„Sóvárogtam a szolgálatra”

Barátsággal fogad és invitál be a lakásába Szabó Zoltán. A Nyíregyháza belvárosában lévő ingatlan takaros, tiszta és rendezett, lakója már százéves is elmúlt. Bútorzatában leginkább a rendszerváltás előtti időket idézi, jól elfér egymás mellett a Tisza Bútoripari Vállalat világos szekrénysora, a koloniál komód és rajta a már síkképernyős tévé. A lelkipásztor hellyel kínál, miközben ő is behuppan karosszékébe, lábait az előtte álló kisszékre teszi, miközben szabadkozik, hogy ez az orvos javaslata. – Vizesedik a lábam – magyarázza.

– Milyen százévesnek lenni, Zoli bácsi? – kérdezem a közepébe vágva, ő pedig kendőzetlenül fogalmazva feleli, hogy „nem kívánatos”. – Nem, mert egyre nehezebben jutnak eszembe a dolgok, de talán ami még fontosabb, hogy nehezemre esik a járás, és az is nagyon kellemetlen, hogy egyre süketebb vagyok – ad gyors helyzetjelentést egészégi állapotáról beszélgetőpartnerem.

Pedig Zoli bácsi mindig mozgékony ember volt, mezőgazdász család sarja, sosem vetette meg a kétkezi munkát. Sóstói víkendházuk kertjében álló fáit és a szőlőt még idén is ő metszette meg, de a gallyakat már nem tudta összeszedni. Megosztja azt az észrevételét is, hogy amíg csak kilencvenkilenc éves volt, sokkal jobban érezte magát, de ahogy betöltötte a százat, mintha rohamosan romlani kezdett volna az egészségi állapota. Megkérdem, hogy azért akad-e valami jó is e magas életkorban, mire Zoli bácsi azt válaszolja: Isten hűsége.

– Pedig nem is akartam lelkész lenni, az Isten ide kényszerített engem – kezd bele in medias res élete történetébe Zoli bácsi, de ez csak taktikus lépés részéről, ugyanis a gyermekkorával folytatja.

Szabó Zoltán 1924. január 26-án született a határ menti Tiszaszentmártonon. Apja tizenöt holdon gazdálkodott, kellett a segítség a földeken, így a kis Zoltán az elemi iskola elvégzése után a gazdaságban dolgozott, jóllehet ő inkább tanulni vágyott. Szinte felnőttként, tizennyolc évesen lett a dombrádi polgári iskola magántanulója, egy év alatt négy évfolyamot végzett el, jelesre vizsgázott. Gimnazista szeretett volna lenni, de túlkorossága miatt elutasították, így az ötödik és a hatodik osztályt is magántanulóként teljesítette jeles vizsgával.

A hetediket és a nyolcadikat már nappali tagozatos diákként fejezhette be, miután az egyik tanára meglátta benne a tehetséget, és közbenjárt érte. – Jelesre érettségiztem, azért nem kitűnőre, mert a magánvizsgákon az egyik tárgyból csak jelest kaptam, így nem lehettem az. Huszonhárom éves voltam ekkor, szerettem a matematikát és a fizikát, ezért matematika és fizika szakra felvételiztem a Debreceni Tudományegyetemre. A felvételi vizsga után úgy éreztem, mégsem szeretnék matematikát tanulni, inkább hallgatok azokra a tanáraimra, akik a papi pályát javasolták. Ezért bementem a debreceni teológiára, hogy beiratkozzak. Az akkori dékán, Török István megengedte, hogy ha késve is, de csatlakozzam az évfolyamhoz.

Zoli bácsi bevallja, hogy a teológián sem az fogadta, amire számított, bár szerinte ez leginkább annak tudható be, hogy még nem volt megtérve, ahogy ő fogalmaz, a Biblia és az egyház akkori szellemének megfelelően. – Idegen volt a tér, még tartott a háború utáni ébredési hullám, és én nem találtam a helyem. El akartam jönni onnan is, de az Úr nem engedett el, helyette beteggé tett, beszűrődés keletkezett a tüdőm jobb oldalán.

Kollégiumi tanára javaslatára hazament „kosztolni” és pihenni. Az egyik vasárnap a betegszobában fekve, a harang zúgását hallgatva a Bibliát, A zsidókhoz írt levelet olvasta, amikor elé került az alábbi Ige: „Akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad!” (Károli-fordítás) A fiatal teológus érezte, hogy hitetlensége, engedetlensége miatt kapta a súlyos betegséget Istentől, aki bár megdorgálta, fiává szeretné fogadni. – Rádöbbentem, hogy Isten szeret, megsegített korábban is, hisz öt év alatt leérettségiztem.

Szabó Zoltán végül felgyógyult, azon a nyáron sokat segített édesapjának a gazdaságban, a teológiára mégsem akart visszamenni. Helyette sikerrel felvételizett közgazdaság-tudományt tanulni, ám amikor el kellett volna kezdenie az iskolát, tüdőbetegsége váratlanul újra kiújult. – Így ott maradtam a teológián, a betegségem végig elkísért. Az ötödéves kápláni vizsga előtti nyáron nagyon legyengültem, tüdőszanatóriumba kerültem, két évig kezeltek, de előtte még jelesre vizsgáztam az első lelkészképesítőn, miközben Dombrádra helyeztek segédlelkésznek.

– De kicsit előreszaladtam – veti közbe –, másodéves teológus koromban nagy változás történt az életemben. – Megnősült? – kérdem. – Nem, megtértem – feleli. – Másodévben az újfehértói gyülekezetben voltam legátus, ahová akkor érkezett egy vendéglelkész is, aki délelőtt szinte ugyanazt prédikálta, amit én szerettem volna az esti istentiszteleten. Újra nekiálltam az igehirdetés megírásának, és akkor Isten ezt az Igét hozta elém Lukács evangéliumából: „Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd a testvéreidet!” Akkor arra gondoltam, hogy Jézus szeret engemet, ő imádkozik is értem, és az az akarata, hogy megtérjek. Nem álltam ellen, ő pedig újjáteremtett.

Zoli bácsi felidézi, hogy ezután milyen örömmel, felszabadultan és tettre készen szolgált szülőfalujának gyülekezetében, ahol egy nyáron keresztül ő prédikált a vasárnapi két istentisztelet egyikén, valamint Gyüre Lajos lelkipásztorral közösen elindítottak egy vasárnap esti evangelizációs alkalmat is, amelyet mindig a teológus tartott. – Áldás volt ezeken az estéken, többen élő hitre jutottak. Szinte újra átélhettük a pünkösdi csodát, a Szentlélek kiáradását. Utána már ezzel a lelkülettel mentem vissza a teológiára.

Két év tüdőszanatóriumi kezelés után Szabó Zoltán meggyógyult, elkezdte dombrádi szolgálatát, valamint megkérte későbbi felesége kezét is, miközben jelesre vizsgázott a második lelkészképesítő vizsgán. Dombrádon eleinte csak minden második vasárnap, majd később már minden vasárnap a szószéken állt. Már éppen kezdett volna megszokni, amikor 1956 nyarán Porcsalmára helyezték, ahol csak néhány hónapot töltött, majd Mándokra került segédlelkésznek.

– Még most is emlékszem az első ottani szolgálatomra, mert az éppen ’56. november 4-én, vasárnap volt. Aznap, amikor a szovjetek megtámadtak bennünket – idézi fel. Egy év múlva meghívta őt az aranyosapáti gyülekezet, ő pedig feleségével és annak nyugdíjas lelkipásztor édesapjával, illetve annak feleségével együtt odaköltözött. – Nagyon jól éreztük magunkat, itt született meg a három gyermekünk is, ám négy év után engem újra áthelyeztek, ezúttal Újkenézre – emlékezik vissza.

Mint később kiderült, azért, mert az újkenézi gyülekezetből kivált egy csoport, és pünkösdi keresztyének néven új közösséget hoztak létre. Szabó Zoltánnak azt a feladatot szánta az egyház vezetése, hogy állítsa meg az elvándorlást a pünkösdiekhez. Ebben lettek eredményei, de ő a különbségek helyett inkább arra koncentrált, ami összeköti a két csoportot: a Jézus Krisztusban való hitre és a szeretetre. – A végén már együtt is szolgáltunk a pünkösdiekkel – mondja Zoli bácsi, aki húsz év után Pátroha községben folytatta lelkészi hivatását. Ott sem tétlenkedett, két év után új parókiát építettek, miközben a már nyugdíjas felesége a kántori feladatokat vállalta magára.

Szabó Zoltán tizennégy évig állt a pátrohai gyülekezet élén, majd 1996-ban, hetvenkét éves korában nyugdíjba vonult, feleségével együtt Nyíregyházára, lányuk lakásába költöztek. A nyugdíjazás Zoli bácsinál mást jelentett, mint ahogy a legtöbben gondolnak az aktív munka utáni életükre. – Sóvárogtam a szolgálatra, egyből jelentkeztem a Nyírségi Református Egyházmegye esperesénél, Sípos Kund Kötönynél, hogy tud-e nekem feladatot adni. – Van autód? – kérdezte akkor. – Van egy Trabantom – válaszoltam. Nem sokkal később már mehettem is Tiszaeszlárra, az ottani gyülekezet éppen lelkész nélkül volt. Bár a helyiek szerették volna, ha odaköltözünk, mi nem akartunk még egyszer dobozolni, ezért a Trabanttal, vagy néha busszal és vonattal jártam hozzájuk. Zoli bácsi emellett elvállalta Nyíregyházán az Etel közben lévő idősotthon lelkészi teendőinek az ellátását is. A párhuzamosság addig tartott, amíg Tiszaeszlárra 2000-ben új lelkész érkezett.

– Aztán csodálatos dolog történt. Megkeresett egy Örökösföldön (Nyíregyháza egyik városrésze – a szerk.) lakó presbiter, elvállalnám-e a lelkipásztori szolgálatot náluk, hogy istentiszteleteket tudjanak tartani. Hetvenhét éves voltam ekkor. Azt feleltem, hogy ha elfogadják az én erőtlenségemet, szívesen vállalom. Eleinte csak havonta egyszer, nem sokkal később már kéthetente gyülekeztek össze a közeli általános iskola aulájában, miközben a sóstógyógyfürdői alakuló református közösségnek is gyakran hirdette az Igét. Ma már mindkét helyszínen önálló gyülekezet működik.

Az örökösföldi szolgálatnak hirtelen jött betegség vetett véget, amely után Zoli bácsi egy évig nem vállalt egyházi feladatokat, de 2006-ban új kihívást keresett magának. Heti egy istentiszteletet tartott Nyíregyháza egyik nyugdíjasházában, a Csaló közben. – 2020-ig, kilencvenhat esztendős koromig, az utolsó két évet kivéve, minden héten prédikáltam. A 2021-es pandémia végül ezeket az alkalmakat is megszüntette – mondja a nyugdíjas lelkipásztor.

Zoli bácsi kendőzetlenül beszél arról is, amikor Isten nehézségeket hozott elé, amelyeket ő igyekezett keresztyén módon kezelni. Felidézi, hogy megtérése után szívében mérhetetlen örömmel ment vissza a teológiára, szerette volna megosztani másokkal is élete sorsfordító pillanatát, de csak üres kollégiumot talált. – Akkor könyvek után néztem, és olyat is találtam, amelyben a szerző Jézus Isten voltát kérdőjelezi meg. Ez negatív hatással volt rám, bár nem estem vissza a hitetlenségbe, de a hitem folyamatosan erősödő ívét megtörte.

– Na, meg a szerelem! – jut eszébe egy újabb próbatétel, amelyben helyt kellett állnia. Visszaemlékezéséből kiderül, hogy Zoli bácsit jóképű férfinak tartották a lányok, nem utasították el sosem, ám ő harminckét éves koráig – házasságáig – küzdött a vágyaival. Az is megtörtént, hogy az egyik gyülekezetében „vetette ki a hálóját” rá egy fiatal hölgy, aki „papné szeretett volna lenni”. A lelkész utólag már sajnálja, hogy nem utasította el határozottabban a közeledését, hanem csak később beszélt vele arról, hogy jegyben jár, és nem fog célt érni a próbálkozása.

– Hatvanöt éves lehettem, amikor a feleségem azt mondta nekem, hogy száz évig fogok élni. Én ezt valahogy észben tartottam, és csakugyan igaza lett. Eddig úgy-ahogy egészséges voltam, de amióta betöltöttem a százat, jönnek a bajok. De hát egyszer el kell menni, meg kell halni! A döntő dolog Istennel élni, és Istennel maradni az örökkévalóságban is. Istennel lenni pedig az ő fia, az Úr Jézus Krisztus által lehet – hívja fel a figyelmet.

A százesztendős lelkipásztor nem fél a haláltól, sőt! – Kívánnám is, amikor ilyen gyenge vagyok, hogy lépni is alig tudok. Mindenesetre hálás vagyok Istennek, hogy a száz évet megengedte, megtartott engem, és annyi mindenen keresztül vezetett és mellettem állt. Isten úgy szeretett, hogy méltónak tartott a néki végzett szolgálatra. Azt bánom, hogy a kezdetén, amikor bementem a teológiára, nem tudtam meglátni, milyen kegyelem ajtaja tárul ki előttem. Ha tudtam volna, akkor talán a sok szenvedést a betegséggel együtt elkerülhettem volna – vallja meg Szabó Zoltán, mielőtt búcsúzunk.