Segítsünk, hogy megkereshessék nekünk a gázlót!

Mi orvosi értelemben az ADHD? Merthogy a rövidítés magyar feloldása – figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar – még kevés ahhoz, hogy kapiskálják a kívülállók!

Én úgy fogalmaznék a közérthetőség kedvéért, hogy sajátos idegrendszeri fejlődésmeneten alapuló tünetegyüttes, vagyis az idegrendszernek bizonyos területei másként, az átlagtól eltérően alakulnak, illetve működnek. A neurodiverzitás jelenségkörébe tartozik: bizonyos funckiókért felelős idegsejthálózatok másként alakulnak, elváltozást mutatnak. Három idegrendszeri alapfunkció érintett: a figyelemszabályozás, az aktivitásszabályozás és az impulzuskontroll. E három tünetcsoport tünetei képezik az ADHD diagnózis felállításának a kritériumait.

Nincs olykor felgyorsult mozgás, baj a figyelemmel, nincs fokozott impulzivitás – ösztönből, meggondolatlanul cselekvés – szinte minden gyerekben?

Amit egy ADHD-sban látunk, bizonyos mértékben, korban minden gyerekeknél valóban látható, csak a mérték és az egymással való kombinálódás az, ami különbözik.

Mióta tudnak róla a világban, hogy létezik?

A múlt század közepe táján került be az amerikai pszichiátriai diagnosztikus kategóriarendszerbe, szülői kezdeményezésre. De egy német orvos, Melchior Adam Weikard a könyvében a tüneteket már 1779-ben leírta, megelőzve az angoszász nyelvterületen született és ismertebbé vált könyveket. Jóval korábban azonosították tehát az ADHD-t, mint az autizmust, csak akkor még nem került bele a köztudatba.

Mennyire jogos az ADHD-előfordulásokkal kapcsolatban a növekedésérzet?

Több minden játszik bele ebbe. Immár van egy képünk róla a fejünkben, és ezért már könnyebben felismerjük. A másik a genetika ugrásszerű fejlődése, márpedig az ADHD-nak 80 százalékban genetikai meghatározottsága van. A három genetikailag legjobban meghatározott mentális kórkép közé tartozik. Skizofrénia, autizmus, ADHD a sorrend, szoros egymásutániságban. Az is említendő, hogy az erős genetikai meghatározottság itt nem egy, hanem sok-sok olyan gén meglétét jelenti, amelyek szerepet játszanak az ADHD kialakulásában. Van több száz gén, amiből minél többet öröklünk, annál nagyobb az esély, hogy a kórkép kialakul bennünk. De ahhoz a környezeti tényezők is kellenek, és az sem közömbös, hogy az idegrendszer fejlődésének melyik fázisában érnek el bennünket e környezeti eredetű károsító faktorok. Hiszen minden képesség, készség idegsejthálózatának megvan a maga fejlődési ideje, amikor is a legérzékenyebb a külső behatásokra. Ezek nagy része úgy működik, hogy az említett több száz gént bekapcsolja vagy esetleg kikapcsolja. Olyan gének, melyek aktívan bekapcsolva vannak bennünk, kifejtik a hatásukat, de vannak olyanok is, melyek némán, azaz bekapcsolatlanul vannak bennünk. Tovább örökítjük ugyan őket, de bennünk nem fejtik ki hatásukat.

A szóban forgó génekre nézve rossz környezeti hatások ma gyakrabban fordulnak elő, mint régen?

A szülés körüli oxigénhiány a legrégebb óta fölmerülő ilyen hajlamosító tényező, de az nem korunkra specifikus jelenség, ahogy a krónikus, fertőzés okozta gyulladások sem. Ám a rossz minőségű táplálékok, bizonyos szennyeződések, például légszennyezés, nehézfémszennyezés már lehet ilyen, vagy éppen az anyai dohányzás, alkoholfogyasztás. Ez utóbbiak ugyancsak a mi korunkban növelik meg az előfordulás valószínűségét.

A hétköznapokban hogyan fest az ADHD-val érintett gyermek viselkedése?

Van egy csomó dolog, amit nem tudnak úgy csinálni, ahogy az átlag emberek. Akár egyszerű dolgok, amit egy első-másodikos általános iskolás is meg tud csinálni, de az ADHD-s gimnazista vagy felnőtt nem tudja azon a színvonalon megtenni. Ezek tűnhetnek a tanár vagy a szülő számára direkt bosszantásnak, holott nem erről van szó. Például az ADHD-s a legjobb szándéka ellenére sem tud odafigyelni pár másodperc után olyan dolgokra, amelyek őt nem érdeklik. De ami érdekli, arra rátapad a figyelme. Ez a hiperfókusz jelensége. Nem figyelemhiányról van szó tehát, hanem figyelemszabályozási zavarról. Nem tudja az illető úgy beállítani a figyelmét, ahogyan épp abban a helyzetben optimális volna. Nem a külvilág követelményeitől és nem az ő akaratától függ, milyen a figyelme, hanem hogy mennyire érdekli az a dolog. Volt a jó római hajó az ókorban, vitorlái is, evezői is voltak. Az átlagemberek tudnak menni mindkettővel: széllel-vitorlával is, meg evezve is. Az ADHD-s gyerek nem, de ha jó szél van – értsd: ha pozitív érzelem kötődik valamihez –, akkor hasít, akkor oda tudja tenni magát, oda tud figyelni. Ha hiányzik a pozitív érzelem, neki se ül az adott tantárgyi leckének. Az ADHD-s nem evez.

Igazából milyen gyakori ma az ADHD?

A gyermekpopuláció 5 százaléka ADHD-s, a szubklinikai forma pedig – amikor valakinél a diagnózishoz szükséges tünetek felét találni meg – a 25 százalékát érinti az embereknek. Valószínűleg nem véletlenül maradt fenn ilyen arányban az előfordulása… Ahogy a tudósok mondanák, evolúciós értéke van. Ezek az emberek hasznára vannak a nagy közösségnek.

Miért?

Mert sokszor ők azok az emberek, akik mindig valamin ügyködnek, valamit csinálnak, kipróbálnak, akik elégedetlenek a jelen helyzettel. Az alacsony dopaminszintjük miatt van igazából, hogy a közérzetük az átlagosnál rosszabb és hiányállapotot élnek meg, éppen ezért keresnek valamit újat, amit csinálva valamilyen élményhez jutnak, és ez átmenetileg javítja a közérzetüket. Az ilyen gyerekre, amíg nem megy iskolába, nem ritkán azt mondják, hú de okos, hú de kreatív, de ha bekerül az iskolába, a strukturált elvárások világába, ahol meg van szabva „tól-ig”, hova kell beállni, hogyan kell viselkedni, rövid úton ugyanazok az addig zsenigyanús gyerekek számítanak sajnos az ügyeletes butáknak…

Ez elég elkeserítő.

De ha épen túljutnak a 6-26 életév közti, ADHD-soknak nehéz időszakon, és azt csinálják, amit szeretnének, ami – és ahogy – nekik fekszik, nagyon gyümölcsözők tudnak lenni.

Milyen szülők érkeznek önökhöz a Bethesda szakambulanciájára?

Nagyon gyakran igen elfáradt, kétségbeesett, eszköztelen szülők, ez az egyik „halmaz”. De mivel elterjedt már valamifajta tudás, hiszen lehet olvasni is, hallani is róla, növekvő arányban jönnek olyan stádiumban a szülők, amikor még, hogy úgy mondjam, nem készültek ki. Észlelték a nehézséget, és szeretnének, lényegében idejében, segítséget kapni.

Milyen problémák jelentkeznek kifejezetten az iskolai órákon a gyereknél?

Ahol a legszembetűnőbben kijönnek a bajok, az az iskolakezdés, ami az első nagy diagnosztikus csúcsnak számít. Hasonlóan a második osztály elkezdésekor is. Nagyon strukturált viszonyoknak és helyzeteknek kellene megfelelnie olyan gyereknek is, akinek az alkata nem erre alkalmas. Nem is a szabályok megjegyzésével van a fő baj, hanem azzal, hogy be is kell tartani azokat. Ülni egy órán keresztül. Az ADHD-s gyerekek jó része feláll ötpercenként, tíz percenként. Kimegy a táblához, kidob valamit. A hiperaktivitás egyik fő része a beszéd. Menetrendszerűen közbekiabálnak, ha tudják a választ, nem várják meg, hogy felszólítsák őket. Ha viszont a figyelemzavar miatt elveszítik a fonalat, többé már nem tudják követni, mi van az órán. Elkezdenek unatkozni, kezdik szórakoztatni magukat vagy a társaikat. Mindennapi gondok. Egy tanárnak, ha csak egy-két ilyen gyereke van is az osztályában, az energiája nyolcvan százalékát már elviszik. Ha nincs jól kezelve a dolog, az egész osztály fejlődésére kihat az „egyszemélyes színház”.

A tágabb környezetünkben sokan látjuk, hogy az ADHD-s gyerek kihullik az iskolából, nem veszik föl a másikba. Hogyan lehet ezen a fajta sorson segíteni?

Annak, akit diagnosztizálnak, jelentősen megnőnek az esélyei, hogy jól alakul a sorsa. Mert akkor iskolai könnyítéseket fog kapni és orvosi kezeléshez is jut. Megfelelő orvosi kezelés révén átlag gyerekhez hasonló eséllyel fog a képességeinek megfelelően teljesíteni. Képes lesz jó érezni magát a bőrében és kapcsolatokat építeni. Ilyeneket orvosi kezelés nélkül nagyon nehezen tud elérni. Sajnos, körülbelül százezer érintett gyerekből csak húszezer gyerek szülei fordulnak segítségért. S abból is csak – egy 2011-es publikáció szerint – mintegy ötezer kap, illetve fogad el korszerű, teljes ellátást.

Ebben benne van, hogy a szülők nem vállalják a gyermekük gyógyszeres kezelést?

Részben igen, holott az ADHD gyógyszere a leghatékonyabb gyógyszer a pszichiátriában, ráadásul a legjobb mellékhatás-spektruma is ennek van. Ettől még igaz, hogy jelentkeznek mellékhatások a gyerekek egyik felében. A leggyakoribb az étvágytalanság, a második leggyakoribb előfordulás, hogy kitolhatja az alvásidő kezdetét. De a mellékhatások egy részével tudunk mit kezdeni, illetve, cserélni is lehet a gyógyszert. Például van idevágó medicina, ami pont segíti az alvást. De azt fontos tudni, hogy az ADHD közepes erősségű változatától fölfelé szükséges annak leghatékonyabb terápiája, ez pedig a gyógyszeres kezelés. Jó adagolással 80-85 százalékos javulás érhető el a tünetek kiküszöbölését illetően. Hozzáteszem, enélkül a közepesen vagy kifejezetten súlyos eseteknél romlás következhet be, illetve mindenféle plusz problémák, másodlagos zavarok alakulhatnak ki.

És akik kapudrognak gondolják és ezért utasítják el szülőként az ADHD gyógyszert?

Ennek a gyakorlatban az ellenkezője igaz. Háromszor-ötször hajlamosabb egy kezeletlen ADHD-s a digitális-, az alkohol- és a könnyű drogoktól való függésre. Ez egy olyan lejtő, amelyen nehéz finom tempóban haladni. Érdemes megfontolni a következőt: ha a gyermektől úgy várunk el dolgokat, hogy közben nem tesszük azokra képessé, nem adjuk meg hozzá a szükséges segítséget, akkor nem fogunk semmit elérni. Ahhoz, hogy egy számítógépen új szoftvereket tudjunk futtatni, alkalmassá kell tenni a hardvert. S ez a gyereknél is hasonlóan van, alkalmasabbá kell tenni az idegrendszerét, működőképes állapotba kell hozni, ha jobb működést várunk el tőle. A gyerekben megvan a jó szándék, nagy lendülettel, teljes erejéből törekszik rá az elején, hogy jó legyen, okos legyen, megfeleljen, de később a kudarcok hatására megkeseredik. Jönnek a másodlagos károsodások, melyek elkerülhetetők lettek volna. Ilyen például az önértékelés elégtelensége, a motiválatlanság, a szorongás, a szomatizáció, vagyis azok a testi panaszok, amelyeknek nincsen testi okuk. Jellegzetes gyakorisággal alakul ki depresszió, és ne hallgassuk el: egy depressziós gyerek gyógyszeres kezelése sokkal kevésbé hatékony mint egy ADHD-s kezelés. De a személyiségzavar és mint mondtuk, az addikciók is gyakoribbak a kezeletlen ADHD-s kamaszkorában.

Hova forduljon a szülő, ha ADHD-t sejt a gyermekénél?

Diagnózis és ellátás szempontjából egyaránt érdemes tudni: mind Budapest, mind az ország összes szeglete tartozik valamelyik felsőszintű központhoz, ahol magas szintű diagnosztikus és terápiás munka folyik ADHD szempontjából is. Budapesten ezek például a SOTE Gyermekgyógyászati Klinika, a Vadaskert Alapítvány, a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézet, illetve a Magyar Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza. Alapszintű ellátás máshol is van, ez a területileg illetékes nevelési tanácsadó, pedagógiai szakszolgálat, első körben elég azt fölkeresni. De ha ott mégsem találnának megoldásra, akkor a nagy centrumok egyikében fognak találni. Vidéken főként az egyetemi városokhoz kapcsolódóan vannak ilyen központok.

A gyógyszeres terápia helyett – súlyosabb esetben: mellett – mi lehet még jó megoldás?

Hogy kapjon olyan viselkedési támogatásokat, módokat, eszközöket, amelyeket tud használni maga és amit a szülő és a tanárok is be tudnak vetni a gyermek érdekében, hogy segítsenek a funkciózavarain. A harmadik a hozzáállás: nagyon jól fogadják és rá is szorulnak, hogy meleg, szeretetteljes elfogadást kapjanak. A helyes hozzáállás része, hogy egyúttal kereteteket, úgy is fogalmazhatnék, korlátokat, medret is kapjanak. Sajnos a szülőt és pedagógust tekintve ritkán van meg a szeretet és a korlátok közvetítése egyszerre egy emberben, inkább az egyikben az egyik, másikban a másik… Ami a tanórákat illeti, már egy praktikus tanítói-pedagógusi „intézkedés”, technika alkalmazása jó hatást fejthet ki az oktatási környezetre és ezzel az ADHD-s tanulóra, egyelőre mégsem váltak széles körben gyakorlattá. Húsz-huszonöt perc után, azaz az óra közepén egy öt percnyi lazítás nagyon jót tesz ezeknek a gyerekeknek. A többieknek is ugyanúgy jót tesz, csak a többiek bírják anélkül is.

Mit csináljon lazításképpen egy osztály?

Ezt a tanárokra bíznám; megvolna az eszközük, fantáziájuk hozzá. De hogy példát mondjak: sétálgatás, éneklés, egy zsák szivacslabda dobálása és a zsákba visszarakása… Itt jegyzem meg, hogy az a pedagógus, aki szeretné, kreditpontos képzésen vehet részt, a címe: Osztálytermi technikák ADHD-s gyerekek számára.

Van, amin ADHD-fronton változtatni kéne a közoktatásban?

Nehézséget jelent, hogy jelenleg ha egy iskola alapítóokiratában nincsen benne, hogy fogadnak speciális oktatási-nevelésű – SNI-s – gyereket is, akkor az ilyen csemetét bármikor kitehetik, sőt: van olyan szakember, aki úgy értelmezi, ki is kell tenni. Íme egy oktatási kategória, ami arra lenne hivatott, hogy segítse-védelmezze a gyerek boldogulását, olykor pont hogy akadályozza azt.

Jogszabályi változást javasolna?

A legfontosabb szerintem talán az volna – és ez költségvetési kérdés –, hogy legyen megfelelő kapacitás e gyerekek megfelelő, szakszerű támogatására, legalábbis amíg az orvosi kezelést megkapják: pedagógiai asszisztensek, érdemi fejlesztésre képes fejlesztőpedagógusok kellenének nagyobb számban, meg úgynevezett árnyékpedagógusok, akik oda tudnak ülni ilyen gyerekek mellé és nem csak hetente 2-3-4 órában. Így bent lehetne őket tartani az oktatási folyamatban, rendszerben! Még valami: legyen meg a kellő ismerete a pedagógusnak erről a kérdésről, ismerje meg az ADHD lényegét, természetét, nehézségeit, hogyan lehet viszonyulni ezekhez a gyerekekhez. Nem lehet úgy nyúlnunk hozzájuk, mint az átlaggyerekhez: jutalmazással és büntetéssel. Az ADHD-sról a büntetés lepereg, sőt, inkább negatív hatást érünk el vele. Marad a jutalmazás, vagy a jutalmazás elmaradása – de sosem megtorlás. Egy eszközünk van tehát, azzal kell jól sáfárkodni.

Jól sejtem, hogy ez utóbbi viselkedésterápiás eszközt mégis a legjobban a szülő tudja használni?

A viselkedésmódosításért folyó erőfeszítésekben a leghatékonyabbak valóban akkor vagyunk, ha a szülővel dolgozunk és a szülőn keresztül dolgozunk, alkalmassá téve őt arra, hogy tudjon következetesen bánni az elsajátított viselkedésmódosító technikákkal és ezen keresztül hatékonyan segíteni tudjon a gyerekének. Az nem sokra visz, ha kéthavonta, kéthetente szakemberként én optimálisan bánok egy ilyen gyerekkel, nagyon jó fej vagyok és megértem őt. Kell dolgoznom a gyerekkel mindenképpen, de elsődlegesen a mi dolgunk a szülővel van! A szülőnek belső döntést kell hoznia, hogy vállalja-e – Gyurkovics Tibor költővel szólva – azt a „nagy fénylő terhet”, ami az ADHD-s gyerek. Érdemes igent mondani erre a kihívásra, mert ha nem is szeretné elvinni ezt a terhet, akkor sem kerülheti el a szenvedéseket, sőt egy csomó egyébként elkerülhető terhet is beszerez mellé.

Méltó a református egyház nagy egészségügyi intézményéhez, a Bethesda gyermekkórházhoz, hogy van ADHD ambulanciája. Ezt ön alapította, vezette a közelmúltig és még ma is rendel itt. Mesélne erről?

1993-tól dolgozom a Bethesdában. Volt egy kitérő: 2007-ben elmentem Skóciába, mert megítélésem szerint nagyon rosszak voltak akkoriban a gazdasági, megélhetési és a politikai körülmények. Megpályáztam egy orvosi konzultánsi állást, fölkerekedtem családostul és csaknem öt évet dolgoztam kint. Erős szándékom volt, hogy visszatérjek, ezért céltudatosan, folyamatosan gyűjtöttem mindent, négy-öt ládányi fontos szakmai anyagot hoztam haza erről a neurodevelopmentális területről, amiről beszélgetünk. A Svábhegyi Gyermekgyógyintézetben kezdtem magánrendelni, létrehozva egy ADHD ambulanciát. De közben régi munkahelyemen, a Bethesdában kiürült egy épületrész, és Velkey György főigazgató hívott, felajánlva, hogy szervezzünk az én ambulanciavezető főorvosi vezetésemmel ott egy ADHD szakambulanciát, ahol az eltérő idegrendszeri fejlődésmenet több jellegzetes tünetegyüttesétől szenvedő gyermekeken segíthetünk. És akkor a korábbi ilyen irányú gyakorlatom, meg a Skóciában gyűjtött tapasztalatok és ismeretek alapján felépült 2013-ban ez az ambulancia.

Kik dolgoznak egy ilyen helyen?

Igazi multidiszciplináris csapat verbuválódott, ahol különböző szakmák tudorai egymás hatását fölerősítve dolgoznak: gyermekpszichiáter, pszichológus, neuropszichológus, gyógypedagógus, szociális munkás, családterapeuta, játékterapeuta, fejlesztő pszichológus és „specialitásunk”, az esetgazdaként működő mentálhigiénés koordinátor. Leadtam már ugyan az ambulancia vezetését, nagyobb részt magánpraxisban dolgozom, de két napot ma is itt rendelek a Bethesda kötelékében. A vezetés jó kezekben van, lett előrelépés is. Két éven át szorgalmaztam, kértem, hogy bővítsük a kínálatot, legyünk Neurodevelopmentális ambulancia, és ez mára megvalósulhatott. Az ADHD ugyanis ritkán jár egyedül, legtöbbször más hasonló eltérő idegrendszeri fejlődésmeneten alapuló nehézségek társulnak hozzá. Tíz ADHD-s gyerek közül hétnek vannak más hasonló természetű nehézségei, például vannak, akik autizmussal is élnek.

Egyházi egészségügyi intézményben is dolgozó hívő orvos. Ment, gyógyít gyermekeket, helyre zökkenthet sorsokat, emberi kapcsolatokat. Jézus benne van-e valamiképpen a munkájában?

Reggelente kérem Isten segítségét, hogy megfelelő eszköz lehessek, és felajánlom magam erre a feladatra. A nagy figyelmet igénylő rendelés közben, bevallom, nem szoktam gyakran erre gondolni. Vannak persze olyan helyzetek, amikor az ember úgy érzi, nem nagyon tud továbblépni. Ilyenkor fohászkodom én is; ha ott vannak az érintettek, akkor csak néma ez a kérő imádság. Tudom, velünk van az ilyen helyzetekben, és hogy bár sokszor észre sem vesszük, igazgatja a szavainkat, gondolatainkat. Van, hogy orvosként olyan előre vivő megoldások jutnak eszembe, amilyenek előtte nem, vagy a szülők említenek váratlanul valamit, ami lökést adhat a dolgok megértéséhez. Ezek mind ajándékok. Szóval együtt dolgozunk Istennel, máshogyan nem is menne.

Hogyan érez az ADHD-s gyerekek iránt?

Könnyű szeretni őket, mert egy csomó keresetlen kedvesség, eredetiség van bennük. Ha épp fásultabb, tompább, fáradtabb vagyok is, ezek a gyerekek kiprovokálják belőlem az érző embert, az odafordulást. Persze sokszor jó érzékkel tudnak bosszantani, de fásultság ellen az is jó. Például amikor egy kicsi harmadszor kapcsolja ki villámgyorsan a számítógépemet, és aggódhatok, hogy a sok jegyzetelésemből maradt-e valamennyi vagy mind törlődött… Sokszor bizony kő kövön nem marad egy látogatás után!

Lelkesítő is velük foglalkozni?

A következők lelkesítenek: tudom, hogy ez egy olyan orvosi szakterület, ahol sok változást lehet elérni, nagyon nagyot lehet pozitív irányban változtatni az adott gyermeken. Az a tudat is mozgósító, hogy tudom, mi lenne belőle, ha nem kapna segítséget. Lelkesít továbbá, hogy ha a szülőket látom megkönnyebbülni, mert javult a gyermeküknél a helyzet. A szakmám tele van, ahogy az angol mondaná, self-rewarding things-szel, magyarul olyan dolgokkal, amik magukban hordják a jutalmukat.

Össze tudja egyeztetni a hite az effajta problémát Isten jóságával, terveivel?

Azt kell mondjam, orvosként az enyém az egyik legjutalmazóbb szakterület, mert amint említettem, ezeken a gyerekeken nagyon sokat lehet segíteni. Pályám korábbi szakaszaiban mint gyerekgyógyász dolgoztam koraszülöttekkel, nagy halálozású kórképekkel, nem egyszer nekem kellett elmondanom szülőknek, hogy meghalt a gyerekük… Ott sokkal jobban felmerülnek ezek a kérdések. Ellenben ezeknél a gyerekeknél mindig van valamilyen adottság, különleges többlet, függetlenül attól, hogy személy szerint én a terápia alatt megtalálom-e vagy sem. De említhetem azt is, hogy micsoda lendület van sokukban! Szóval én nem látom őket egyértelműen sújtottaknak, sokkal inkább látom őket adottságokat és nehézségeket egyaránt hordozó embertársaimnak. Végül is hozzám hasonlónak tartom az ADHD-sokat, hiszen több ponton én is gyenge vagyok, segítségre, támogatásra és elfogadásra szorulok. Ugyanakkor más helyzetben támogató, segítő tudok lenni – ahogy ők is. Pláne, ha a felnőttek segítenek, hogy ezeket a képességeket felszínre tudják hozni.

Ezt aláírom, mert tudok ADHD-s fiatalról, akit hozzáértő édesanyja arra terelte, hogy egyházi közösségükben segédkezzék a kisebbek körül.

Föl lehet ismerni Isten ujját, hogy bár ad nehézségeket, de van az egészben egy isteni bölcsesség. A Teremtő az embereknek egyénenként eltérő adományokat és akadályokat ad. Van hogy hátrányokat, de egyénenként eltérően, más téren pont hogy többet hoz ki valakiből, hogy azzal hasznot hajtson a környezetében… Ez a világ bár nem ideális – a Teremtés tökéletessége megsebződött az eredeti bűneset következtében –, de még így is jól össze van rakva, és – nagy közös kiváltságunkként mondom – legkomplexebb teremtmény benne az Isten képmását viselő ember, és ez maradéktalanul igaz az ADHD-sokra is.

Betegek ők vagy sem?

Az ADHD-t nem látom egyértelműen betegségnek – mondjuk a depresszióval ellentétben – és ezért más bánásmódot, hozzáállást igényel, mint az utóbbi. Nem ugyanolyan élete lesz egy ADHD-snak, mint egy átlagos embernek, de teljes életet élhet, melyben ugyanúgy lesz öröm, szomorúság, szabad, de nehéz döntések, lesz, amikor felül tud időlegesen kerekedni a veszteség, aztán majd legyűri, de hát ezzel mindannyian így vagyunk. Az ADHD-sok kicsit hangosabban, hallhatóbban, láthatóbban küzdenek a világgal is, magukkal is, meg másokkal, mert olyan a természetük. De hát nem kis részt ők viszik előre a világot! Amint egy kollégám mondta, ha valahol történik valami, ott ADHD-sokat kell keresni. Mert ők bárhol vannak, valamit biztos csinálnak. Ők a csinálósok. Nekünk az a dolgunk, felnőtteknek, hogy abban segítsünk, hogy valami jó dolgot csináljanak. Biztos, hogy fognak valamit csinálni, ha mindenki körülöttük a helyén van és teszi a dolgát, akkor jót, ha meg nem, az ellenkezőjét. Ők azok, akik mindig kipróbálják az újat, mert nekik nem elég az, ami most van. Talán azok is ADHD-sok voltak, akik megkeresték a gázlót a folyón, hogy a csapat új vadászterületre jusson át.

A csapat átjut a gázlón, de mi van az ő üdvösségükkel?

Isten szemében mindannyian egyenlőek vagyunk, Isten nem fog kevésbé megnyilvánulni egy ADHD-snak mint másnak. Sőt, talán a nehézségeikért cserébe a számukra sokkal-sokkal jobban valóságként érzékelhető, hogy Istentől függő emberek vagyunk, és igazából a boldogságunk a vele való találkozáson áll vagy bukik. Mindez egy ADHD-s életében könnyebben megragadható valóság.