Jézus földi küldetésének egyik legfontosabb részei a tanítások voltak. Mindig élénk érdeklődés kísérte szavait, amelyek a templomban, zsinagógákban vagy a szabad ég alatt, nagy sokaság előtt hangzottak el. Beszédei méltán váltották ki az emberek ámulatát, „…mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van…” (Mt 7,29), sőt, egyik megnyilatkozása után a főpapok szolgái nem merték őt előállítani, mert szavai olyan hatással voltak rájuk (Jn 7,45–46). Mi volt tanításának a titka?
Az, hogy Jézus szerette a példázatokat, szóképeket, és sokszor hasonlatokban fejezte ki magvas gondolatait. Idegen volt számára a fejtegetés, a dogmák száraz, tételszerű elemzése. Stílusát elevenség, követhetőség és érdekesség jellemezte. Sokszínű tanításai között különösképpen is ismertek a bibliaolvasók előtt a Hegyi beszédben elhangzott szavai és hasonlatai. Ezek között kitűnik két használati tárgy és egy kép, amelyek a rendeltetéseiken keresztül szemléltetik a keresztyén ember mindenkori küldetését.
A só és a gyertya (Mt 5,13–16) közismert és nélkülözhetetlen használati tárgyként hozzátartoztak a Jézus korabeli emberek életéhez. Merőben különböznek egymástól, mégis van közös vonás bennük: mindkettő kisméretű eszköz. Egy késhegynyi só mindig kisebb annál az ételnél, amelybe belekerül, és a gyertya is jelentéktelen egy villanykörtéhez vagy reflektorhoz képest, és mégis hiányzik, ha nincs. A só nélkülözhetetlen jellegét az újszövetségi ember elsősorban úgy ismerte, mint amely ételt ízesít és tartósít. Ezen kívül használatos volt kultikus célra is, de ha idegen anyaggal keveredett, hamar ízetlenné vált.
A só és a gyertya is úgy tölti be a feladatát, hogy közben elfogy. A só az ételben láthatatlanná válik, a gyertya (mécses) pedig végigég. Azáltal hatnak, hogy elfogynak. Más formában ugyan, de hasonló a rendeltetésük. Akkor töltik be feladatukat, ha a helyükön vannak. A só a tartójában is jó helyen van, de az ételbe kerülve hat, a gyertya a tartójában van igazán jó helyen, a véka alatt használhatatlan.
Mi az, amiben különböznek? A só rendeltetése, hogy az ételben eloszlik. Ha darabokban marad, nem használható. Keresztyén közösségekre, templomi gyülekezetre nagy szükség van, de a templomból kijőve mindenkinek a maga közegében kell betöltenie az ízesítés feladatát. A gyertyát pedig meg kell gyújtani, hogy világítson. A Jézus által említett világosságot azonban felülről kapjuk.
Amikor a keresztyén ember világít a maga szűkebb-tágabb családjában, környezetében, nem a maga fényét sugározza, hanem azt, amelyet Jézus hozott erre a világra és adott át tanítványainak (Jn 8,12).
A só és a gyertya hasonlatán túl egy képet is használ Jézus, ez a hegyen épített város. Erre az jellemző, hogy „nem rejthető el”, sőt messzire látszik (Mt 5,14). Minden bizonnyal azért mondta Jézus, hogy követőinek örökre emlékezetébe vésse: minden megbízatásuk közügy, nem magánügy. A hívő ember mindig „mások szeme előtt van”. Figyelik a szavait, de látják az életét is. „E világban való bizonyságtételünknek az a lényege, hogy az egyház, a hívő ember mindenki szeme előtt van mindazzal, amit tesz, ahogyan él. Mint a hegyen épített város, amelyik messze ellátszik.” (Joó Sándor: A Hegyi Beszéd) Az alapul vett bibliai igéket áthatja egy jelentéktelennek látszó szócska: vagytok. A keresztyén ember küldetése ugyanis nem távoli cél, hanem jelen idejű, azaz mindig időszerű.
Az idézett szavak a mindenkori Krisztus-követőknek e világban való jelenlétük szükségességéről szólnak. Napjainkban is sok a megkeseredett, a reménytelenség sötétségében élő ember, és ezt csak fokozza a járvány okozta bizonytalanság. Ilyenkor fontos a feszültséget oldó, világosságot árasztó biztató szó, segítő kéz, szolgálatkész lábak. Sokszor van szükség felülről való erőre, hogy e megbízatásunkat betölthessük. Ehhez legyen számunkra biztatás egyik énekünk néhány sora: „Jer, Világosság, ragyogj fel nekünk, / Hogy csak Krisztus légyen mesterünk. / El ne hagyjuk őt mi, hű Megváltónkat, / Aki népének örökséget ad. Könyörüljél!” (RÉ 234)
A szerző nyugalmazott esperes. A cikk megjelent a Reformátusok Lapjában.