B. Tóth Klára, a méltán ismert és elismert református festőművész és művésztanár, prózaíró és költő A Fény felé című húsvéti olajképének lényege így foglalható össze, a kép alkotójának és e sorok írójának egybefűzött szavaival: „A középkori erődtemplom előtt a hívek, balra az üdvözültek emelkednek egyre feljebb, jobbra, fent pedig a hívogatóan zúgó harang látható, benne a betlehemi születés felsejlő jelenetével.” Ezt a szép festményt, a festő magyarázó sorait még nem ismerve, hasonlóképpen értelmeztem magam is, hála R. S. Thomas, a világhírű walesi lelkipásztor-költő Pietà című verse második versszakának: „S az előtérben / Felmagasló kereszt / Lakatlanul és komoran / Sajog a testért, / Amelyet amott egy szűz / Karjának bölcseje ringat.” (Petrőczi Éva fordítása)
Ezen az erdélyi ihletésű festményen ugyan nincs komorság és nincs lakatlan kereszt, de a tavaszi templomkert üdeségéhez képest a harangszó hívogatására a templomba igyekvők, köztük sötét kendős, idősebb asszonyok látványa még a feltámadást megelőző fájdalmak, közelebbről a nagypéntek hangulatát idézi fel. Az igazán húsvét vasárnapi feloldódást részben az üdvözültek ég felé emelkedő alakjának, részben pedig a harang belsejében Jézus születését felidéző „kép a képben”-nek köszönhetjük. Van ennek a B. Tóth Klára-képnek egy – ugyanitt, Erdélyben, a Szolnok-Doboka megyében található – Somkeréken készült „édestestvére” is, a Somkeréki harangszó. E két festményen kívül még számos B. Tóth Klára-mű született az eredetileg 1333-ban épült, majd a XV. századtól gótikus stílusjegyeket viselő erődített templomról, a faluról és környékéről. A községben a 2001 óta itt szolgáló Felszegi Imre lelkipásztor jóvoltából hosszú ideje nyári alkotótábor működik. Ő egyébként papi szolgálata mellett nem csupán a képzőművészet segítő barátja, hanem fontos és példaértékű templomkrónika szerzője is. A somkeréki református templom története (Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Székelyudvarhely, 2013) a magyaron kívül román, német és angol nyelvű kiadásban látott napvilágot. Az itt látható gyönyörű templom elődje már a XVII. századtól a helyi reformátusok lelki épülését szolgálta. A település neve az oklevelekben Zumkerech néven szerepel, ura pedig a Somkereki (későbbi nevükön Erdélyi) család volt, akiknek 1410-ben Zsigmond király engedélyezte, hogy uradalmuk területén várat építtethessenek. A falu és a környék urai később a Bethlenek és a Kornissok lettek. De hiába épült fel a vár és az erődtemplom, Somkerék is megélte a maga fájdalmas „nagypéntekjét”. Az 1661-ig színmagyar lakosságú települést az egyesült török–tatár hadak a templomot sem kímélve porig égették, lakóit rabláncra fűzve hurcolták el. Ilyen előzmények után igazi feltámadás, igazi húsvéti csoda történt az Istennek rendelt szent házzal: haló porából hamar újjáépült, s a dokumentumok szerint – egyéb középület eleinte nem lévén – sokáig a vármegye közgyűléseit is itt tartották. Az első újjáépítést még sok további követte, többek között I. Apafi Mihály fejedelemsége idején is. Ekkor, Gyarmati István papsága, Viski Márton református tanító működése és Máthé Gergely egyházfi idejében nem csupán a templomot „gyógyítgatták”, hanem az iskolaházra is gondot fordítottak.
1744 augusztusában – erről egy ékes szövegű adománylevél tanúskodik – egy nemes özvegyasszony, bizonyos Árva Bánffy Mária minden földi javát a templomnak adományozta az akkori lelkésznek, Bölöni Sámuelnek címzett soraiban.
Érdemes felhívnunk a figyelmet arra is, hogy idősebb Kabai Ferenc lelkipásztor Erdély legszebb templomának nevezte a somkereki istenházát. Végül említésre méltó a település nevének festő ecsetjére kívánkozó eredete: a hagyomány szerint a falut valamikor egy somerdő vette körül, azaz a falut „som kerítette”.
B. Tóth Klára festménye olyan megszólító erejű alkotás, hogy látványának húsvéti harmóniáját nem akartuk az interneten található, egyébként szép és gazdag templomképanyaggal megzavarni. Azt azonban örömmel jelezzük, hogy a somkeréki református eklézsia összes elérhetősége megtalálható a világhálón, ha valaki szívesen kirándulna erre a Déstől – Pápai Páriz Ferenc szülőhelyétől – harmincöt kilométerre megbúvó, maradandó lelki és művészeti élményeket kínáló településre.