Hamarosan megjelenik Zsindelyné Tüdős Klára eddig kiadatlan önéletrajzi kötete, a Rongyok. A Magvető Kiadó gondozásában napvilágot látó, többgenerációs női történelmet egybefűző mű kapcsán a szerző unokájával, Marosszéky Erzsébettel beszélgettünk. Az interjúban feltárul az Operaház egykori kosztümtervezőjének és a Corvin Áruház divatosztálya vezetőjének tettre kész karaktere, az Istenhegyi úti villa titkos menedékrendszere, ahol üldözött felnőtteket és gyermekeket mentett meg a háború idején, valamint a rendkívüli történelmi tettek mögött meghúzódó súlyos családi döntések és megalkuvások ára. A május 31-i, Néprajzi Múzeumban rendezendő egyedi előadóesten Molnár Piroska tolmácsolásában, az utolsó élő kortársak jelenlétében végre Tüdős Klára a saját, hiteles hangján szólal meg.
Sokan ismerik az ön nagyanyjának az életét, de miért pont most jött el az ideje ennek a memoárnak? Mit fogunk megtudni belőle, amit eddig nem tudhattunk?
Nagyanyámnak több könyve is megjelent már, idősebb korában mindig írt. Az évek során sok minden jelent meg róla, és úgy éreztem, meg kell ragadni a lehetőséget, hogy saját szavaival mondhassa el az életét. Nemcsak a saját életéről, hanem a nagyanyjáról, az anyjáról, a társadalmi közegéről hallatlanul nosztalgikusan és bensőségesen ír. Mindig éles szemmel figyelte meg az emberi tulajdonságokat, akkor is, amikor már a látása romlott. A kívánsága az volt, hogy ez a könyv a halála után lásson napvilágot. A megjelent cikkek mindig valaki más szavait használták, ebben az anyagban viszont az a fantasztikus, hogy ő maga írta. Öt generáció női történelme van benne összefűzve. Ráadásul gyakorlati oldala is van. Én magam is öregszem, a nővérem két éve meghalt, a gyerekeim pedig már felnőttek, így most jött el az idő, hogy ezzel foglalkozzam. Nagyanyám fordulatokban gazdag életéről sok olyasmi is kiderül a könyvből, amiről az emberek eddig nem nagyon tudtak. Amikor a férje állása miatt ott kellett hagynia az Operaházat, azonnal elkezdődött a népművészeti munkássága: ezt a területet karolta fel, és elkezdte bevonni a népművészetet a modern divatba. Később a Corvin Áruház divatosztályát vezette. Amikor azonban a Corvin Áruház megszegte a megállapodást, és elkezdte utánozni a mintáit, azonnal otthagyta őket, és belépett az úri divat világába. A társadalmi pozícióját kihasználva olyan elegáns szalont hozott létre, ahová a követségek és a diplomáciai elit asszonyai jártak egyedi darabokért, és a munkájával rendkívül jól is keresett. Ezek a háttérprojektek és kényszerű, de sikeres váltások mind kiderülnek a könyvből.
Tüdős Klára rendkívül sokoldalú egyéniség volt, a divattervezéstől a filmrendezésig szinte mindenhez értett. Ön szerint a sok szerepe közül melyik volt számára a legfontosabb, mit szeretett a legjobban csinálni?
Nagyanyám önmagáról azt mondta, hogy egész életében egy dolgot szeretett volna csinálni: rendezni. Filmet is rendezett, de a helyzet az, hogy ő az élet minden pontján rendezett. Ha általánosabb módon akarom ezt megfogalmazni, ez azt jelentette: birtokolni a helyzeteket és változtatni rajtuk. Amikor az Operaházba került, először a jelmeztárat kellett rendbe raknia, majd miután látták a képességeit, kosztümöket tervezett. Nagyon erős, eltökélt és tettre kész egyéniség volt. Nem ült és várta, hogy megmondják neki, mi legyen, hanem azonnal talált megoldást. Nem lehet egyetlen dolgot kiválasztani a munkáiból, a lényeg maga a tettre kész karakter volt.
Milyen belső küzdelmei, önmagával való viszályai voltak a háttérben, miközben a nyilvánosság előtt sikeres volt?
Valójában nagyon sok küzdelme volt, és azért is örülök a Magvető kiadásának, mert ez a könyv egy nagyon komplex XX. századi női sorsot ábrázol. Nagyanyám rendkívül konzervatív közegből indult el. A század elején még óriási társadalmi nyomás nehezedett a lányokra, hogy férjhez kell menniük, mert egy nő nem maradhat egyedül. Nagyanyámat is belekényszerítették egy házasságba nagyapámmal, akiből addigra, mire a menyegzőre sor került, tulajdonképpen már kiszeretett. Ez a konzervatív nyomás nagy terhet jelentett neki. Végül lépésről lépésre önállósította magát, elvált, és szinte szegényes diákéletet élve talpalt Pesten, hogy megteremtse a saját egzisztenciáját. Később, a második férjével, Zsindely Ferenccel sem volt könnyű a kapcsolata. Sok mindenben meg kellett alkudnia a társadalmi státusz és a mindennapi művészeti kapcsolatok fenntartásáért.
A családjuk élete a háború után teljesen kettészakadt. Hogyan élte meg a család ezt az időszakot?
A háború végén a családomnak menekülnie kellett, két kisgyerekkel, a testvéreimmel, és Németországban maradtak egészen 1950-ig, az amerikai szektorban, egy menekülttáborban, Augsburg mellett. Hívták nagyanyámat és Feri bácsit, de ők úgy döntöttek, hogy nem hagyják el Pestet. Apámék elmentek, egyszerűen eltűntek az itthoniak elől, nagyanyám nem is tudta pontosan, hova kerültek. Én már Ausztráliában születtem 1955-ben. Komplikált helyzet volt, mert az értelmiségi családok maradtak a sor végén; a befogadó országok először a fiatal, fizikai munkára alkalmas férfiakat és azok családját válogatták ki. Apámék élete kockán forgott: megvannak a levelek, amiket nagyanyámék küldtek nekik Németországba, hogy nehogy hazajöjjenek, mert nem biztonságos. Végül Sydney-ben telepedtek le. Mire én ötödik gyerekként megszülettem a hatból, a megélhetési küzdelmek miatt a kinti magyar társasági élet már teljesen háttérbe szorult. A szüleim arra törekedtek, hogy a gyerekek egyetemre jussanak és tanulhassanak, mert egy nagyon tanult és az ősökig visszamenően képzett családból származva szilárdan hittek a tanulás erejében.
Említette a döntések súlyát. Hogyan csapódtak le ezek a családon belül?
Tény, hogy a döntéseinknek konzekvenciái vannak. Nagyanyám rengeteg jó és figyelemre méltó dolgot tett a világban, de a személyes oldalon sok mindenért nagy árat kellett fizetnie, ami olykor mások kárára volt. Az édesanyám egész életében szenvedett attól a döntéstől, hogy nagyanyám hároméves korában odaadta őt a nagynénjének nevelésre, hogy ő Pesten önállósodhasson és karriert csináljon. Bár nagyon szerető közegben nőtt fel, ez érzelmileg rendkívül megterhelő, bonyolult helyzet maradt. Én magam mindössze kétszer találkoztam a nagyanyámmal tartósan. Először 1964-ben, amikor kijött hozzánk, Ausztráliába. Ez egy nehéz, gyásszal teli időszak volt: az ő férje és az én apám is abban az évben haltak meg, anyám teljesen összetört a gyásztól, apám kétéves súlyos betegségétől, de hat gyereket és az anyai nagynénjét el kellett tartania. A második alkalom pedig 1976-ban volt, amikor Budapestre jöttem zongora szakra tanulni, a Zeneakadémiára, és egy évig nála laktam, a pesti lakásában.
Milyennek látta őt akkor, abban az egy évben?
Akkor már majdnem teljesen vak volt, de még mindig rendkívül aktív életet élt. Én eljártam gyakorolni, tanulni a Zeneakadémiára, hozzá pedig folyamatosan jártak az emberek tanácsot kérni, tele volt a naplója bejelentett vendégekkel. Akkor még nem kerültem igazán közel hozzá. Mint sok emigráns családnál, nálunk is teljes hallgatás övezte a múltat: anyám otthon soha semmit nem mesélt arról, milyen volt Magyarország, mit éltek át, az emlékeket teljesen magába zárta. Alaptényeket tudtam a történelemből, de a saját családunkról semmit. Most, idősödő nőként, történelmileg látok rá nagyanyám fantasztikusan érdekes sorsára, kiderül, hogy egy erős egyéniségű nő mivel kellett vesződjön a XX. század első évtizedeiben.
Hogyan vált az Istenhegyi úti otthonuk menedékké?
Amikor a háború idején felkérték Tüdős Klárát a Magyar Református Nőszövetség elnökének, hamar átlátta a feladatokat. Esténként lement a pályaudvarokra, és összeszedte az ott rekedt, menekült gyerekeket. A munkáiból és a ruhatervezésből jól keresett, így vették meg a férjével az Istenhegyi úti telket, ahová az ő megbízásából és elképzelései szerint épült fel a magyaros stílusjegyeket hordozó villa. Amikor megkezdődött az ostrom, volt hova bújtatni az embereket. Nagyanyám a régi török asszonyok történeteiből azt a tanulságot vonta le, hogy háborúban élelmet kell gyűjteni, így minden pénzüket erre költötték. Egy lebombázott ételgyárból egyszer 800 mázsa makarónit hozott el saját maga, és a kis kocsijában sok más élelmet is szállított. Rengeteg hasonló történet van a könyvben. Mivel korábban egy falusi fiúotthon indításához már beszerzett száz ágyat, a padlásról ezeket hordták le a menekülteknek. Volt, hogy huszonhét gyerek játszott egyszerre a nappali szőnyegén. A házat sűrűn ellenőrizte a titkosrendőrség, de a villa különleges építészeti megoldása egy külső oldallépcső, amely a pincén át, egy rejtett folyosón keresztül a kertbe vezetett. Ez lehetőséget adott arra, hogy a bujkálók a razzia elől mindig időben kijussanak. Nagyanyám senkitől sem kérdezte a nevét vagy a származását, mindenkit befogadott, aki bekopogott. Később ezekért a tettekért kapta meg Izrael Államtól a Világ Igaza kitüntetést.
A könyv megjelenése mellett egy különleges eseményre is készülnek május 31-én. Mit kell tudni erről az estről?
Készítettem egy válogatást a Rongyokból, amit május 31-én a Néprajzi Múzeum támogatásával egy előadóesten mutatunk be. A szövegeket Molnár Piroska fogja felolvasni, akinek a karakteres hangja kísértetiesen emlékeztet a nagyanyám hangjára. Ez nem egy klasszikus könyvbemutató lesz, hanem a család és a múzeum közös, egyedi előadóestje, egy személyes megemlékezés. Bár azt gondolná az ember, hogy már mindenki meghalt, aki kapcsolatban volt nagyanyámmal, ez nem igaz. Én magam jártam utána a még élő kortársaknak. Múlt vasárnap például abban a templomban, ahová nagyanyám járt, találkoztam egy 91 éves asszonnyal, aki ma is úgy beszél róla, mintha tegnap lett volna. Ezek az idős emberek ott lesznek a nézőtéren. Megismételhetetlen történelmi pillanat lesz, amikor a több generáción átívelő női történelem végre a nagyanyám saját szavaival szólalhat meg. Terveim szerint a kötetet angolra is le fogom fordítani.
Dizseri Eszter írta az első könyvet nagyanyámról, aki őt bízta meg a szellemi hagyatéka gondozásával. Eszter az évek során hihetetlen hűséggel gyűjtött össze mindent: fényképeket, leveleket és olyan textileket, ruhákat, amiket még nagyanyám tervezett, és amiket az emberek küldtek vissza neki. Eszter most már nagyon gyenge egészségileg, nem tud ezzel foglalkozni, ezért most rajtam a sor, hogy ezeknek a dobozoknak jó helyet találjak. Így sikerült most egy komoly adományt elhelyeznem a Magyar Néprajzi Múzeumban, ahol a végleges helyükre kerülnek ezek a tárgyi emlékek.
