Június harmadik vasárnapja apák napja. Ilyenkor mindannyian felidézzük az édesapánkkal szerzett élményeinket, a vele töltött felejthetetlen pillanatokat, és – amennyiben magunk is apák vagyunk – elgondolkodunk saját hivatásunkról, felelősségünkről. Alább szerkesztőségünk néhány munkatársának gondolatait, emlékeit olvashatják.
Apa–gyermek fekvőtámasz a Kecskeméti Református Pálmácska Óvodában
Somorjai Balázs: Intelem magunkhoz
Apának lenni nem monodráma, mégis több karakter egyesül egyetlen emberben. Milyen faramuci: az egyikből, a jólétért fáradhatatlanul küzdő férfiből lehet az érzelmileg elérhető apa legnagyobb ellensége, ha nem tudjuk, minek hol a helye: a napi terheknek a küszöb előtt, az apának pedig fejben is a gyermekei mellett. Megannyi szerepben kell helytállni ebben az Élet nevű, egyetlen darabban, mégis több darabban, szétszakadva. De a végén, amikor lemegy a függöny, csak az számít majd: megérte-e küzdeni azért, ami mulandó, és elszalasztani azt, ami visszahozhatatlan.
Balázs-Bóna Judit: Apa a biztonság
Gyerekkoromban úgy dobott fel a két kezével a levegőbe, hogy szinte repültem, mégsem féltem. Együtt nevettünk. Kicsi koromtól vitt a cserkésztáborokba, de a veszélyek és kellemetlenségek közepette is mindig biztonságban éreztem magam, hiszen közel volt. Tanított a bicska használatára, faragás közben pedig – az ő szavait idézem – próbált belőlem is embert faragni. Sokszor volt szigorú, és magasak voltak az elvárásai, amivel kötelesség- és felelősségtudatra nevelt minket. Mégis, ha rá és a gyerekkoromra gondolok, nem a fegyelem, hanem a levegőben repülés jut az eszembe, és a biztonságos szabadság érzése jár át. Ma már hálás tudok lenni az elvárásokért. Most a gyerekeimből próbál embert faragni, de a szigor kedves törődéssé szelídült.
Joó István: „Aaapaaa!”
Előfordul, hogy városi forgatagban, vagy átvágva egy játszótéren négy lányom valamelyikének kisgyerekkori, hívó hangján csendül egy kiáltás: „Aaaapaaa!” Ilyenkor megtorpanok, aztán elmosolyodom. Továbbsétálva percekig tart még a megindultság, hogy valakinek, valakiknek a Teremtő terve szerint én vagyok a gondviselő édesapja, sőt, kisgyerekkorában papja, testőre, játszópajtása és világmagyarázója is voltam. Férfiság, apaság és gyermekség… Visszatekintek: hajdani érlelődésemhez – felnőttkorom hajnalán – kellett, hogy a mennyei Atya gyermekévé legyek, később kellett a hitvesi elköteleződés, kellett első gyermekünket a szülőszobán kezemben tartanom. Amint férjként, úgy apaként is mindig új kihívások jönnek. A nagyoknál már nem a közvetlen nevelés, hanem az iránymutatás és – a házasságukra készülőknél – a lakhatási irányba állítás van soron. Arra lehet jó az apák napja, hogy eszünkbe juttassa megajándékozottságunkat, de felelősségünket is.
Ivádi Zsuzsa: Találkozások
Egy szempár, egy mozdulat vagy a már jó messziről hallható biciklifék – mert a sajátját képtelen volt megolajozni –, egy gyermeki mosoly, merthogy a kedvenc jégkrémje olcsóbb, és kilépve a boltból azonnal bele is harap – efféléket ma másoknál tapasztalok, mégis apró találkozásokat jelentenek édesapámmal, és enyhítik a hiányát. Legutóbbi utazásomon meg szinte hallottam olykor a hangját, hogy melyik település követi a másikat, melyik folyó, patak vagy hegy látványa tárul elém, mert a fejében volt egész Európa térképe… Utolsó éveiben, legyengült állapotában így, az emlékeiben utazott. Lassan egy esztendő telt el a halála óta, de néha még azon kapom magam, mintha őt hallanám: „Zsuzsika, ezt még megeszed?” Én is önkéntelenül meg-megkérdezem tőle: „Apu, azt hallottad, hogy…?” Azóta így találkozunk.
Gál Márk: Gyermeki csodálattal apám nyomában
Eddig ritkán fogalmaztam meg és mondtam ki hangosan azt, hogyan látom édesapámat. Gyerekkoromban ő jelentette számomra a sziklaszilárd, megingathatatlan alapot, akire bármilyen nehéz helyzetben is számíthattam. Mivel az éremnek két oldala van, így azt is tudtam, hogy mindig lesz következménye annak, ha valamilyen butaságot követek el. Mára azonban meggyőződésem, hogy ez a csomag alapvetően hozzájárult és meghatározta azt az értékrendet, amelyet a mai napig követek. Ő biológia–kémia szakon végezte a középiskolát, orvosnak készült, de Isten valamiért mégsem ezt az utat rendelte el neki. Ami a mai napig lenyűgöz, hogy mennyi mindenhez ért. A mechanikával, a villanyszereléssel, építkezéssel kapcsolatos teendők (például burkolás, festés) mind a kisujjában vannak, méghozzá olyan formában, hogy egyik sem a szakterülete. Gyermeki csodálattal figyeltem meg anno, hogy mi mindent bütykölt például a lakásban kialakított kis műhelyében. Bár az évek során sok minden változott, és napjainkban már látom, hogy ő sem tökéletes, de hálás vagyok Istennek, hogy ő az édesapám.
Zán Fábián Balázs: Ha majd apa leszek
Amikor édesapámra nézek, sokszor azt érzem, hogy én nem tudnám azt csinálni, amit ő. Hatalmas a felelősség, amit hordoz, és sosem volt könnyű élete. Látom a szemében, és érzem a hangjában, hogy már nincs annyi kapacitása mindarra, amire régen még volt. Mégis mindent megtesz, amit tud, nemcsak a Kárpátaljai Református Egyházkerületért, hanem a családjáért is. Egyre inkább azt látom, hogy ha majd apa leszek, nehéz lesz, és nemcsak a felelősség miatt, hanem azért, mert csendben kell majd cipelnem egy család terheit, támogatnom kell majd a gyerekeim életét, és embert kell nevelnem belőlük. Alázatosnak és kitartónak kell lennem, és a legerősebb szélnek is ellen kell majd állnom... tartóoszloppá kell válnom.
Molnár Fruzsina Eszter: Végtelen türelem
Ő az az ember, akire mindig, minden körülmények között számíthatok. Ha éjjel két órakor hívnám fel, hogy háromezer kilométerre tőle lerobbantam az autómmal, tudom, hogy azonnal elindulna értem. Végtelen türelemmel magyarázta általános- és középiskolás koromban a matekot, a kémiát és a fizikát, majd együtt örült velem, ha jól sikerült a dolgozat, de akkor is megértően fordult felém, ha az órákon át tartó gyakorlás ellenére rossz jegyet vittem haza. Ő vigasztalt, amikor utolsóként értem be a futóversenyen, és akkor is, amikor felsültem a templomi szereplés közben. Emlékszem a fejből mondott és könyvből felolvasott esti mesékre, de arra is, hogy milyen sokat kellett rá várnom a zeneiskola előtt, mert mindig késett. Minden nyáron elmentünk kettesben biciklitúrázni. Sose fogom elfelejteni a sátrazásokat, a hosszú kilométereken át tartó meredek emelkedőket és az ahhoz képest pillanatok alatt véget érő, gyors lejtőket. Ezek mögött ott volt a bátorítása, hogy meg tudom csinálni. Azóta is érzem ezt, ki sem kell mondania.