Sumo és Isten humora

– Áldás, békesség! Sumo vagyok – nyújt kezet a lelkipásztor a mezőkövesdi vasútállomáson. Az autóba beszállva gyorsan tisztázzuk a nem mindennapi becenév eredetét. Tízévesen egy néptánctáborban Nagy István Zoltán azzal lódította a többieket, hogy Kolozsváron szumózik, de a füllentésből származó becenév – amit szokásához híven mi is Sumónak írunk – olyannyira ráragadt, hogy sokan máig nem tudják a rendes nevét. – Az egyik évfolyamtársam is értetlenkedett a Sumo miatt. „Nem tudom, hogy álljak, hogy észrevedd: profilból, elölről, hátulról?!” – válaszoltam neki. A püspököm, a híveim is így hívnak. Emiatt be is égtem, mert amikor képviselőnek jelöltettem magam a községünkben, a saját híveim sem ismerték fel a becsületes nevemet. Mondták, hogy kerestek, de nem voltam rajta a listán… A gyerekek is Sumo pap bácsinak szólítanak, de még a legmagasabb körökben, az államtitkároknak is így mutatkozom be, mivel ezt könnyű megjegyezni: „Jajj! Az az erdélyi srác. Igen, igen, akinek minden kellene.” Való igaz, mert sokat pályáztunk, hiszen Bükkábrány reformátusainak több mint ötven esztendeig nem volt helyben lakó lelkipásztora. Kicsiny volt a gyülekezet, és semmije sem volt, még parókiája sem – magyarázza a lelkipásztor.

Hogy miből szabad és miből nem tréfát űzni, azt nehéz megállapítani – jegyzi meg a lelkipásztor. Véleménye szerint Erdélyben kevésbé sértődékenyek az emberek, Magyarországon viszont érzékenyebbek. – Sokan elzárkóznak, félnek a humortól, máson tudnak kacagni, önmagukon viszont nem. Hiányzik az önkritikájuk; valami meggátolja őket abban, hogy a nevetéssel megszabaduljanak a saját hiányosságaik, esetlenségeik terhétől – mondja értetlenkedve Sumo.

Az út szántóföldeket vág át, csak lassan jelenik meg a Bükk vidéke. – Hálás vagyok, hogy nem messze tőlünk már kezdődik a dombság. Az Alföld közepén szédülnék: az erdélyi ember nem bírja a síkságot, azt csak Petőfi szerette! – jelenti ki határozottan, miközben odakanyarodik az autóval a helyiek étterméhez. Ellenkezésünket annyival zárja rövidre, hogy ő, ha nőről van szó, csupán a feleségére hallgat.

Sumo szülei állattartással foglalkoznak, a teológia első három évében sokat segítette a munkájukat, a tanulás rovására. – Gyakran álltam a perzsán (a teológiai fegyelmi bizottság üléstermének perzsaszőnyege – a szerk.), úgy jártam oda, mint más haza. A dékán válaszút elé állított: döntsem el, tejet hordok, vagy beköltözöm kollégistának és tanulok. Tizenegy vizsgával voltam elmaradva, úgyhogy az utóbbit választottam – eleveníti fel Sumo azt az időszakot.

Így ismerte meg Esztert, aki ekkor érkezett cserediákként a teológiára. – A feleségem engem tart az élete legnagyobb átverésének – mondja nevetve a lelkipásztor. – Az egyik diáktársam műtétjére hivatkozva a tanáraink ránk ijesztettek: „Fogyjunk le, különben belebetegszünk!” Mozgalom indult a teológián, és hat-hét túlsúlyos társammal felkerestünk egy táplálkozási tanácsadót. Az első két hétben a bokrot is lerágtuk volna, éheztünk, de lassan azért lefogytunk. Négy hónap alatt húsz kilót adtam le, majd megismertem a feleségemet, ami után – nyolc hónap alatt – huszonkettőt szedtem vissza. Sokat élcelődöm a testsúlyommal kapcsolatban. Ez már zavar is némelyeket, úgy vélik, ez testszégyenítés, pedig csupán önirónia. És minden tréfának a fele igazság: nem árt odafigyelni az egészségünkre! Könnyű összeszedni a pluszkilókat, de komoly kihívás a visszafelé vezető út. Ott már nem nevet senki! – komolyodik el Sumo, de ez nem veszi el az étvágyunkat a ropogós rántott hústól.

Eszterrel tíz éve házasok. – Három gyönyörű gyerekünk van. Mindenkinek a sajátja a legszebb, de a mieink valóban szépek! Jancsi, Julcsi és Zsuzsika. A fiunk a nagytatátitól örökölte a nevét, és mivel az erdőben éltünk, szerettünk volna egy Juliskát is – büszkélkedik az édesapa.

A humort velünk született ajándéknak vagy átoknak véli a lelkész, ami attól is függ, hol és milyen formában jelenik meg. – Engem többször segített, mint hátráltatott, de már felháborodást is keltettem vele sajnos. Még nagyobb baj, hogy ilyenkor előbújik belőlem a rosszaság, és a nem jól sikerült tréfára ráteszek még két lapáttal. Szörnyű! Nem nekem, hanem másnak! De erre igyekszem odafigyelni és menteni a menthetőt – vallja meg röstelkedve a lelkipásztor.

Mennyire van helye a személyeskedésnek a keresztyén tréfában, ugratásban? – érdeklődünk. – Nincs siker áldozat nélkül: olykor egy ember könnyei hozzák meg száznak a kacaját, véltem fiatalon, sajnos, azóta úgy gondolom, keresztyénként a megszégyenítés nem megengedhető. Persze melléfog időnként az ember, mond nem helyénvaló dolgokat, ekkor bocsánatot kell kérni. A Szentírás egyik legfontosabb üzenete az, hogy Isten megbocsát, és ezt nekünk is gyakorolnunk kell – nyomatékosítja.

A házaspár a segédlelkészi év után Komandón, Erdély egyik legmagasabban fekvő településén szolgált, amitől a legközelebbi település is húsz kilométer távolságra található. A parókia 1060 méteren, a község szélén áll, szinte az erdő közepén. A havasokon farkasok és medvék közelségében éltek.

– A tanáraim azt mondogatták, hogy nagy a szám. Mindig hangot adtam a véleményemnek, kiálltam amellett, amit helyesnek véltem. A teológusok büntetőhelynek tartották Komandót, a diáktársaim úgy vélték, a nagy mellényem miatt helyeztek oda. De az Úr elhalmozott az áldásaival és persze kihívásokkal is. Mesevilág volt, ott lettünk családdá, ott voltak kicsik a gyerekeink, viszont megéltünk mínusz harmincöt fokos hideget is. Elfagyott a vízvezeték, a patakon a jeget fejszével törtük be, hogy vizet meríthessünk belőle és a házban használhassuk az illemhelyet. A probléma addig probléma, amíg meg nem oldódik, utána már csak nosztalgia marad – mesél a kezdeti nehézségekről.

Sumo az első gyülekezetét az első szerelemhez hasonlítja. – Nehéz volt eljönni Komandóról három év után. Utáltak, hogy eljövünk, mert szerettek bennünket, mondván, miért megyek el, hiszen új parókiát építettek. Ottani viszonylatban jó fizetésem volt, szolgálati terepjáróval jártam. „És ez sem elég a papnak?!” – csuklik el a hangja Sumónak. – Borzasztóan fájdalmas pillanat volt – idézi fel. Hozzáteszi, hogy számos programot szerveztek a gyülekezetben, sok emberhez kötötte barátság.

Halkan megjegyzi, hogy Székelyföldön az ember szót a férfiakra értik, mert – ahogy tréfásan mondani szokták – a medve nem játék, a sör nem ital, az asszony meg nem ember.

Példaként arra, hogyan tréfálta meg Isten, azt a történetet idézi fel, amikor fiatal teológusként nagyképűen megjegyezte: „Mi lelkészek leszünk, nem vallástanárok vagy hitoktatók, hogy pedagógiai modult végezzünk!” De amikor Bükkábrányba költöztek és felesége megszülte a harmadik gyermeküket, a lelkipásztor huszonhat hittanórát vett át tőle. – Számtalanszor teszünk nagy, vitéz kijelentéseket, ám az Úr utolér a következő kanyarban, és az orrunkra koppint: „Lehet, hogy te erre mennél, de arra van a te utad!” Szükségünk van arra, hogy Isten alázatra tanítson, mert ha ma megszóljuk az embertársunkat, holnap lehet, hogy mi járunk a cipőjében. Ezeket jeleknek veszem, és mindig mondom: „Jól van, Uram. Vettem a lapot, bocsáss meg!” Ennek ellenére újra és újra beleszaladunk ezekbe a helyzetekbe. De Isten tanít. Rávilágít, hogy tud ő nevelni bennünket, hogyha akar – hangsúlyozza.

Kitérünk arra is, hogy nevethetünk-e a Szentírással kapcsolatos vicceken. – Ha viccnek szánták őket, akkor igen. Az egyik teológiai tanárunk úgy fogalmazott, hogy mi Isten szolgái leszünk, lelkipásztorok, nem pedig a testőrei. Az Úr meg tudja védeni magát. Ha a vicc, a paródia Jézusról szól, és ezen megsértődünk, vagy számon kérjük az azt mesélőt, előadót, a helyzeten akár többet rontunk, mint segítünk. Sűrűn ugratnak engem is papos viccekkel, de szerencsém van, szeretek pingpongozni: ha feladják a labdát, visszaütöm. Persze, ha túllőnek a célon, megvédem magamat és a hitemet is.

Sumót a gyülekezetépítésben is segíti a humor. A községükben minden decemberben ő öltözik be Shreknek a mikulásvonathoz. – Az emberekben él egy kép arról, milyen a lelkipásztor: komoly, távolságtartó. Ha lelkésszel állnak szóba, megválogatják, mit mondanak, hogyan fejezik ki magukat, viszont egy találó tréfa feloldja a feszélyezettségüket, és megnyitja az emberek szívét – hangsúlyozza. Hozzáteszi, hogy sajnos ma a tréfálkozást a komolyság ellentétének állítják be, pedig nem kellene.

A lelkipásztor nemrégiben szerzett tapasztalatot az evangelizálásban, ez a szolgálat ugyanis nincs Erdélyben elterjedve. Nagyvisnyón a saját élettörténetét, hittapasztalatait, nehézségeit és kihívásait osztotta meg humorral fűszerezve a jelenlévőkkel, majd reményt adó rövid istentisztelettel zárta az alkalmakat. – Nem álltam ki eléjük, inkább közéjük ültem. A harmadik este a palástomat is felvettem, hogy lássák, nem verem át őket: valóban lelkész vagyok.

– A harmadik evangelizáció végén odajött hozzám egy idősebb hölgy – idézi fel a lelkipásztor. – Elmesélte, hogy nemrég veszítette el a férjét, akivel boldog házasságban éltek. Borzasztóan maga alatt volt, de a családias, oldott hangulattól megkönnyebbült. Megölelt. Én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy már ezért megérte elvállalni ezt a szolgálatot. A humor olyan, mint az ember hite: ajándékba kapjuk Istentől, de belülről fakad, mindkettőt a lelkedben érzed. Tudunk beszélni róla, de nem tudjuk megmagyarázni. Mindenki másképpen érti, másképpen éli át, és másképpen értelmezi – fejtegeti.