Sokfelől érkeztek, egymásra találtak – százéves a sárvári református gyülekezet

Egy befagyott tó és egy gyermekkori kívánság. Kiss-Somogyi Judit története innen kezdődik: általános iskolásként a celldömölki lelkipásztorral érkeztek Sárvárra csúszkálni. Akkor még csak elképzelte, milyen jó lehet itt lakni, és minden télen visszatérni a csónakázótóra. Évekkel később már a férjével korcsolyázott ugyanott.

– Egyszer csak végignéztem ott a tájon, és arra gondoltam, hogy az én gyerekkori álmom ezzel teljesült, hogy itt élünk Sárváron, és ugyanezzel kapcsolatban jött elő a nehézség is, hogy senkit nem ismertünk Sárváron, amikor ideköltöztünk. Egyedül az akkori református lelkészt, Szentgyörgyi Lászlót és a családját, és ez egy olyan biztonságot adott nekem, hogy tudtam, hogy sose leszek egyedül itt – idézi fel a főgondnok-helyettes.

Amikor megszületett a kislányuk, más kisgyermekes családokkal is szoros barátságot kötöttek. Közös programokat szerveztek, a kapcsolatok az egyházi alkalmakon túl is folytatódtak. A gyülekezethez tartozásból idővel személyesen vállalt szolgálat lett.

Szentgyörgyi László esperes-lelkipásztor szerint a sokféle származás a kapcsolatok keresését is magával hozza. – Egymást is szeretjük. Nyilván ennek az alapja Krisztus szeretete, ugyanakkor éppen ez a sok helyről való származás azt is jelenti, hogy kifejezetten keresi a közösséget az idelátogató ember – hangsúlyozza. A gyülekezet korösszetételét ajándéknak tartja: sokan fiatalon, munkát keresve költöznek a környékre.

A közösség fennmaradása a kilencvenes évek közepén vált kérdésessé. Az akkori presbiterek a templomépítést választották. A lelkipásztor úgy fogalmaz: előremenekültek.

– Volt ennek a templomépületnek egy elődje, amelyik életveszélyessé vált, és ezért lebontásra ítéltetett, és ebben a helyzetben az akkori presbiterek valóban hitbeli döntést hoztak, hiszen emberileg szólva nem nagyon volt sem alapja, sem reménye annak, hogy itt egyáltalán templom és élő gyülekezet legyen – mondja Szentgyörgyi László. A Zsidókhoz írt levél gondolatával mégis azt vallották: nem a meghátrálás emberei.

Dohi Zsolt főgondnok a kezdetekről beszélve az ideiglenes padokat, az ablaknyílást takaró nejlont és a téli hideget idézi fel. Az emberek mégis jöttek. Az újonnan érkezők között fel-felbukkant valaki Nagyváradról vagy Szatmárból, és az ismerős kötődés hamar beszélgetést indított. Az istentisztelet mellett a hasonló élettapasztalat is új találkozásra hívott.

Az elődök hitének gyümölcsét a maiak élvezik; a kapott lehetőségekért azonban felelősséget kell vállalniuk. – Értelmet adjunk a falaknak, hisz a templom az Isten háza, de csak akkor, ha abban egy hívő közösség van – fogalmaz a lelkipásztor.

Páll Tibor presbiter családja néhány év alatt hét alkalommal költözött, mielőtt Sárvár közelébe érkeztek. – Nehéz volt újra gyökeret verni, de fontosnak tartottuk. Nagyon sokat költöztünk az utóbbi időkben. És amikor újra megtaláltuk a helyünket, ide Sárvár mellé, Ikervárra költöztünk. A legerősebb horgonyunk a rokonság mellett az maga a református gyülekezet volt. Idehoztuk a lányainkat, ide született már a kisebbik – fejti ki a presbiter.

A sok költözésnek a gyökerekre gyakorolt hatását egyetlen képpel érzékelteti. – Fontos, nagyon fontos az embernek, hogy ne sodródjon, mert a túl sok költözés az elvágja az embernek a gyökereit. Mint az ördögszekér, csak gurul, csak gurul, és a végén már nem tudja, hogy honnan is indult. Meg akartam adni a gyermekeinknek azt az érzést, hogy tudják, hogy ők hova valósiak – hangsúlyozza. Páll Tibor azt szeretné, hogy a lányai ismerjék székely, erdélyi kötődésüket, és ugyanilyen biztonsággal érezzék magukat ikervárinak, Sárvárhoz, Vas megyéhez tartozónak.

A presbiternek és családjának az ikervári otthon és az erdélyi szülőföld egyaránt a hazatartozás helye. Amikor Erdélybe utaznak, úgy fogalmaznak: otthonról mennek haza. – Kicsit képzavaros az egész, de aki egyszer megértette ezt a fajta kétlakiságot, két identitású létet, az megérti, hogy mit jelent ez, hogy mind a két bőrünkben otthon érezzük magunkat – magyarázza.

Páll Tibor katolikus gyökerű, felesége református. A család felekezeti kötődéséről előre megállapodtak: a lányok az édesanyjuk, a fiúk az édesapjuk hitét követik majd. – A Jóisten két szép leánykát adott nekünk, úgyhogy ő megtette a választását. Így mi is ezt vittük tovább. Ez azt jelenti, hogy már a tiszteletes úr keresztelte mind a két gyermekemet. És itt, ebben a közösségben nőttek föl – teszi hozzá. A presbiteri tisztséget szolgálatként fogadta el, a gyülekezet bizalmából. A reformátussághoz korábbról is meghatározó élmény kapcsolja. Középiskolásként állami iskolából a pápai református gimnáziumba jelentkezett át. Kálmán Attila igazgatóval való találkozása máig elkíséri. – Nagy hatással volt rám ennek az ízig-vérig református embernek a nyitottsága minden másra, ami nem ő, és a sötét erdőben is utat törő és a gyerekekért mindent megtevő igazgatósága példaértékű volt – emlékezik vissza. A nyitottságot, az emberek elfogadását a mostani közösségében is fontosnak tartja.

Szentgyörgyi László szerint a különböző hátterű emberek összehangolása lelkipásztori feladat is. Mindenki hoz otthonról valamit; a hagyományok találkoznak, olykor vitába kerülnek. Páll Tibor egy németországi katolikus istentiszteleten, különböző országokból érkező hívekkel együtt énekelve tapasztalta meg a közös egyházhoz tartozást. – És ez ugyanígy vonatkozik a református egyházközségre itt, Sárváron is: mindenhonnan jöttünk. Más a világképünk, de képesek vagyunk egymást elfogadni, és van egy erős közös nevezőnk, ez pedig a Jóisten. És emellett kitartunk – hangsúlyozza.

Az otthonosság a közösen végzett munkákban is formálódik. Kiss-Somogyi Judit szerint az újonnan érkezők eleinte visszahúzódóbbak lehetnek, de mindenkinek van olyan tudása, amellyel kapcsolódhat a többiekhez. Ő kreatív területen dolgozik: rajzol, fest, és a gyermekek játszósarkának kialakításában is részt vett. Más a térkövezést vállalta, megint más a kerítést festette vagy a kertet gondozza.

Páll Tibor a kopjafaállítást említi. – Kopjafát állítottunk. Egy szavamba került. Valójában nem nekem, hanem csak a közösségben el kellett mondanom, hogy segítségre van szükségem, és azonnal három idősebb és három fiatalabb testvérünk innen a közösségből azonnal jött és segített – magyarázza. A közös munkáról szólva hozzáteszi: – Aki nincsen benne, annak ezt nehéz elmagyarázni, de amikor az ember látja cselekvés közben egy közösségnek a tagjait, akkor tudja, hogy oda akar tartozni.

Dohi Zsolt egy felkérésre kezdett szolgálni. Amikor Szentpály-Juhász Imre presbiternek hívta, a tapasztalatlanságára hivatkozott, de végül beleegyezett. 2002-ben gondnok lett. – Az elején volt már kérdés, hogy mi a jelszavam, mondtam, hogy a csapatmunka. Igazából egy gyülekezetben, ha nincs csapatmunka, akkor megáll az egész élet. Azt nem lehet, hogy egyvalaki csináljon mindent – fogalmaz.

Kiss-Somogyi Juditnak is személyes részvételt jelent a tisztség. Adventkor és húsvétkor imasétákat szerveznek, az előkészítésben és a résztvevők összefogásában is szerepet vállal. A feladatokhoz való viszonyát így írja le: – Nem elég csak a feladatokat kiosztani, hanem én szeretek ezekben a feladatokban részt is venni, szeretem ezeket magamnak érezni, és én csak akkor tudok önmagam lenni és megnyilvánulni, ha az a feladat az enyém is.

Dohi Zsolt partiumi gyermekkorában családja mindkét oldalán az élet természetes része volt az istentisztelet. Serdülőként eltávolodott ugyan a templomtól, mégis mélyen megmaradt benne a szülők és nagyszülők példája. A család nem erőltette a templomba járást. – Nekem ilyet nem mondtak, és egy bizonyos idő után rájöttem, hogyha elmegyek néha-néha, akkor ott még jól is érzem magam, meg hallok jó dolgokat, és el lehet rajta gondolkodni, és így lassan visszaépült az életembe ez a gyülekezetbe való járás – emlékezik a fokozatos visszatalálásra.

A saját hitéről beszélve egy állítástól tartózkodik: – Azt nem merném kijelenteni, mert álszent lennék, ha azt mondanám, hogy teljes egészében megtértem – mondja. Egy változást azonban meg tud nevezni: másfél-két évtizede rendszeresen olvassa a Bibliát. – Minden napot az arra a napra szóló Igével és az imádsággal kezdek. Csak annyit vettem észre, hogy azóta jól mennek a dolgaim. Minden irányban – hangsúlyozza. Ez számára a templomhoz és a gyülekezeti szolgálathoz való viszonyában is tetten érhető. – Szívesebben jövök templomba, szívesebben jövök egyházi rendezvényekre, teszek valamit a gyülekezetért, ha tudok. Azóta úgy gondolom, hogy meghallotta az Úr az imámat, és csak hálás tudok lenni – teszi hozzá.

Az egymásra figyelésnek a gyülekezet mérete is kedvez: a lelkipásztor személyesen ismeri a tagokat, és ők is ismerik egymást. – Ezért aztán hála Istennek eljutnak az információk arról, ha valaki beteg, vagy bármilyen problémája van, valóban úgy tudunk élni, mint egy tágabb család, és ez azért megkönnyíti azt, hogy megtaláljuk azt, akinek éppen társra van szüksége, vagy aki elmagányosodik, vagy bármilyen problémája van a gyülekezeten belül – hívja fel a figyelmet.

Kiss-Somogyi Judit az új gyülekezeti terem elkészülését is ebből a szempontból őrzi fontos emlékként. Többen férnek el, az istentisztelet után jut idő kávéra, süteményre, beszélgetésre. A gyermekeknek is van helyük énekelni, imádkozni és gyermekként viselkedni. Páll Tibor pedig bálokról, táborokról, közös éneklésről beszél: olyan alkalmakról, ahol a családok együtt szervezhetik az életük egy részét, és a gyermekeik együtt nőhetnek fel.

A gyermekek jelenléte reménység és feladat is. Dohi Zsolt emlékszik arra az időre, amikor kevesen voltak, mégis működött a kórus és a nőszövetség, a gyermekek pedig szolgálatokkal készültek. Ma több hittanosuk van. Lelkesnek, ügyesnek látja őket, de fájdalmasnak tartja, amikor a szülői támogatás elmarad. A gyülekezet növekedésével a személyes elköteleződést is újra kell építeni.

A lelkipásztor szerint a gyermek kötődésében meghatározó, hogy a szülő megtalálta-e a helyét. – A szülőket kell valamilyen módon megszólítani és érdekeltté tenni abban, hogy itt legyenek. Azt mondom, megszólítani, de reménység szerint meghallják az Úr hívását, és így érkeznek közénk. Nekünk az a felelősségünk, hogy egy olyan közösséggé váljunk, amely meg tudja tartani őket, és ahová érdemesnek látják eljönni – mondja. A nézeteltérés még lehetőséget ad beszélgetésre, a közönyt viszont nehezebben éli meg. Ebben saját szolgálatuk felelősségét is keresi.

Beszélgetésünkkor a százéves évforduló ünnepére készülnek. Az igehirdetésre elődjüket, Szentpály-Juhász Imrét kérték fel; a tervekben kopjafaállítás is szerepel. A rádiós közvetítésre a lelkipásztor a gyülekezet szokásos vasárnapjaként gondol. – Mi azon a vasárnapon is úgy jövünk össze, mint máskor, azzal a céllal, hogy az Úristent dicsérjük. Ha ez ténylegesen megtörténik és őszintén történik, akkor reménységünk lehet, hogy ez átmegy a rádión keresztül is, és aki otthon tud leülni istentiszteletet hallgatni, az valóban ennek az érzésvilágába tud belecsöppenni – fogalmaz.

Dohi Zsolt abban bízik, hogy lesznek, akik majd átveszik tőle és presbitertársaitól a feladatokat, és hittel folytatják a közösség életét. Kiss-Somogyi Judit pedig az utána következőknek azt szeretné továbbadni, amit az otthonra találás óta maga is megtapasztalt, hogy a szolgálat az élet részévé válhat: – Ez valójában nem egy feladat. Ne feladatként élje meg az ember, hanem úgy, hogy ez az életének a része. És ha ezt a saját magáénak érzi, akkor ez onnantól kezdve működni fog.