barátját. Valahogy ezt a lelassult, lecsendesült hozzáállást kellene behozni a gyülekezetek ifjúsági alkalmaira is. A fiatalokat úgy kellene megszólítani, ahogyan Krisztus is tette, mert az ő beszéde élet és lélek; az élményhajhász programáradat lélektelen, és nem visz közelebb sem Krisztushoz, sem a megnyugváshoz. Jó lenne több olyan ifjúsági eseményt szervezni, ahol a természetben vagyunk, és jut szabadidő arra, hogy a fiatalok a fűben heverve beszélgethessenek. Meggyőződésem, hogy ilyenkor csökken a kütyühasználat ideje is, mert együtt lenni jó.

„Nem kapunk nagyobb terhet, mint amit el tudnánk hordozni.” „Mindenre van erőd a Krisztusban.” „Bízz Isten tökéletes tervében!” „Add át az Úrnak a terheidet, ő majd elhordozza helyetted.” Szorongó fiatalként gyakran hallhatunk ezekhez hasonló, jó szándékú mondatokat idősebb hívő testvérektől. Ezek azonban sokszor semmitmondó közhelyként lebegnek közöttünk, és azt éreztetik velünk, hogy a másik nem veszi komolyan az aggodalmainkat. Hogyan lehet hidat építeni ebben a generációk közötti kommunikációs helyzetben?

Vannak, akik azért mondják ezeket a bátorító szavakat, hogy rövidre zárják a beszélgetést: nem rosszindulatból teszik, csak nem tudnak mit kezdeni a szorongásunkkal. Mások komolyan gondolják, amit mondanak, mert már maguk is megtapasztalták ezeknek a mondatoknak a mély igazságát, csak éppen ügyetlenül fejezik ki ezt. Ha anélkül sütünk el egy-egy ilyen szöveget, hogy a másik azt érezné, valóban kíváncsiak vagyunk rá, nem lesz más, mint afféle szájkosár, amely elhallgattat. Ez dühöt és még több szorongást gerjeszt a panaszkodó félben, hiszen ha senki nem ért meg, akkor csak magamra számíthatok a küzdelmemben. A bátorítás, iránymutatás jogát ki kell érdemelni, ezt pedig empátiával érhetjük el. Akkor szólhatok irányt adó hangon a másikhoz, ha előtte már megtapasztalta, hogy odafigyelek rá, érdekel engem, meg akarom érteni őt. Csakis ezután fog tanácsot kérni tőlem, ha látja, hogy van olyan hiteles tapasztalatom, amely neki is segíthet. Akkor válhatunk igazi támasszá, ha megtaláljuk az egyensúlyt a kíváncsiság és a stabil alapok között. Mert ha alap nélkül érdeklődöm, szétfolyok, a kíváncsiság nélküli fundamentum pedig megmerevít. A fiatalok oldaláról pedig arra lenne szükség, hogy megkeressék azokat az idősebb személyeket, akikre élettapasztalatuk miatt felnézhetnek, és alázattal tanácsot kérhetnek tőlük. A humanista gondolkodás tévhite, hogy mindent a saját erőnkből kell kitalálnunk – ez rendkívül fárasztó, és hozzájárul a szorongáshoz. Hiszen maga Isten fia is azt kérte a barátaitól, hogy imádkozzanak érte; akkor nekünk, embereknek, miért ne lenne szükségünk támaszra?!