Súlyos egyházi ütközések a vészkorszakban

Az elmúlt évben kétszer is publikált, illetve előadást tartott egy izgalmas egyháztörténeti témában. Ennek középpontjában Szabó Imre egykori budapesti esperes zsidómentő tevékenysége, hitelesen keresztyén közéleti magatartása áll. Hogyan vált ez fontossá önnek mint kutatónak?

Alapjában véve a második világháború utáni korszakhoz kapcsolódnak a kutatásaim, így először a Rákosi-korszak 1951-es fővárosi kitelepítései kapcsán kezdtem behatóan foglalkozni Szabó Imre, a Budapesti Református Egyházmegye első esperese tevékenységével. Ő ugyanis nagyban segítette a kitelepítéssel sújtott budapesti reformátusokat. Ennek érdekében a parókus lelkészeket is szervezte, hogy legyen megfelelő segítség az összepakolásban, illetve hogy a már kitelepítettekhez eljussanak a segélyszállítmányok. Így kaptam meg a családtól az engedélyt, hogy a Ráday Levéltárban letétbe helyezett Szabó-hagyatékot kutathassam, Földváryné Kiss Réka történészhez, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökéhez hasonlóan. Aztán eljött az 1944-es vészkorszak kerek évfordulójára készülés ideje. 2023 nyarán fölkértek a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által – az ellenállásról, embermentésről – tervezett portrékötetben való közreműködésre. A felajánlott feladat éppen Szabó Imre idevágó korszakának a megírása volt. Ehhez el kellett mélyednem a témában, ekkor kerültem végképp a bűvöletébe. Különösen izgatott a történésekben az esperes és világi vezetőtársa, Tasnádi Nagy András főgondnok kiéleződő ellentéte.

Olvasva a tanulmányait, csoda, hogy valaha is baráti viszonyban volt az esperes és a főgondnok.

Sűrített erejű, önmagán túlmutató, drámaíró tollára kívánkozó történet az övék. Adott egy református, krisztusi indíttatású esperes, aki 1944 őszén vállalja a konspirációt, tevőleges embermentések életveszélyes kockázatát, többek között negyven zsidó gyermeket is befogad, közben viszont adott egy antiszemita világi vezetőtárs is, aki országos szintű politikus lévén érdekelt abban, hogy zavartalanul folyjék tovább a zsidók összegyűjtése és haláltáborokba küldése.

Vegyük számba akkor Szabó Imre zsidómentő tevékenységét!

Kezdjük azokkal az érdekérvényesítési erőfeszítéseivel, amelyek a sárga csillag viseléséről szóló rendelet 1944. április 5-i kihirdetéséhez kapcsolódnak. Ravasz László dunamelléki püspök kezdeményezte és vezette azokat a tárgyalásokat, amelyek célja, hogy kormánytényezőknél mentességet szerezzenek az évek vagy évtizedek óta hívő református presbiterek számára a diszkrimináló bélyeg viselésének kötelezettsége alól. Ravasz László rövidesen hosszú időre ágynak esett, de munkatársaként Szabó esperes folytatta a mentességszerzés lobbitevékenységét. 1944 júliusára – a korabeli iktatókönyv tanúsága szerint – már száz-százöt esperesi igazolványt sikerült kiállítani zsidó származású presbiterek részére. Az abban foglalt mentesség a családjukra is vonatkozott.

Jézus vonzásában élő, magyar gyökerű emberként gondolok bele abba, hogy Isten szeretve különböztet meg, egyedinek teremt, egyenként hív önmagához, illetve egyháza szeretetközösségébe, a sárga csillag viselésének elrendelői viszont faji alapon az illetőre ráfogott bűnnel különböztettek meg embereket, kitagadva nemzetből, társadalomból, sok esetben egyházból...

Amit mond, arról nekem eszembe jut: az isteni kiválasztottságot mint mennyei megkülönböztetést, illetve a testvéri közösséget eredetileg megélték az egyház közösségében azok is, akik aztán megkapták a mellükre a sárga csillagot az 1944. április 5-én kihirdetett rendelettel. Ám egyszer csak politikusok, egyszerű emberek és részben egyes egyházi tisztségviselők által kitaszítottá váltak… Ez a kettősség megrázóan jelentkezett abban az időszakban. De engem is mint az utókorban élő kutatót, református embert megrázott ez a kettősség. Olyan levelekkel szembesültem, amelyeket Szabó Imre fasori lelkészként, esperesként kapott a sárga csillagot viselő emberektől. Ezekben az jön elő, hogy hatalmas bizalmuk van az egyház iránt, amelynek ők évtizedek óta hívő tagjai. Nagyon bíznak az egyház és az esperes segítségében, sőt gyülekezeti, egyszersmind egyházmegyei gondnokukban, „Tasnádi kegyelmes úrban” is. Akkor még azt remélték, hogy a volt igazságügy-miniszter, akkor képviselőházi elnök a kapcsolatrendszerét működtetve segíteni fog rajtuk. Látjuk majd, mennyire volt valóságosan kegyelmes az a gondnok a zsidó gyökerű reformátusokkal és minden zsidóval… Ezért is felbecsülhetetlen a jelentősége, hogy Szabó Imre mentesítéseket járt ki, és amikor ezek a nagy gettó felállítása idején sajnos már elveszítették az érvényüket, sokakat bújtatott el gyülekezeti és egyházmegyei ingatlanok egy-egy zugában, némelykor saját lakásában is.

Legnagyobb ívű embermentő tettét – amelyért a Yad Vashem Intézet posztumusz kitüntette – egy általa létrehozott gyermekotthon révén hajtotta végre. Voltak ebben zsidó gyermekeken kívül mások is?

Nem, hiszen a svéd követség 1944. októberi kérése, amellyel az esperest megkeresték, negyven olyan zsidó gyermek elhelyezéséről szólt, akiket a szervezet nem tudott hova tenni. Fedőtörténetként azonban az intézményalapítás és -felszerelés tárgyalásain azt a narratívát alkalmazta az esperes, hogy a fronttal keletről menekülő gyermekekről van szó. Amellett, hogy intézményt alapított a Julianna református iskola épületében egy felszámolt hadikórház helyén, és kijárta az ellátási feltételeket, a személyi feltételeket is megteremtette. Megkereste a Bethesda Kórházban Bodoky Richárd diakonisszaintézeti igazgató lelkészt, és kért tőle négy diakonisszát, hogy azok gardírozzák a gyerekeket. Jegyezzük meg, Szabó Imre kiváló szervező; miután 1932 elején beiktatták az általa megszervezett önálló budapesti egyházmegye esperesi székébe, felépült szolgálati területén öt református templom: Pasaréten, a Pozsonyi úton, a Szabadság téren, a Külső-Üllői úton, Külső-Józsefvárosban, továbbá 1943. október végén a Budapesti Református Gimnázium új épülete a Kinizsi és a Lónyay utca sarkán. A székesfőváros törvényhatósági bizottságának örökös tagja, nagyon sokan ismerték, a budapesti közéletben otthonosan és ügyesen mozgott, diplomáciai érzéke is kitűnő volt. Ezek a kompetenciái a zsidó gyermekek mentése folyamán is jól érvényesültek.

Ez lélegzetelállítóan veszélyes volt közben, nem? Elég arra gondolni, hogy a nyilasok bújtatottjaival együtt a Dunába lőtték Salkaházi Sára szociális testvért!

Valós kockázatot vállalt ezzel is. Voltak őrá irányuló nyilasrazziák, őrizetbe vételek, de tartotta a hátát a gyerekekért. Elképzelni sem lehet, milyen veszélyes körülmények között. Mindazáltal mindvégig fennállt a menekültgyermek-otthonnak álcázott zsidómentő intézmény.

Micsoda ellenállási konspiráció! De mennyire volt benne a földalatti ellenállási mozgalom hálózatában az esperes?

Tényező és kapocs lehetett az illegális mozgalomban, de nem olyan mélységben, mint mondjuk az általa közelről ismert Bereczky Albert – akkori Pozsonyi úti lelkész – vagy Soos Géza, a Soli Deo Gloria református diákszövetség vezetője, aki szoros akcióegységben működött együtt Raoul Wallenberg svéd diplomatával. Egy forrás szerint Szabó utóbbival is kapcsolatba kerülhetett, de a részletek talán örökre rekonstruálhatatlanok maradnak, kevés a közvetlen dokumentum. „Kirakós darabok” vannak, de hiányosan, mert az illegalitás szereplőinek eleve nem tanácsos mindent följegyezniük, és idejük sincs rá. Logikus, hogy mindenre Szabó Imre naplója sem tér ki. Mindenesetre a svédek nem hívnak fel egy magyar esperest erős illegális hálózati ajánlás nélkül azzal, hogy van itt negyven zsidó gyerek, átvenné-e őket. Maguktól nem tudhatják, antiszemita-e vagy sem.

Tudjuk, sok eseti zsidómentése is volt a német megszállás után tomboló vészkorszakban. Említene néhányat?

A Julianna alatti két pincéjének egyikébe a negyven gyerek járt le a bombázások idejére, a másikban viszont egymást váltották zsidó családok, francia, lengyel hadifoglyok, akik ezt a címet kapták, mint ahol megbújhatnak anélkül, hogy a házigazdák átadnák őket a hatóságoknak. Beszaladt hozzájuk ’44 novemberében egy ismerős, a közeli kötöde munkatársa, üldözték a nyilasok, pakolták ki a házat, hajtották be őket a nagy gettóba, de ő megszökött. Az esperes befogadta, együtt vacsoráztak, megjelent két nyilas, aki a hölgyet üldözte, az esperes rezzenéstelen arccal bemutatta az ott ülőket, köztük Ilonka nénit is az egyik sógornőjeként. Szalutáltak, elmentek… Sok hasonló, főleg szóban fennmaradt hasonló történet van. Fellner Alfréd fasori presbitert szintén ő bújtatta. Az esperes fia, presbiterei állítottak be életveszélybe került zsidó üldözöttekkel, a szomszédos tánciskola vezetőjének legkisebb gyermekét is ő mentette, sosem mondott nemet.

Világi vezetőtársa, Tasnádi Nagy András egyházmegyei és fasori gyülekezeti főgondnok tehát a második, már egyértelműen faji alapú zsidótörvény előterjesztője volt igazságügy-miniszterként, Szabó meg kiállt az üldözötté váló kisebbség mellett. Hogyan lehetett ekkora különbség egyazon egyházban?

Bár fontos volna a múlt feldolgozása szempontjából, sajnos keveset tudunk és beszélünk szakmai, illetve egyházi körökben arról, hogy az első két zsidótörvényt olyan igazságügy-miniszterek terjesztették be, akik református gyülekezeti főgondnokok, illetve egyházmegyei gondnokok voltak.

Én is csak utóbb, az ön írásaiból szembesültem ezzel.

Számomra megindító, amit a háború után ír Szabó egy barátjának: „Világi embereink nagy része, különösen a politikusok […] egyre élesebben foglaltak állást a német orientáció mellett, és az ismétlődő zsidótörvényeket a magyar református középosztály is tárt karokkal fogadta. Református emberek voltak a javaslat készítői: Mikecz Ödön, Tasnádi Nagy András. Egyre sűrűbb lett az összeütközés a lelkészi és világi elem közt.” Hát így. Ám azonnal el kell varrni itt egy szálat, mert volt itt kedvező mozzanat is. Lázár Andor igazságügy-miniszter, civilben a Kecskeméti Református Egyházmegye gondnoka nem vállalta 1938-ban, hogy beterjeszti az első zsidótörvényt. Darányi Kálmán miniszterelnökkel és Hóman Bálint kultuszminiszterrel emiatt nagy vitája volt, le is mondott. A tárca élén helyébe lépő Mikecz Ödön vállalta a dicstelen szerepet, aki a pasaréti református gyülekezet első főgondnoka volt, még ha csak névlegesen is. Azt itt azért említsük meg, hogy Joó Sándor pasaréti alapító lelkipásztornak, aki maga is mentett zsidókat, az ügyvéd Keresztes Ede gondnokként volt a világi jobbkeze.

Mielőtt rátérnénk a Szabó–Tasnádi-szembenállásra, tisztázzuk: Szabó Imre ugye soha nem volt zsidógyűlölő?

Soha. 1923-as fasori lelkipásztori beiktatása óta sok zsidó származású embert megkeresztelt. A közvetlen veszélyhelyzetre eszmélés azonban Szabó Imrének sem jött csak úgy. Még akkor sem, ha már a harmincas évektől – olvasva a német teológiai irodalmat és aktuális hitvalló iratokat – jól látta, hogy a nemzeti szocializmus lett akkorra a keresztyénség legnagyobb ellensége. Erről tanúságot is tett cikkekben, amíg lehetett, mert egy idő óta kíméletlenül cenzúrázták. De még fejlődésállomásokra volt szükség a jelen átlátására. Ezek közé tartozott, hogy 1944. május végén, néhány héttel a vidéki zsidóság deportálásának megkezdése után fölkereste Komoly Ottó cionista vezető azzal, hogy a politikai döntéshozók között, akiket ismer, járjon közbe a deportálások leállítása érdekében, szólaljon fel az egyház ezzel az intézkedéssel szemben. Nem sokkal később két zsidó származású református – Éliás József lelkész, a zsidómentésben jeleskedő Jó Pásztor Bizottság titkára és Kádár Imre – mentek el hozzá hasonló céllal, de Szabó Imre még mindig nem tudta elhinni, hogy ez Magyarországon megtörténhet. Ez nem csoda, az információáramlás a háború idején erősen akadozott, töredékes értesülésekből nehéz volt a valóságot összerakni. Miután azonban azzal szembesült, hogy a balatonboglári fűszerest, jó barátját és az egész Fischl családot deportálják, és látott egy összegyűjtött zsidókkal teli vonatot a kelenföldi pályaudvaron, elkezdte írni az esperesi jelentését a soron következő egyházmegyei közgyűlésre. A naplójából kiderül: olyasmi ébredt föl a lelkiismeretében, amit addig nem ismert, úgy érezte, nem lehet hallgatni. Nem mutatta meg Tasnádinak az esperesi jelentését, és nagyon félt, hogy mi lesz belőle, de úgy érezte, muszáj felolvasnia, még ha letartóztatják is, aminek megvolt az esélye.

Ez tehát mégsem következett be.

Ez nem, de az 1944. június 16-i egyházmegyei közgyűlésen Tasnádi Nagy András gondnok megakadályozta azt a fontos szándékát, hogy jelentése hivatalosan eljusson a kormányzathoz. Az igaz, hogy Szabó előterjesztését a közgyűlés általános helyesléssel fogadta. Bereczky Albert Pozsonyi úti lelkipásztor a jelentést a keresztyén lelkiismeret nagy megnyilvánulásaként értékelte, és maga indítványozta, hogy a zsidókérdésre vonatkozó szakaszt terjesszék fel a kormányzatnak. Csakhogy a levezető elnöki feladatot ellátó Tasnádi egyben a képviselőház elnöke volt, nem tűrhette, hogy ez a javaslat keresztülmenjen, amelynek a tartalmával ráadásul egyetérteni sem tudott. Formai kifogásokkal úgy alakította az eseményeket, hogy a javaslatról ne is szavazzanak. Mégis felbecsülhetetlen a református egyház renoméja szempontjából, hogy Szabó Imre esperes jelentésében ilyen bátor és hitvalló megállapítások hangzottak el a közgyűlés nyilvánossága előtt: „Mi a zsidóknak gettóba való különítését, vagy a deportálását a magyar nép lelkületétől idegennek, keresztyén lelkiismeretével összeférhetetlennek tartjuk, és nem tudunk megállani Isten színe előtt ebben a kérdésben. […] Az egyház lelkiismerete nem nyugodt, de nem a maga intézkedései miatt, hanem a hallgatása miatt.”

A Reformátusok Lapja tavaly két ízben is foglalkozott – Földváryné Kiss Réka történészt megszólaltatva – református személyiségek, Soos Géza, Bereczky Albert és társaik kiterjedt illegális zsidómentő tevékenységével, de az ön közlései most szintén felkavarók. Miért tartja lényegesnek, hogy széles körben megismerjék az emberek?

Egy történésznek a múlt hiteles, a lehető legmélyebb feltárása önmagában is fontos, és ha tisztességes, akkor ezt nem azért teszi, hogy az aktuálpolitikának muníciót szolgáltasson. Az adott Horthy-korszakbeli, illetve 1944-es, elhallgathatatlan történések elfogulatlan feltárása, a maguk már említett kettősségével – lásd: hitvalló és antiszemita magatartás állt szemben egyazon egyház szervezeteiben – remélhetőleg feloldhatják korunkban a nemzedékeken áthúzódó elakadásokat, segítenek megszabadulni a rossz szembenállásoktól, gyógyíthatják a társadalmat és az egyházat. Fontos, hogy ez a fajta tudás eljusson a fiatalokhoz is. Hadd említsek egy reménykeltő apró tapasztalatot. A Károli-egyetemen az egyik kurzusomon a szakkollégistáink mintegy fele a megadott tematikák közül Szabó Imre 1944-es tevékenységét választotta szemináriumi dolgozata tárgyául.