Szabadon, ne kényszerből

Nyáron megjelent egy jegyzete a megvanirva.hu portálon, amelyben az egyházfenntartói járulékot koporsóadónak nevezi. Mit ért ezen a kifejezésen?

Nem vagyok a téma szakértője, sem közgazdász, sem tagja olyan testületeknek, amelyek ilyen kérdésekkel foglalkoznak, de gyülekezeti lelkészként régóta zavar a köznyelvben egyházadónak hívott egyházfenntartói járulék értelmezését jellemző szembeötlő kontraszt. Az egyházfenntartói járulék eredeti célja az, hogy azok a gyülekezeti tagok, akik aktívan jelen vannak a közösségben, anyagilag hozzájáruljanak a közösség életéhez: a lelkipásztor fizetéséhez, a rezsihez, a gyülekezet missziós céljaihoz, mindennapos költségeihez. Ezzel szemben az egyházi gyakorlatban sokszor találkozni azzal a felfogással, hogy „bár nem járok templomba, a gyülekezeti életben sem veszek részt, de befizetem, hogy egyházi temetésem legyen”. Mintha egyfajta temetési biztosításként tekintenének erre a befizetésre. Ez a két értelmezés – az elv és a gyakorlat – teljesen ellentétes egymással.

Ön is tapasztalta ezt a hozzáállást?

Azokban a gyülekezetekben, ahol szolgáltam, nem ez volt a meghatározó, ettől függetlenül ismerek olyanokat, akik így fizetnek egyházi adót. A mostani gyülekezetemben is van, aki ezt szokta meg: „Befizetem, tiszteletes úr, hogyha majd megtörténik, rendben legyek.” Ez a szemlélet sajnos rossz üzenetet közvetít a többi egyháztagnak is, egyfajta kettős beszéd kialakulásához vezet. Hiszen a tanításainkban világosan elmondjuk, hogy az egyházfenntartás azoknak a tagoknak a hozzájárulását jelenti a gyülekezeti élet költségeihez, akik valóban részei a közösségnek. A valóságban pedig vannak „rendes egyháztagok”, akikről ez elmondható, és a „biztosítottak”, akik nincsenek ott a templomban, nem vállalnak szolgálatot, nem jelennek meg a rendezvényeken, nem ismerik az egyház és a gyülekezet életét, tehát ténylegesen nem tagjai a közösségnek. A nevük viszont ott van azon fenntartók mellett, akik áldozatkész és aktív tagjai a gyülekezetnek. Ezt kifelé is rossz üzenetnek érzem.

Mi vezethetett ehhez az állapothoz?

Valószínűleg ez is része annak a nagy változásnak, amely nemcsak egyházunk körül, hanem benne is zajlik: a hagyományaink átalakulnak, elvesznek. A temetés a tradicionális egyházi környezetben természetes része volt a gyülekezet életének, nem különálló esemény, hanem a teljes életfolyamat része: keresztség, konfirmáció, házasságkötés és temetés. Sokak számára azonban mára csak a temetés maradt meg, mint egy utolsó kapaszkodó. Az pedig hibás gyakorlat, hogy egyházként ezt ilyen formában elfogadjuk.

Milyen költségeket kell az elhunyt családjának az egyházközség részére megfizetnie? Valóban jár-e „rendes egyházi temetés” annak, aki „rendesen” fizeti a járulékot?

Az egyházi törvények nem rendelkeznek erről, minden gyülekezet maga dönti el, hogyan temeti el a Teremtőhöz megtért tagjait. Tudok olyan egyházközségről, ahol több évnyi – elmaradt – egyházfenntartói járulékot kell utólag befizetnie az elhunyt családjának azért, hogy eltemessék, illetve ott van még a stóla megfizetése, amely a lelkészi szolgálat díjazása.

Mekkora szüksége van az egyháznak azoknak a befizetéseire, akik személyes jelenlét nélkül teszik ezt?

Bele tudom magam képzelni egy anyagilag rossz helyzetben lévő gyülekezet helyzetébe, amely így próbál tőkét gyűjteni magának.

Hogyan érhető el, hogy ez a gondolkodásmód megváltozzon?

Fontos lenne az oktatás, hogy a tagok tisztában legyenek azzal, mit miért fizetnek az egyházközségnek. Zavaró, hogy az egész mögött kényszer húzódik, mégpedig a rosszabbik fajta. Kényszer helyett az adakozás szabadságát kellene éreznünk: önként felajánlok valamennyit abból, amit az Istentől kaptam, annak a közösségnek, amelynek része vagyok. Nemhiába hívják gyülekezeti életnek a közösségben eltöltött időt, amelynek része az is, hogy ha majd meghalok, akkor a búcsúztatáson, amelyet az egyházközség lelkipásztora vezet, nemcsak a testi, hanem a lelki családom tagjai is ott vannak, ahol majd felhangzik a feltámadás evangéliuma – ez jól is van így. Fontos azonban, hogy ne csak a református temetésért legyünk – névleg – egyháztagok, ne ezért meg ne a szégyentől való félelem miatt fizessük a fenntartói járulékot, hanem szabad akaratunkból, hálából. Ha valakit megérint az Ige, és Krisztussal élő kapcsolata lesz, amelyet egy közösségben megél, akkor ő valószínűleg nem a jogszabályokat keresi majd, hanem szeretne valamivel hozzájárulni akár anyagilag, akár szolgálatban. Persze ott van a rideg valóság: üzemeltetni kell, tervezhető költségvetésre van szükség, ezt az évi rendszeres befizetésekkel egyszerűbb megvalósítani, mint az alkalmi adományokkal. De életszerűnek kellene éreznünk: a keresztyén életnek része az adakozás, akár diakóniai szempontból is.

Aki nem jár templomba, ne is fizessen egyházfenntartói járulékot?

A saját valóságunk megértése szempontjából érdemes tisztázni ezeket a kereteket: miért is fizetek, mi annak a célja – és akkor nevezzük is annak. Isten dicsőségére adakozunk – így fogalmazunk akkor, ha „csak úgy” kap adományt a gyülekezet. Fontos maga az üzenet is, hiszen látszik, hogy azért adja valaki az adományt, mert dicsőíteni szeretné Istent. Ezen a címen fizethetnének azok is mondjuk, akik fizikailag nem járnak egy gyülekezetbe, mégis fontos számukra, mert például a családjuk onnan származik. Azt is tapasztaljuk, hogy az emberek szívesebben adakoznak, ha tudják, miért teszik, ezért igyekszünk minél több céladakozást hirdetni. Fontos látni, főleg a mai világban, hogy amire adtunk, az utána kézzelfoghatóvá válik.

A tavaly anyaegyházközséggé váló Győrújbarát-Ménfőcsanak-Nyúl presbitériuma átnevezte a járulékot gyülekezeti hozzájárulásra.

Mivel fiatal gyülekezet vagyunk, volt játékterünk meghatározni a saját rendszerünket. Fontosnak tartottuk, hogy ne kapcsoljuk össze a temetést az egyházfenntartással, azaz ne csak azt temessük el, aki „rendesen fizette” a járulékot. Más gyülekezetek példájából tanulva máshol húztuk meg a határt. Átkereszteltük gyülekezeti hozzájárulásnak, ez érthetőbbé teszi a befizetés funkcióját annak is, aki nem tradicionális környezetből érkezik. A név üzenete az, hogy az ezt befizető évente hozzájárul ennek a gyülekezetnek a működéséhez. Ennek nincs köze a temetéshez, illetve mégis van, mert különválasztottuk a két dolgot: ha az elhunyt nem volt fenntartást fizető gyülekezeti tag, vagy akár nem is volt gyülekezeti tag, ott fizetnek stólát a temetés után a lelkipásztornak. Aki gyülekezeti tag, tehát jelen van a közösség életében és fizeti az egyházfenntartói járulékot, annak pedig nem kell fizetnie stólát, hiszen a temetése, amikor búcsúznunk kell tőle, része a gyülekezeti kapcsolódásnak, ahogyan a többi életeseménye is. Ez a mi gyülekezetünk saját útkeresése, szerintem minden gyülekezetnek szüksége lenne arra, hogy a saját valóságában, a saját kontextusában, a jövőbeli lehetőségek és a jelen meghatározottsága alapján végiggondolja ezeket a területeket. Fontos lenne, hogy ne beszéljünk mellé, ne legyen kettős beszéd, legyen az adományozás átláthatóbb, életszerűbb. Nem azt mondom, hogy a miénk a legjobb megoldás, nem kell követni bennünket. Azt viszont mondhatom: mi foglalkoztunk ezzel, és fontosnak tartjuk, hogy a gyülekezetben az adakozás a közösségi életfolyamat része legyen.