Mind a feldolgozott, 1920-as évekbeli történetével, mind az emberi lélek legmélyén „robbanó” üzeneteivel katartikus dokumentumfilmet tett le az asztalra Sáfrány József rendező-forgatókönyvíró. A filmalkotás – amelynek zárt körű bemutatóján mi is ott voltunk – létrejöttét nemcsak a Nemzeti Filmintézet támogatta, hanem a Magyarországi Református Egyház is. Hiszen az a szervezőakció, amelynek révén az első világháború után nyomorgó-éhező magyar gyerekek tízezrei hollandiai családoknál épülhettek föl, a holland–magyar protestáns kapcsolatok felívelésével is járt.
Sápadt arcocskák – a gyermekvonatok története címet viseli az a most született, úgynevezett dramatizált dokumentumfilm, amely 2024-ben nyert el pályázati támogatást a Nemzeti Filmintézettől (NFI). A film finanszírozásába, ha az NFI-nél szerényebb arányban is, de szintén beszállt a Magyarországi Református Egyház (Gér András László akkori zsinati tanácsos közbenjárásával), ezért kapott meghívót a napokban rendezett zárt körű bemutatóra a reformatus.hu.
A rendezvényen egyébként döntően gyerekek és a hozzátartozóik foglalták el a Lurdy Mozi százötven férőhelyes közönségterét, hiszen ezek a gyerekek jelenítették meg az első világháború befejezése, illetve a történelmi Magyarország szétdarabolása következtében nem kis részt hadiárvákként vagy menekültekként nyomorgó, válságos helyzetű gyermekeket. Azokat a hajdani magyar kicsinyeket és iskoláskorúakat, akiknek a – döntően református keresztyén – holland nép 1920-tól vendégül látással és a feltáplálással nyújtott haladék nélkül segítséget, hónapokon, sok esetben éveken át. Ha a huszonnyolcezer főt mentő hollandokhoz hozzávesszük a hasonló svájci, svéd és belga ideiglenes befogadásokat, összesen hatvanezer magyar gyermek menekült meg a pusztulás veszélyétől az első világháború utáni évtizedben!
Szorongató helyzet lehetett a gyerekeknek a messzi Hollandiába, idegen családokhoz utazni, de aki odakerült, fizikailag regenerálódott és tapasztalatokat, készségeket szerzett
Jegyezzük meg, a moziszéksorokban helyet foglaló egykori gyerekszereplők döntő része a Budapest-Fasori Református Kollégium Julianna Általános Iskolája tanulója volt, és nem véletlenül. Hiszen az első budapesti református iskola létesítésére, építésére szóló holland gyűjtés 1923-tól szorosan együtt haladt, részben össze is fonódott a gyerekvonatok projektjével, és mindkettő szorgalmazásában, szervezésében nagy szerepe volt Abraham Kuyper korábbi (1901–1905 közötti) hitvalló református holland kormányfő leányainak.
Ha az utómunkálatokon már túljutott, szinte teljesen véglegesített film publikussá válik, az újra köztudatba hozhatja, illetve a mai nemzedékekkel megismertetheti a szóban forgó nagyszabású humanitárius kezdeményezést, amelyet nemcsak Kuyper lányai, Henriëtte és Johanna, hanem a budapesti holland főkonzul – Jan Clinge Fledderus – neve is fémjelez. A film – és ezt a vetítés tapasztalata igazolja – megindító hatással volt a nézőkre, és ezt az alkotók nem hatásvadászatattal érték el, hanem a történettel való zavartalan, ugyanakkor érzékletes szembesítéssel. Sáfrány Józsefék filmje olyan alapkategóriákat hoz elő, amelyekre az ép emberi lélek (a hívő és a nem hívő emberé egyaránt) nem szokott közömbös lenni: árvaság, szükséglátás, befogadás, táplálás, igazi, késedelem nélküli segítés, vigasztalás, hősies áldozatvállalás stb.
A dramatizált dokumentumfilm két „frontembere”: Czeiner Katalin producer és Sáfrány József neves filmrendező-forgatókönyvíró
A világháborút túlélő, de annak traumáitól sújtott, Hollandiába tartó gyerekek „szeparációs szorongásáról” és más logikus lélektani terhéről Bagdy Emőke klinikai pszichológus beszél a filmben, aki a hollandiai befogadásban édesanyja révén „élményrészes” (az anyától sokat hall emez emlékeiről). Az ismert (egyébként református felekezetű) szakember rámutat, hogy a Hollandiát megjárt gyerekek nagy része a feltápláláson túl is igen jól járt: – Az, hogy világot láttak, hogy beilleszkedésre voltak sarkallva, illetve hogy megismertek egy kultúrát, egy nyelvet, hatalmas többletet jelentett tapasztatokban, készségek kifejlődése terén, és ezt egész életük során hasznosítani tudták! – fogalmazza meg a filmben.
Bemutat a filmalkotás jeles személyiségeket, például a fáradhatatlan főkonzult, aki a szervezőmunkát a diplomatafeladatai mellett, magánemberként végzi, Kállay Kálmán református teológust, aki előzőleg Utrechtben tanult, és mivel jól beszélt hollandul, az akció hollandiai propagátoraként jeleskedhetett. Megismerjük többek között Vilma királynő nemes vonásait is, hiszen védnökséget vállalt a magyar gyerekek mentésében, és szerepet játszott a budapesti református iskolaalapításban. A Julianna keletkezéséről és történetéről Somogyiné Ficsor Krisztinát, a Julianna intézményi lelkészét beszélteti a film.
A csaknem egyórás mozi során felejthetetlen idézeteket is gyűjthettünk. Ravasz László korabeli dunamelléki püspök például 1926 áprilisában, amikor elindult a századik (!) ilyen, Hollandiába tartó szerelvény, a búcsúztatáskor (amelyen a kormányzó Horthy Miklós is megjelent) így szónokolt: „Ez a századik vonat aranyvetélőként jár Európa átokverte földjén. Legyenek áldottak a kezek, melyek útra bocsátják és fogadják.” Ezek is Ravasz püspök szavai, csak már a gyermekmentés lezárultakor hangzottak el: „Ez az akció többet tett a nemzetek közötti megértés és jóakarat terén, mint száz békekongresszus vagy leszerelési propaganda.”
Nagyon is fogyasztható, dinamikus, megrendítő, jól komponált, művészi dokumentumfilm született. A korabeli gyermekarcokról, helyszínekről és szituációkról készült holland és magyar archív felvételek, kortárs gyerekek múltidéző jelenetezése (például a pályaudvari várakozásé, a vonatutazásé vagy a családnál töltött mindennapoké) úgy peregtek egymásra, hogy összevillódzott a jelen meg a múlt. Miért? Talán hogy a néző is bevonódjon, választ találjon arra a kérdésre, ő hogyan nyilvánulna meg az elsötétülő idők szorongatásában gyerekként vagy segítségadásra képes felnőttként. A kompozíció része még a kitűnő narráció – Papp János, a „nagypapafigura” színművész („David Attenborough természettudós filmes magyar hangja”) sokszor felbukkan, és az ismeretátadás mellett bölcs és erkölcsi töltetet sugall –, de a film fontos alkotóelemei a gyönyörű táj- vagy városi mozgóképek is, illetve a Hollandiában tartózkodó magyar „sápadt arcocskák” hazaírt levelei – mai gyerekek által felolvasva.
Papp János színművész narrátori jelenléte bensőséges történetmesélést eredményezett, és segített fénybe emelni a hajdani akció jelentőségét
A „rangidős” (hetvennyolc éves) Papp János színművész a reformatus.hu-nak előrebocsátotta, csak Sáfrány József forgatókönyvét kézhez kapva értesült az 1920 februárjában induló holland gyermekvonatok történetéről. – Az ismeretterjesztésen túl van ebben a filmben egy erős érzelmi háttérsugárzás – mondta a dokumentumfilm narrátora. Hogy ennek mi az eredete, azt áradó mondatokban fejezte ki: – Erőt adhat az embernek, hogy miközben folyamatosan találkozik a hétköznapok gondjával, bajával, ellentmondásaival, vergődéseivel, köz- és magángyűlöleteivel, ami átszövi és megmérgezi az életünket, itt egy példa, amivel ez a holland gyermekmentő-akciós történet szolgál. S a példa azt üzeni: „Embertársak, nincs minden veszve, s erre bizonyíték van!” Hiszen akkor és ott voltak kevesek, akik meghallották az ágyúdörgés és a torkolattüzek fénye után, ami de sokakat elvakított és megsüketített, hogy az emberiség elviselhetetlen nyomorúságában, a mérhetetlen pusztítás közepette segítségért kiált… Szóval az, ami ebben a már elkészült filmben engem ma is izgat: az egyes lelkekben föltámadó részvét, ami arra sarkallja őket, hogy induljanak, azt mondva: „Nekem most az a dolgom, hogy a bajba jutottakon segítsek!” – osztotta meg a filmmel kapcsolatos élményeit Papp János.
Bár Sáfrány József filmrendező, operatőr, forgatókönyvíró, a Teleki Sámuel-érem, a Magyar Örökség, a Pro Natura díj, illetve a Magyar Érdemrend lovagkeresztje tulajdonosa, több mint kétszáz filmet és vagy húsz fesztiváldíjat is kapott, arról számolt be, hogy ez az első filmje, ami a játékfilmekkel is rokon, hiszen korábbi alkotásai főként természetfilmek és olyan dokumentumfilmek, amelyeknek a tárgya többnyire a határon túli magyarság.
A gyergyószentmiklósi református felmenőkkel rendelkező alkotóművész nem akarta szakmailag vagy esztétikailag minősíteni legújabb filmjét, de érződött, hogy boldogító kihívás volt a számára, és hogy fontos és kedves művének tartja a Sápadt arcocskákat. Azzal kapcsolatos kérésünkre, ha több pénz állt volna rendelkezésükre, netán még jobb lett volna az alkotása, azt felelte, hogy nem tudja, de ami bizonyos: a több pénz megléte esetén a szereplőknek és a segítőknek is tudott volna fizetni.
Sáfrány József kijelentette, hogy bár az istenhitig nem jutott el, „kulturális reformátusnak” tartja magát, ezért történt, hogy amikor 1992-ben azt olvasta, hogy újraindul a Julianna református iskola, oda íratta be a fiát. Ugyanez motiválta most is, amikor elvállalta a gyermekvonatok megrendítő történetének filmre vitelét, amihez rengeteg szakirodalmat olvasott el.
A jelen film forgatókönyvének elkészítéséhez a rendező sokat merített Réthelyi Orsolya budapesti néderlandista, Pusztai Gábor debreceni történész, Perényi Roland, az arhív dokumentumokkal is szolgáló Kiscelli Múzeum igazgatója, illetve a holland Marten J. Aalders egyháztörténész műveiből.
Czenier Katalin producer (Crocusfilm) szakmáját tekintve egy informatikai projektvezető, többszáz milliós projekteken dolgozik. Elárulta lapunknak, hogy bár kifejezetten sikeres ebben, örömöt az okoz neki, hogy párja filmjeinek elkészültét segítheti az erre létrehozott Crocusfilm nevű vállalkozásukkal. A rendező-operatőr először akkor karolta fel Sáfrány József művészi tevékenységét, amikor látta, ausztrál expedíciós filmje dobozban marad, ha nem szerez rá még támogatást a hiányzó összeg fedezésére. – Ekkor éreztem meg, hogy ez is egy projekt, ráadásul abból a fajtából, ami örökérvényű, mert az embereket lelkileg-szellemileg emeli! – említi.
A Sápadt arcocskák – a gyermekvonatok története című film elkészítése már 2019-ben tervben volt, a Károli Gáspár Református Egyetemről keresték meg Sáfrány Józsefet mint közismert, reformátusságát is fontosnak tartó dokufilmest, hogy dolgozza fel a témát a gyerekvonat-akció elindításának századik évfordulójára, ám az egyetem visszalépett az ajánlatától forráshiány miatt. 2022-ben újra nekifutottak Sáfrányék, ám akkor a Nemzeti Filmintézet – szintén anyagi okból – nem tudta támogatni a projektet. 2024-ben azonban észrevette Czeiner Katalin azt az NFI-pályázatot, amin keresztól újra belendülhettek a forráskeresésbe. Czeiner Katalin úgy rakta össze a pályázatot, hogy abban eleget tett a „fenntartható filmgyártás” NFI által elvárt szempontjainak is. Ezúttal nyertek…
És hogy miért „vonódott be” érzelmileg is a Sápadt arcocskák nemes ügyébe? A producer így vall erről: – Nem vagyok vallásos, de mások mondták, rejtetten az lehetek, mert állandóan megfognak az ilyen segítő történetek… Kiszolgáltatott, védelemre szoruló gyermekek a főhősök, csodálatos emberek vannak a történet középpontjában, akik gyereket tízezreit mentették meg, ezt tudatni kell a világgal!