Robogóval az Isten országa felé

Én magam is hasonlóan látom, és már korábban is hasonlóan láttam ezt a folyamatot. Lehet, hogy benne van a cikk írójával közösen átélt ifjúságunk, és hogy ugyanazon a lelki táplálékon nevelkedtünk. Nem kívülállóként mondom ezt. 1998 óta szolgálati viszonyom folyamatos egyházunkban, 25 éve vagyok ugyanannak a gyülekezetnek a lelkésze. Nem a pálya széléről, nem tiszta kézzel, eltartott kisujjal, nem sértett megfigyelőként mondom, amit mondok. Része voltam annak az egyházi valóságnak, amely az elmúlt években olyan javakat kapott, amelyek korábban elképzelhetetlen anyagi biztonságot jelentettek. Épületek újultak meg, intézmények erősödtek, beruházások indultak, lelkészi egzisztenciák stabilizálódtak, gyülekezetek lélegezhettek fel. Ezeket a javakat nem lehet egyszerűen letagadni. Aki ezt teszi, az nem igazat mond, hanem kényelmes utólagos erkölcsi fölénybe menekül. Valóban sok minden épült. Sok minden valóban könnyebb lett. Sok mindenért valóban hálásak lehettünk volna úgy is, hogy közben nem veszítjük el a szabadságunkat. Mert eközben történt valami más is. Lassan, szinte észrevétlenül, sokszor nem kimondott parancsokkal, hanem finom elvárásokkal, utalásokkal, félelmekkel és belső reflexszel az egyház elkezdte eladni azt, ami küldetése lett volna. A prófétai kritikát. Azt a képességet, hogy az egyház ne csak áldást mondjon, hanem mondja ki az igazságot akkor is, ha az fáj. Ne csak biodíszletként legyen jelen ünnepségeken, avatásokon és szalagátvágásokon, hanem szóljon akkor is, amikor a hatalom, – bármelyik hatalom, túlnő önmagán. Amikor a nepotizmus, a korrupció, a propaganda már letagadhatatlanul jelen van. Ez a veszteség sokáig nem látszott olyan látványosan, mint egy felújított templomtorony vagy egy átadott intézmény. Ám sokkal súlyosabb lett. Kultuszi próféták lettünk, megrendelésre, megbízás szerint prófétáltunk. Viszont az egyház nem attól lesz egyház, hogy sok szép épülete van, hanem attól, hogy képes-e az evangélium szabadságából megszólalni, és kimondani az igazságot.

Ez az én bűnöm is. Nem akarom többes szám első személy mögé rejteni azt, amit egyes szám első személyben is ki kell mondanom. Hallgattam, amikor szólnom kellett volna. Gyáva voltam, amikor bátornak kellett volna lennem. Mérlegeltem, amikor bizonyságot kellett volna tennem. A kegyelmi ügy nagyon megviselt. Erről csak gyülekezetem és a közvetlen környezetem tud. Pedig írtam róla olyan cikkeket, amelyeknek a megjelentetését végül senkitől sem mertem kérni. Nem azért, mert valaki konkrétan megtiltotta volna. Nem állt fölöttem hivatalos cenzor piros ceruzával. A cenzúra már bennem volt, és ez talán még fájdalmasabb. Amikor az ember nemcsak azt tanulja meg, mit nem szabad kimondani, hanem azt is, hogyan kell előre elhallgattatnia önmagát. Amikor a fortélyos félelem már nem kívülről nyom, hanem belülről igazgat. Amikor az óvatosságot bölcsességnek nevezzük, a kínos hallgatást felelősségnek, a gyávaságot pedig stratégiai józanságnak.

Most viszont talán eljött az idő, amikor nem lehet tovább halogatni a szembenézést. Nemcsak azzal, hogy mit tettünk rosszul, hanem azzal is, hogy kik vagyunk valójában. Mert a református egyház egyik nagy kísértése ma az, hogy múltba révedő nosztalgiával még mindig tömegegyházként tekint önmagára. Úgy beszélünk magunkról, mintha jelentős társadalmi súlyunk volna, mintha milliók figyelnének ránk, mintha a szavunknak magától értetődő tekintélye lenne a közéletben. Szeretjük felidézni a régi számokat, a régi struktúrákat, a régi társadalmi beágyazottságot, a régi református világot, amelyben a templom, az iskola, a család és a közösség még egymást tartotta. Csakhogy ez a világ elmúlt. A nosztalgia vigasztalhat, de nem vezet sehová, mert megszépíti ugyan a múltat, de közben elhomályosítja a jelent.

Ma már nem figyelnek ránk úgy, ahogyan mi azt szeretjük elképzelni. Nem várják tömegek, hogy mit mond a református egyház. Nem állnak sorban a társadalmi csoportok, hogy erkölcsi útmutatást kérjenek tőlünk. Sokszor már nem is haragszanak ránk, ami talán még rosszabb. Egyszerűen súlytalanok, érdektelenek lettünk számukra. Marginális minoritás, ahogy mondta rólunk valaki. A hitelességünkből ott maradt meg valami, ahol még arcok és nevek, konkrét sorsok vannak: a helyi közösségekben, ahol a lelkész, a presbiter, a gyülekezeti tag nem intézményként, hanem emberként van jelen; és a szeretetszolgálatban, ahol nem prédikálni kell a szeretetről, hanem szeretettel lehajolni a szenvedőhöz. A nagy egyházi önkép sokszor már megbüdösödött, de a kicsi, hűséges jelenlét még hordoz valamit Krisztus jóillatából.

Sokszor úgy gondolunk magunkra, mint egy klasszikus 500-as Mercedesre. Régi, tekintélyes, masszív, nagy múltú gépezetre, ami természetesen református-fekete. Olyasmire, aminek elég megjelennie az úton, és mindenki tudja, hogy súlya van. Csakhogy ennek a luxusautónak az 5000 köbcentis motorja helyén ma inkább egy robogó motorja dolgozik. A kasztni nagy, a forma még impozáns, az emlékek szépek, a króm itt-ott még csillog, de a motor nem képes meghajtani ezt a monstrumot. Lehet polírozni, lehet ünnepelni, lehet mellé állva fényképezkedni, de ha menni kellene vele, kiderül, hogy önmagától képtelen a mozgásra. Talán jobban tennénk, ha végre robogóként gondolnánk magunkra. Ez első hallásra nem túl felemelő kép. A robogó nem elegáns, nem tekintélyt parancsoló, nem történelmi reprezentációra való. Ki van téve az időjárásnak, megérzi az út hibáit, nem véd páncélszerű karosszéria, nem lehet benne hátradőlni bőrülésben. De van egy nagy előnye: el lehet vele jutni valahova. Kisebb, egyszerűbb, mozgékonyabb, kevésbé látványos, de használható. Nem akar az országutak királya lenni, hanem csak haladni rajta. Nem azt várja, hogy mindenki félre húzódjon előle, hanem megtanul közlekedni a valóságban. Szerintem ez lenne most a református egyház egyik legfontosabb lelki felismerése. Nem kell mindenáron nagynak látszanunk ahhoz, hogy hűségesek legyünk a küldetésünkhöz. Nem kell tömegegyházi illúziókat fenntartanunk ahhoz, hogy embereket segítsünk Krisztus felé. Nem kell társadalmi monstrumnak lennünk ahhoz, hogy az Isten országa felé utat mutassunk. A cél ugyanis soha nem az volt, hogy lenyűgöző intézményi rendszert tartsunk fenn, hanem az, hogy embereket hozzásegítsünk ahhoz, hogy eljussanak az Isten országába. Ezt robogó-létünkkel is meg lehet tenni. Sőt, lehet, hogy csak így lehet újra hitelesen megtenni: kisebben, szabadabban, őszintébben, kevésbé védetten, de közelebb az emberekhez.

Persze ott van az épített örökség, amely egyszerre áldás és teher. Templomok, parókiák, iskolák, intézmények, műemlékek, kövekbe zárt történetek. Mit kezdjünk mindazzal, ami ránk maradt, és ami sokszor már nem megtart, hanem agyonnyom? Nem tudom. És talán most az is fontos, hogy legyen bátorságunk ezt kimondani: nem tudom. A hamis magabiztosságból, a mindentudásból volt már elég, mint ahogyan a kész receptekből is. Abban viszont biztos vagyok, hogy erről beszélni kell. Őszintén, számokkal, hittel, félelem nélkül. Nem úgy, hogy előre eldöntjük, mit szabad kimondani, megkérdezni, hanem úgy, hogy valóban meg akarjuk érteni, mire hív most minket Isten.

A bűnvallás fontos, de nem a végállomás. Az önmagunknak való hosszú hazudozás után fontos az őszinte igazmondás. Ha már addig eljutunk, hogy kimondjuk: tévedtünk, hallgattunk, igazodtunk, féltünk, akkor már történt valami fontos. Hitem szerint Isten nem hagy bennünket a földön feküdni. A megtérés mindig irányváltás is. Ezért kellene most továbbgondolnunk, konkrétan merre menjünk tovább. Hogyan lehet újra szabadabb az egyház? Hogyan lehet újra miénk a prófétai kritika? Hogyan lehet kevesebb kiszolgálás és több szolgálat? Hogyan lehet a félelemből fakadó csend helyett olyan beszéd, amely nem pártokhoz igazodik, hanem Krisztushoz?

Talán az első lépés az, hogy végre nem akarunk nagyobbnak látszani annál, mint amekkorák vagyunk. A második, hogy nem szégyelljük a kicsiséget, ha abban hűség van, vállalható a kisebbségi lét, a marginális minoritás. A harmadik, hogy megtanuljuk újra a prófétai beszédet, és a sok elhallgatás és pletykálkodás után Isten előtti felelősséggel végre kimondjuk azt, ami ránk bízatott, – akkor is, ha ez a hatalmasoknak nem tetszik. És a negyedik, hogy komolyan vesszük: az egyház jövője nem azon múlik, meg tudjuk-e őrizni a Mercedes illúzióját, hanem azon, merünk-e robogóra, vagy akár biciklire ülni, és elindulni oda, ahová Krisztus küld. Mert az Isten országa felé úgysem vezet széles út. Csak keskeny, poros, rázós, de ha Krisztus jár előttünk, akkor célba fogunk érni, és célba tudunk juttatni másokat is.