Steinbach József: Az irgalom, a szelídség kultúrájára van szükség

A református egyház történetének egyik legnagyobb válsága közepette választották lelkészi elnökké. Ilyen helyzetben mások a vezetővel szembeni elvárások, mint „békeidőben”. De mik voltak az önmagával szembeniek?

Igen, érzem az elvárások nagyságát, a felelősséget, amelyek szent nyugtalansággal töltenek el, ezek megrendítenek és meggyötörnek. Ugyanakkor töprengéseim közepette is hatványozottan tapasztalom az Úr irgalmát, az erő feletti erőt és annak a sok szeretetnek és imádságnak az erejét, amit kapok. Hálát adok, hogy ezen az egy esztendőn is átsegített minket az Úr. Számomra ez is bizonyosság, hogy a feltámadott Krisztus velünk jár az úton, tisztogat és nem mondott le rólunk, sőt továbbra is használni akar bennünket. Minden napon elevenen tapasztalom meg saját magam is, mit jelent az Úr minden értelmet felülhaladó, megtartó kegyelme. Készülve a zsinati lelkészi elnöki beszámolómra, most látom, mennyi mindenben kellett helytállni csak ebben az egy évben is, sokszor lehetetlen helyzetekben. Vezérigémmé lett Jézus szava: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Mt 6,33–34) Természetesen bizonyossággal tekintünk az Úrban a jövőre, de Jézus Krisztus szava szerint megélve a jelent. A válság egész világunkat jellemzi, minden területen munkál a nagy „szétdobáló”. Tény, hogy nem éppen békeidőket élünk, és noha vágynánk a békességre, mégis „harcos a kedv” mindenütt, bár nem tudjuk – ez a jóléti nemzedék már nem is tapasztalta a maga bőrén –, mit jelent igazán szenvedni. Beszéljük a békét, de nincs béke semmilyen szinten, pedig mindenki fáradt és kimerült. A krisztusi békesség azt jelenti, hogy mi nem gerjesztünk békétlenséget, de vállaljuk azt a Krisztus ügyéért, miközben mi csakis békességszerzők lehetünk. Egyházunkban is sok nehézséggel küzdünk, ebből számos teher egyszerre szakadt ránk. Isten népe azonban soha nem ragadhat bele a válsághangulatba, hanem nevén nevezve a bajokat, bűnbánatot tartva, az Úr kegyelmébe és szabadító Igéjébe kapaszkodva mindenkor a bizonyossággal teli reménységgel szolgál. Isten népének a válságra mindig a váltság a kapaszkodója. Személyes bizonyságtételem az, hogy csakis a reménység emberei lehetünk, és én magam is mindig ezért imádkozom. Főként azért, mert noha nem vagyok a meghátrálás embere (Zsid 10,39), de magam egyre inkább látom gyengeségemet és törékenységemet, erőtlenségemet, önmagamban való alkalmatlanságomat, és még sorolhatnám… Ezek nem sablonok, hanem tények. Mindig a hálaadással kezdem, de ki kell mondanom, hogy közben sok minden nagyon bánt, annyira szeretném, ha minden ékes és szép rendben történhetne. Hamarosan tisztújítás lesz, miközben szeretnénk még érdemi munkát is végezni, de legalább Isten minket megerősítő, stabilizáló kegyelmét kérni a maradék időszakra. Napi könyörgésem része, hogy az Úr az őáltala húzott határt soha ne engedjen átlépni. Nem gondoltam, hogy valaha egyházvezető leszek, nem is inspiráltak ilyen ambíciók, magam zárkózott ember vagyok, lelkipásztor és nem politikus, inkább gyönyörködő, szemlélődő, gondolkodó alkat, mint nagyhangú harcos. Mióta eszmélek, életem a református egyházhoz kötődik. Édesanyám egészen kis korunktól vitt bennünket, öcsémmel együtt a szomszéd faluba, a református istentiszteletre, mivel a lakhelyünkön akkor még nem volt református templom és gyülekezet. Odafelé busszal tudtunk menni, visszafelé gyalog közlekedtünk, nyáron és fagyos télben egyaránt. Nem volt külön gyerek-istentisztelet akkoriban, ezért gyerekként lett lelki otthonunkká a templom és a gyülekezet közössége, vált ismertté az istentisztelet minden eleme, és üzenetté a „felnőtteknek szóló” prédikáció egy-egy mondata. A „népegyház temploma” akkor, a tiltott időkben, a hetvenes években tele volt; ma már tudom, sok hitvallóval, mert a puszta jelenlét is hitvallás volt abban az időben. Középiskolás koromban kaptam a megtérés és az elhívás ajándékát, a szolgálat örömét, buzgóságát szeretett egyházamba. Lassan a szolgálatom vége felé is hálás vagyok az Úrnak mindenért: tudom, hogy mindent őtőle kaptam, de szeretett, látható egyházamon keresztül, mégpedig a családommal együtt. Jézus Krisztus és az egyházam iránti szeretet és hűség tehát meghatározó számomra, minden helyzetben. Belenőttem a református egyházba, de itt jutottam élő hitre is, ezért elképzelhetetlennek tartom, hogy bármikor is rosszat mondjak az egyházamra.

Egyre többször kerül szóba a református megújulás, még konferenciát is szerveztek e köré. Lehet egyszerre gyülekezeti és egyházvezetői szintről elindulni a megújulás felé?

Gyülekezeti szintről kezdődött, illetve egy megújulási kör szervezésében, akik megkerestek, hogy vállaljam el a konferencia fővédnökségét. Elkötelezettje vagyok annak, hogy a belső kérdéseinket – a legnehezebbeket vagy a legkényesebbeket is – merjük és tudjuk megbeszélni egymás között bibliai, teológia alapokból kiindulva. Persze tudom, hogy ma „technikailag szinte nem létezik” belső megbeszélés. Ez egyébként egy nagy probléma. A gyülekezeti és az egyházvezetői szándék itt tehát összetalálkozott, ami szerintem nagy áldás. Ugyanakkor ezt a fővédnöki vállalásomat sokan félreértették, miközben a konferencia kommunikációja is óhatatlanul messze túlhaladta belső köreinket, így akarva-akaratlanul is sokfajta optikából tekintettek arra. Ezért az egész püspöki-főgondoki kar megtette azt a gesztust, hogy vállalta a fővédnökséget, azzal a kitétellel, hogy kifejezi a konferencia szükségességét, ugyanakkor a szervezőkre és a konferenciára nem „telepszik rá”. A konferencia szervezői rengeteget dolgoztak, és magas szintű, minden hangnak szólamot adó alkalmat hoztak létre, ami rendben megtörtént. Zsinatunk a törvényhozás mellett egyre nagyobb teret szeretne adni a tanító szolgálatnak. Ezért a tavaszi zsinat délelőttje, egészen ebédig, ennek jegyében történik: a zsinati lelkészi elnöki beszámoló után egy ránk vonatkozó szociológiai elemzést, majd utána egy teológiai előadást hallgathatunk meg, amelyre Vladár Gábort, a Magyarországi Református Egyház (MRE) Doktorok Kollégiumának elnökét kértük fel ezzel a címmel: Miért nélkülözhetetlen az ébredésért könyörögni? Az ébredés teljességében Isten műve, Isten Lelkének munkája, amiért mi csak könyöröghetünk. Valójában erre lenne most szükségünk. Isten Lelke mindig a legaktuálisabban és a legidőszerűbben munkálkodik, vagyis ez az ébredés, külső jegyeiben bizonyára másként lenne látható, mint korábban. De a lényeg ugyanaz lenne, hogy felragyog egyházunkban, személyes életünkben, minden szolgálatunkban, munkánkban, egymáshoz való viszonyunkban, ügyes-bajos dolgainkban az Úr Jézus Krisztus megtartó és megváltó szeretete, az evangélium öröme, ami kihat minden egyházon belüli és közéleti kérdés hitvalló megközelítésére, és kizár minden gyarló ambíciót és sértettséget, valamint a Jézus Krisztus és annak teste, az egyház felé való elköteleződésen túl bármilyen más elköteleződést. Mióta lelkész vagyok, azóta hallom, hogy megújulás kell. Igen, ez egy reformátori alapelv. De ez a reformátori megújulás valójában a fentieket jelenti. Túl sok gyarló emberi indíték szennyezte már be a megújulás kifejezést, számomra elkopott. A zsinati ülésen elhangzott előadáshoz hozzá lehet szólni, de arról határozat nem születik, viszont a következő zsinatra előkészítve, akár egy zsinati tanítást is megszavazhatunk a témában. Közben a legaktuálisabb témákban várnak tőlünk tanítást, amelyek kapcsán a hivatalos, bibliai és teológiai megalapozottságú, hitvalló állásfoglalás elkerülhetetlen lesz. A legfontosabb ilyen témák jelenleg, sokakkal egyeztetve, a következők: házasság, család, szexualitás, amelynek anyagán dolgozik az MRE Doktorok Kollégiuma; nemzedékek viszonya az egyházban; az élet szolgálatában, amely alatt az összes mostanában elénk kerülő, az élettel kapcsolatos teológiai-etikai kérdés összegzésére gondoljunk, ahol Fazakas Sándor professzorra támaszkodhatunk; hatalom és felelősség az egyházban; egyház és közélet; egyházfinanszírozás; kísértésben szabadon: szexualitás, pénz, hatalom, gyűlölet; a Krisztus testéhez tartozás felelőssége; a kiszolgáltatottak védelme.

Miért nem volt ott január végén a megújulási konferencián?

Az Elnökségi Tanács mint fővédnök a konferencia megtartását mindvégig támogatta, személyesen találkozott a szervezőkkel, áldáskérő köszöntőlevelet írt a konferencia kezdetére, miközben mindvégig betartotta a szervezők ama kérését, hogy az egyházvezetés ne telepedjen rá a konferenciára. Én magam elkészítettem a konferenciára szánt saját köszöntőmet is, amit személyesen, szóban szerettem volna elmondani. Az Elnökségi Tanács közössége azonban közben úgy döntött – részben a szervezők kérésének eleget téve –, hogy az egyházvezetők nem jelennek meg a konferencián, tényleg a konferencia eredményességét szolgálva, hogy személyes jelenlétünk ne befolyásolja sem az előadókat, sem a hozzászólókat. Sajnálom, hogy az alkalomra írt köszöntőm végül nem hangozhatott el. Hadd adjam közre akkor ilyen formában azt!

A szervezeti megújulás nem az egyének szintjén, az ember, a lelkek megújulásával kell, hogy kezdődjön? És most nem a püspököt, hanem a gyülekezetében élő gyakorló lelkészt kérdezem: hogy vagyunk mi, reformátusok?

Az imént az ébredésért való könyörgés kapcsán részben válaszoltam erre a kérdésre. Isten Lelke mindig az egyházat, az Isten népének közösségét újítja meg. Olyan ez, mint amikor egy ihletett Bach-muzsika hatása alá kerülünk, és nincs olyan, aki azt a koncertteremben érintés nélkül élné át, azaz ne részesülne abból. Ezután az egyén hitének erősödése, az egyes ember felébredése visszahat az Isten népére, majd együtt tudnak evangéliumot élni és hirdetni sokaknak. A szervezeti megújulás ehhez képest sokadrangú, valójában magától értetődő következmény lehet. Önmagában a szervezeti megújulás kiemelt hangsúlyozása mögött gyarló érdekeket sejtek, ezért csak az imént kifejtett összefüggésben tudom értelmezni azt; szükség lehet rá, de csakis ebben az ébredési folyamban. A struktúra megújítása önmagában semmi. Külön köszönöm, hogy a kérdés kitér a gyülekezeti lelkészi feladatra. Mióta szolgálok, gyülekezeti lelkész vagyok, harminchat éve ugyanott. Otthonunk a gyülekezet, ahol annyi áldást megéltünk. Gyülekezeti lelkészként látom a szolgálat minden örömét, kihívását, újabban intézményünk is van, tisztában vagyok a lelkészek anyagi helyzetével, összetett feladatukkal, a lelkészcsaládok és a lelkészgyerekek speciális helyzetével. Nagyon szeretem a gyülekezeteimet. Tudom azt is, mit jelent csak lelkészi fizetésből élni. Én a nyolcvanas évek elején jelentkeztem a teológiára, a pályám első felében tényleg abból gazdálkodtunk, amit a gyülekezet összeadott, nem volt sem hittanpénz, sem más kiegészítés, sem szolgálati autó, sőt még az elődöm fölötti ötven négyzetméteres lakrészt is mi tettük rendbe, saját költségen, hogy legyen hol laknunk. Ezt hálából mondom, mert tele voltunk örömmel és lelkesedéssel… Az egyértelmű, hogy ahol a lelkipásztor mint elhívott és a Lélek által alkalmassá tett ember odaadással és hűséggel végzi a szolgálatát, ott még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben is csodák történnek; már-már eltemetett gyülekezetek támadnak fel. De az ilyen megelevenedő gyülekezetek mindig kihatnak a környező gyülekezetekre, az egyház egészére. Bizony, küldetésünk a Jézus Krisztus evangéliumának hirdetésére és képviseletére szól, amelyet a saját szolgálati helyünkön élünk meg konkrétan, de ez a küldetés messze túlmutat az adott gyülekezeten vagy intézményen, Jézus Krisztus testének egész közösségéig. Ha fáj a fogam, az egész testem fáj; ha elmúlik a fájdalom, minden tagom jobban érzi magát. Szeretni Jézus Krisztust, annak testét és a Lélektől vezetetten szolgálni a magunk helyén. Pál apostol mindezt ihletetten elénk tárta (Ef 5,29–30). Nagy baj lenne, ha a gyülekezet vagy az intézmény elveszítené a kapcsolatát más gyülekezetekkel, az egyházmegyével, az egyházkerülettel, az országos egyházzal és Kárpát-medencei közösséggel. Az idei egységnap és az Ifjúság szolgálatának éve most különösen jelentős alkalmak, amelyekben kinyilváníthatjuk, hogy mennyire szükségünk van egymásra, szeretjük egymást, vállaljuk egymást és összetartozunk az Úrban. Nagy ajándék, ha tudjuk értékelni egymás munkáját, abban értékelni a közegyház számos területén végzett szolgálatokat… Kimondom, nekem ezzel az egyházszervezettel semmi bajom. Vagyis a megújulás messze nem ennek megváltoztatásában rejlik. Ez illúzió. De ezt megváltoztatva akár lehet még sokkal rosszabb is a helyzet. Mivel én hamarosan elengedem szolgálataimat, szabad vagyok arra, hogy őszinte legyek. Hogy vagyunk mi, reformátusok? Erre a kérdésre is hadd feleljek őszintén. Én a Dunántúlon úgy látom, hogy a gyülekezetek, intézmények teszik a dolgukat, mindenki a helyén van, néha nem is értik, min problémázunk még. Országosan is mindenki arra vágyik, hogy hagyjanak már minket békében szolgálni, illetve mi magunk belülről se gerjesszük már a hullámokat. A mesterségesen keltett hullámok olyan úszásra késztetnek bennünket, amelyek vagy elsodornak, legjobb esetben is egy helyben való erőlködésre gyötörtetnek bennünket. Általánosabban felelve a kérdésre: számos emberrel beszélgetek négyszemközti lelkigondozói alkalmakon, nemcsak gyülekezeti tagokkal, nem is csak hívőkkel, hanem másokkal is. Jólesik a bizalom. Látom, mennyire vágynak az emberek arra, hogy szeressék és értékeljék őket, letehessék a terheket, kiáltanak, vidámságot és örömöt akarnak hallani, és megtapasztalni azt, hogy megújulnak összetört tagjaik (Zsolt 51,10). Elcsodálkozom, hogy a legkülönbeket is meggyötri az az harc, amibe belekényszerítjük egymást (Ézs 40,30). Hiszem, hogy Isten gyógyulást ad testünknek és felüdülést csontjainknak (Péld 3,8).

Nem egyszer a közélet verbális csatáit okolják az egyének szintjén jelentkező durvaságokért. Volt itt minden az utóbbi években: rémisztő képződmények, poloskák, kicsizés, büdös szájúzás, válogatott trágárságok... nem is sorolom. Miért nem szólal meg az egyház?

Az egyház szól, folyamatosan szól, minden istentiszteleten, számos alkalommal, közoktatási és szeretetszolgálati intézményeink által, kommunikációs csatornáinkon, valamint akkor is, ha megkérdeznek minket. Lehet utalni a számokra is: Magyarországon csak vasárnaponként a keresztyénség közel egymillió embert mozgósít, akik templomba járnak. Ez még a mostani elkeserítő adatok esetében is így van. Ez csak egy esemény, ahol rendszeresen szólunk, megszólalunk. Mutassanak még egy olyan „szervezetet”, amely hetente ennyi embert tud rendszeresen elérni! Csakhogy az egyház üzenete nem direkt és provokatív, ugyanakkor másnap már érdektelen, azaz mulandó szituációknak felel meg, hanem örök üzenetet hirdet és igyekszik megélni. Ez az üzenet Isten megtartó és megváltó szeretetéről szól, amely egyedül formálhat áldottabbá egy konkrét szituációt. A nagy német teológus, Dietrich Bonhoeffer hangsúlyozta, hogy a mi részünkről minden alkalmazkodás egy adott aktuális szituációhoz, valójában hűtlenség a ránk bízott, egyetemes, mindenkit érinteni akaró isteni üzenethez, amelyről az mondja a Biblia, hogy az ég és a föld elmúlik, de Isten Igéje örökké megmarad (Lk 21,33). A konkrét idői-történelmi szituáció kétértelmű. Abban Isten mellett a gonosz is munkálkodik. Egy szituáció nem lehet forrása Isten Igéje és akarata felismerésének. A valódi konkrét szituáció nem az idői-történelmi szituáció, hanem a bűnös ember szituációja, amely az Istentől, vagyis az örök élettől elszakadt emberiség minden önzésének és ebből fakadó nyomorúságának szenvedéssel és halállal teli szituációja, amelyre az egyetlen felelet mindenkor a megváltó Jézus Krisztus. Az egyház minden megszólalásával egyetlen üzenetet hirdet, amely független a kor történéseitől, és éppen ezzel az üzenettel szólhat hozzá és szólhat bele a kor történéseibe. Ez az üzenet minden embernek szól, bárhová tartozik is. Meggyőződésem, az egyháznak mindig felelősség, hogy odaálljon a gyengék, elhagyatottak, elesettek mellé, nemcsak szóban, hanem tettekben is, bárki legyen is az. De a direkt aktualitás mindig terhelt, ezernyi önző indulattal, ahol a legelkeserítőbb számomra, hogy egy nehéz vagy nyomorúságos ügy mögé bújva csakis a saját érdekeinkről van szó. Erre a szörfre felülni én nem tudok, azonnal ledob… A verbális és hangos durvaság elkeserítő. Egyáltalán bármilyen durvaság. Arra utal, hogy milyen lélek van bennünk. Ott rejlik benne az a rettenet, hogy mit művelnénk egymással, ha felbomlana a rend… Ebben mindenekelőtt magunkra nézve tartsunk önvizsgálatot és bűnbánatot! Az irgalom, a szelídség kultúrájára van szükség, a felnövekvő generációt mindenekelőtt erre kellene nevelnünk, érzelmi intelligenciára, beleérző képességre, szeretetre. Személy szerint egyre inkább nem hat meg, ha valaki okos, tehetséges, netán zseniális, ugyanakkor egy hangos, törtető, önhitt ember, sokszor ezer trükk mögé bújva, beleértve a kegyességi trükköket is. Ha nem leszünk krisztusi, szeretetre igyekvő emberekké, akkor felemésztjük egymást, így vagy úgy.

Sokan mégis azt sejtetik vagy épp állítják is, hogy a kormánytól kapott javak miatt hallgat az egyház.

Éppen most bizonygattam azt, hogy nem hallgatunk, hanem folyamatosan szólunk, és a prófétai kritika is felhangzik minden olyan szószéken és egyházi fórumon, ahol Isten Igéjét igazán hirdetik, pont úgy, ahogy azt az imént kifejtettem. A támogatások kapcsán már annyiszor elmondtam, hogy mindent elvettek tőlünk korábban, amikor nem voltak támogatások, akkor is éltünk, szolgáltunk. Másrészt, mindent közfeladatra kaptunk: közoktatási, szociális célra, vidékmegtartásra, örökségvédelemre, közösségépítésre, és arra is használunk! A támogatások kezdetekor senki nem tiltakozott, hogy nem kérjük; sőt, joggal örültünk, hogy végre olyan kormányzatunk van, amely komolyan veszi, elismeri, támogatja szolgálatainkat, azokat társadalmilag hasznosnak és fontosnak ítéli meg a sok hányattatásunk után. Más országok egyházfinanszírozási rendjében az állam fizeti a lelkipásztorokat is; akkor ott is probléma ugyanez? Én nem tudok olyan támogatásról, amit arányában más felekezetek ugyanúgy nem kaptak volna meg, miként mi. Az egyház a legnehezebb időkben, ma is és mindenkor hirdetni fogja üzenetét, és szeretné szeretni és szolgálni az embereket, azokat is, akik mást gondolnak a világról, mint mi. Ugyanakkor tele vagyok alázattal. Az Úr óvjon meg bennünket attól, hogy másokat megbotránkoztassunk (Máté 18,7)! Ha a támogatások ezt jelentik, akkor el kell dönteni legfelsőbb szinten az egyházfinanszírozás rendszerét, és amennyiben a társadalom úgy dönt, hogy nincs ránk és a szolgálatainkra szükség, akkor mi visszavonulunk a saját falaink közé… Volt már ilyen helyzet, és az evangélium akkor is szólt. Az egyház soha nem lehet hatalmi tényező, és csak az Úr hatalmától függhet.

A BÁV-székház vagy a XII. kerületi, Virányos úti ingatlan soha előtte nem volt egyházi tulajdonban.

Mind a két ingatlan a Károli Gáspár Református Egyetem fejlesztéséhez kapcsolódik. Egyetemünk több mint harminc éve szolgálja hazánkat a mindenkori jövő magyar értelmiségének képzésével: tudósokat, tanárokat, református lelkészeket adunk az országnak, miközben fizikai széttagoltságban működünk – a különféle karok a főváros egymástól egészen távol eső pontjain vannak, ez pedig óhatatlanul kihat a munkaszervezésre. Ezt a helyzetet szeretnénk orvosolni az egy egyetemi központba szervezett oktatással. A kormány erre tekintettel adta egyházunknak felsőoktatási célokra az egykori BÁV-székházat. Az időközben a világon végigsöprő Covid-járvány azonban minden korábbi tervünket átírta: a bizonytalanságok közepette az épületben nem kezdődhetett meg a beruházás, akkori állapotában pedig sem nem alkalmas, sem nem méltó nem volt arra, hogy abban oktatás folyjon. Ezt a patthelyzetet oldotta fel az Országgyűlés 2022-es döntése, amellyel megszüntették az eredetileg megállapított tizenöt éves elidegenítési tilalmat, miközben az egyetemváros előkészítése már új tervek alapján kezdődhetett meg egy új helyszínen. A BÁV-székház felújítására forrásunk nincs, miközben az épület őrzése, állagának megóvása, a balesetveszély elhárítása évente jelentős összegekbe kerül. Rendkívül fontos, hogy a BÁV-székház eladásából származó bevételt egyáltalán nem szabadon, megkötések nélkül használhatja fel egyházunk. Az eladásból befolyó összeg kizárólag hitéleti célokra vagy közfeladatok ellátására fordítható majd. Ilyetén az állam nem pénzbelileg segíti a református egyház munkáját, amellyel közösségünk a társadalom széles rétegét támogatja, hanem természetbeni juttatással. Lelkészi elnöki javaslatom az lenne, hogy amennyiben a BÁV-székházat el tudjuk adni, az képezze a Bethesda Gyermekkórházunk új szárnya felépítésének önrészét. A Bethesda nagy szakértelemmel és hitből fakadó lelkiséggel végzi minden területen a beteg gyermekek gyógyítását, elismertsége országos, és infrastruktúrája igen szűkös. A Virányos út és Szilágyi Erzsébet fasor közötti területtel szintén az egyetemünk fejlesztését támogatja az állam, de ez sem oldja meg az egyetem infrastrukturális széttagoltságát. A felsőoktatási céljainkat szem előtt tartva született meg az a döntés, hogy a területet elcseréljük egyenértékű csereszerződéssel, bevonva az új épületet a Károli Gáspár Református Egyetem épülő campusának már megkezdett beruházásába. És ha megenged egy egyházvezetői, mégis valamelyest személyes megjegyzést: a művészetek nagy rajongójaként kifejezetten örültem, amikor méltó módon megújult a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, szívből örülök annak, hogy katolikus testvéreink egyeteme, a Pázmány campusa is megújul – ez mind a közös jövőnk, gyermekeink, unokáink érdeke, és egyik sem volna lehetséges az állam segítsége nélkül. A Károli Gáspár Református Egyetem fejlesztésével mi is felsőoktatásunkat szeretnénk fejleszteni. A Károli Gáspár Református Egyetem mindig az imáimban van, nagyon szeretem ezt az egyetemet. Mostanában rengeteg levelet kapok az egyetem kapcsán. Itt világosan kell fogalmaznom. Még az én lelkészi elnökségem előtt a fenntartó, azaz a Magyarországi Református Egyház illetékes testülete úgy döntött, hogy a fenntartói jogokat a fenntartói testületen keresztül gyakorolja. Rektor úrral, kancellár úrral és a bölcsészettudományi kar akkori dékánjával, valamint több érintettel együtt azon dolgoztunk, hogy a szükséges racionalizálást egy évvel még halasszuk el, és gondoljuk át, milyen többütemű és minden érintettel egyeztetett, korrekt megvalósítása lehetséges ennek. Az egyetem fenntartói testülete azonban másként döntött. Ezt én magam nagyon sajnálom, de el kell fogadnom.

Megviselik a kritikák?

Én lelkipásztor vagyok, és csakis pásztori módon tudok vezetni. Ezért mindenkit igyekszem visszahívni, minden saját postafiókomra érkező levelet próbálok magam megválaszolni – bár ez egyre nagyobb kihívás –, mindenki kap időpontot, meghallgatok minden észrevételt, véleményt, kritikát; azokat imádsággal átengedem magamon, megfontolom, és amin szükséges, igyekszem változtatni. Azt sem tagadom, hogy meggyötörnek ügyek, helyzetek, levelek. Sokan jelezték, hogy így nem lehet vezetni. Püspökként is így végezetem és végzem a szolgálatomat, immár tizenhét éve. Vagyis én csak így tudom végezni ezt a szolgálatot, mert mindenki fontos; a felelősség minden nap nyom, olykor alig kapok levegőt… Ugyanakkor csodaként élem meg, hogy noha minden nap nagyon elfáradok, nem fáradok meg, másnap megújul az Úr irgalma (Jeremiás siralmai 3,23). Teszem, amíg tehetem.

Napokon belül itt a nagyhét, aztán húsvét. Az ünnepet megelőző néhány nap különösen sok elfoglaltsággal jár egy lelkésznek, pláne akkor, ha egy személyben egyházi vezető is. Hogy tud mindeközben a személyes felkészülésére is összpontosítani?

A rendszeres kegyesség, Ige, ima nélkül a feladatot nem tudnám végezni, ez ad mennyei erőt, örömöt és reménységet. A napi Igék élő és tanácsoló üzenetté lesznek számomra, sok az igeszolgálatom, előadás jellegű feladatom is, amelyekre készülni kell, és ezek mindig megelevenítenek. A gyülekezeteimben is végzem az ünnepi feladataimat. Lelki lélegzetvételhez tartozik, hogy mindig olvasok teológiát, szépirodalmat és gyönyörködöm valamilyen művészeti alkotásban. Bach műveit vagy éppen Cseh Tamás dalait hallgatom újra. A családommal együtt nem szeretnénk lemaradni a Munkácsy-kiállításról. Minden hónapra kijelölök magamnak egy verset, amit az adott hónapban minden nap elolvasok. Áprilisban Weöres Sándor De profundis című verse van soron, szinte már kívülről tudom. Most Rudolf Bohren teológiai esztétikáját olvasom, amit magyarra is lefordítottunk, a kötet megjelenés előtt áll. Ehhez készítek jelenleg egy tanulmányt. A húsvéti üzenetem is ebből a könyvből való. Az imádságaimat leírom. A 2025. évre írt imádságomat egy népének dallamára írtam, amely egyszer csak megszólalt bennem, gyerekkori emlék tört elő ekkor.

Többször, több helyen is beszélt arról, hogy ugyan a test böjtöl, de elsősorban mégis lelki folyamatról van szó. Ugyanakkor ritkán beszélünk arról, hogy honnan tudom, hogy helyesen böjtöltem-e. Van erre általános „recept”?

Számunkra a Biblia a „recept” erre, amely teljes tanítást ad a böjtről, amelyre most nem is tudok kitérni, mert kimerítené az interjú kereteit. Nekem az alapigém itt az apostol szava: „…megsanyargatom és engedelmessé teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.” (1Kor 9,27) Szigorú életet élek, amely önmagában böjt, testi alkatom miatt ennem alig lehet, január óta zöldség és legfeljebb hal az ételem, ez is csak este. Mivel harminc éven át, szinte naponta kocogtam reggelente, nagyon hiányzik a mozgás vagy bármiféle fizikai aktivitás, de ez már végképp nem fér bele az időbe. A böjt, akár az egyhetes nullkalóriás is, engem testben-lélekben megtisztít, megerősít, örömre hangol. Ugyanakkor ne felejtsük el, nagyhetet húsvét követte, a böjtöt felváltja a nagy vacsora (Lk 14,15), az életöröm, amelyben boldogan és jól élünk javainkkal. Isten végül nem a böjt, hanem a lakodalom Istene, és böjtölhetnek-e a lakodalmasok, ha velük van a vőlegény (Lk 5,34). Erre a nagy örömre tekintek magam is, miközben mindenkor megadatik az aznapi szép.

Sok szó esett a változás szükségességéről. Hogyan segítheti ezt egyen-egyenként bennünk Jézus Krisztus feltámadásának húsvéti öröme?

Aki járhatott Cipruson, az láthatta, hogy a bibliai várostól, Páfosztól nem messze, a déli részen találunk egy hajóroncsot, amit 2003-ban egy óriási vihar csapott a sziklának. A legénységet kimentették, de a hajóroncs kiemelése túl költséges lett volna. Mostanra turisztikai látványosság lett ez a roncs, miközben lassan az óriási hajótest elkorrodál, szétrohad a szemünk láttára. Remélem, nem félreérthető a példa. Van ilyen helyzet, amikor az életünk vagy akár az egyház is ilyen, sziklának csapódott hajóroncsnak tűnik, nincs benne élet, és nem érdemes már kiemelni, foglalkozni vele, majd szétesik. Idegenek vagyunk ebben a világban. De a húsvéti reménység arra ösztönöz, hogy mi mégis ott maradunk a fedélzeten, kitartunk, ápoljuk a hajót, hogy szét ne rothadjon, bármilyen reménytelennek tűnik is a helyzet. Várunk arra, hogy Isten emberi értelemmel felfoghatatlan szabadító cselekvése és hatalma újból vízre emeli majd ezt a hajót, hiszen a víz az életeleme ennek a hajónak, és az elindulhat újból a cél felé. Jézus feltámadása bizonyossággal tölt el minket, ezért mindent megteszünk, amit az adott helyzetben Krisztus népeként tehetünk. Költséges a hajó kiemelése? De hát Isten drága véren, kifizethetetlen áron váltotta meg az ő egyházát! Ő le fog hajolni népéért, ezért a világért!