A szabadság leckéje

Főtiszteletű Zsinat!

Rendkívüli, de talán nem rendhagyó helyzetben fejezzük be ezt a zsinati ciklust és adjuk át az új Zsinatnak a munkát, remélve, hogy életünk az egész országban, gyülekezeteinkben, intézményeinkben, iskoláinkban és itt a Zsinaton is visszatérhet a megszokott mederbe.

A rendkívüliségnek több oka is van, és mindegyik túlmutat önmagán, és így is szeretnék szólni magunkról.

Egészen közvetlenül meghatározó a koronavírus-járvány második hulláma és a mások és önmagunk biztonsága érdekében tett óvintézkedések. Bár a digitális technika lehetővé teszi, hogy most online térben tartsuk zsinatunkat (mint ahogy tartottunk már ily módon testületi üléseket kerületekben, megyékben, gyülekezetekben is), és jóllehet tapasztalatot szerezvén a közeljövőben már könnyebben és kevesebb zökkenővel meg tudunk majd szervezni effajta üléseket is, ha kell, mégis az a meghatározó tapasztalatunk és a belőle fakadó vágyunk, hogy bárha mindig személyes közvetlenségben gyülekezhetnénk egybe! Még inkább vonatkozik ez az istentiszteleti, liturgiai közösségeinkre! Tavasszal, az első hullám idején még némi vita (vagy álvita) bontakozott ki arról, hogy vajon jól van-e így, ahogy most, hogy ugyanis a rendelkezésre álló technikai eszközökkel online térben, virtuálisan tartsuk meg a spirituális alkalmakat? Magam is részt vettem ebben a vitában, és most is szeretném kifejezni azon meggyőződésemet, miszerint: nyilván, nincs így jól, de még mindig jobb ilyen módon átadni a vigasztalás, a reménység és a hit üzeneteit, közösséget tartani, tudni a reánk bízott nyájról, érettük és velük könyörögni a veszedelem múlásáért és együtt keresni Isten kegyelmét, mint sehogyan sem. Illesse köszönet mindazokat, akik kezdetben sokszor szakértelem és tapasztalat híján, de bátran belevágtak ebbe a különös kommunikációba, és most a járvány második hulláma idején is, sokkal nehezebb helyzetben, lényegesen nagyobb kitettségben hűséggel végzik ezt a rendkívüli szolgálatot. Köszönet illeti azokat a munkatársainkat is, akik megszervezték és lehetővé tették mai ülésünket.

Hordozzuk imádságban a betegeket gyógyulásért, a gyógyítókat erejük megújításáért, a döntéshozókat bölcsességért, minden embert mindenütt a világon, e járvány múltáért, hogy Isten vegye el ostorát felőlünk, hozzon enyhületet, szabadítson meg a halál torkából!

Másodsoron, rendkívüli helyzetben vagyunk azért is, mert nem hagyjuk el a törvényes rendet, hanem betartjuk egyházunk alkotmányos előírásait, és ha nehézkesen, de végigvisszük az általános tisztújítást. Szívből kívánunk sok áldást az ősz folyamán megválasztott és újraválasztott zsinati tagokra is! Kívánjuk, hogy Isten bőkezű kegyelme segítse őket az elkövetkezendő időkben. Ma a hat éve választott Zsinat utolsó ülését tartjuk, vagyis ebben az összetételben, mint döntéshozó, képviseletre jogosult, törvényalkotó testület már nem találkozunk (másképpen nyilván sokszor is szívesen). Ugyanakkor szomorúan kell szólunk arról, hogy nem tudunk teljes testülettel elbúcsúzni egymástól; korábban elhunyt Tőkéczki László dunamelléki főgondnok, Hegedűs Béla bács-kiskunsági esperes, dunamelléki főjegyző, Bellai Zoltán, dunántúli püspöki főtanácsos, legutóbb tartott ülésünk óta pedig Arday-Janka Zsolt, a Budapest-Déli egyházmegye pótképviselője és dr. Adorján Gusztáv tiszántúli főgondnok, akinek szervezetét a koronavírus-fertőzés szövődményei őrölték fel. Tőle a múlt héten búcsúztunk nagy részvét mellett, Nyíregyházán. Mély megrendüléssel, de a boldog feltámadás reménye alatt kérjük az új életet szerző, örök Istent, vigasztalja meg szeretteit és minket is, akik áldásul vehettük hűségét és munkáját itt, a Zsinat közösségében is.

Rendkívüliségről kell szólnom abban a tekintetben is, hogy a jelenkori keresztyénség, és ekként a mi helyzetünk is, többféle, szerfelett elgondolkodtató feszültséget mutat. Harminc évvel ezelőtt boldogan éltük át, hogy összeomlott a szovjet birodalom és fellélegezhetett a kommunista diktatúra szorításában lassú sorvadásra ítélt egyház. Immár egy emberöltő óta szabadok vagyunk, szabadon gyakorolhatjuk vallásunkat, végezhetjük missziónkat, kereshetjük együtt az anyaszentegyház alapító, fenntartó és növelő funkcióinak megfelelő kereteket és eszközöket, szabadon választhatjuk elöljáróinkat, szabadon disputálhatunk, tervezhetünk, nyilatkozhatunk, szabadon alkothatjuk meg saját belső rendünket. A szabaduláshoz lassú kárpótlási folyamat is kapcsolódott, és ezzel egyidejűleg elkezdhettük intézményeink újraszervezését, sőt, újakat is alapítottunk. Az újak közül csak egyet emelek ki, a Károli Gáspár Református Egyetemet, melynek most folyik időszaki akkreditációs vizsgálata, reményeink szerint sikerrel. Illesse hálás tisztelet az alapításban oly bátor néhai Hegedüs Lóránt püspök emlékét, most töltötte volna 90. életévét. A rendszerváltás után egyházunk két ízben is megállapodást köthetett Magyarország kormányával (nem kényszerből, mint 1948-ban a kommunista kormánnyal, hanem szabadon; nem korlátozva önmagunk létét, hanem kiteljesítve azt); Magyarország alkotmánya és a vallásügyi törvények biztonságot és szabadságot garantálnak egyházunknak is. És mindeközben folyton tanultunk, nemcsak azért, mert a jó pap (és a jó zsinat) holtig tanul, hanem azért is, mert fel kellett ismernünk, hogy ez a külső szabadság roppant kockázatokkal is jár, de még nagyobb felelőséggel is, elsősorban a tekintetben, hogy tisztán és megalkuvás nélkül éljünk az anyaszentegyház isteni rendjét, és bátran, igazán és hitelesen hirdessük az evangéliumot, és adjuk tovább az Isten Országába szóló meghívást mindenütt, mindenkinek, minden körülmények között. Ezt a felelősséget csakis Isten Igéjéből tanulhatjuk meg, a Szentlélek folytonos vezetését elkérve, még akkor is, s éppen azért, mert a leckét, nem is egyszer, de sosem váratlanul a szekularizálódó és tudatos hagyomány-szakításban élő világ adja fel. Látjuk már mi is, hogy a külső szabadság könnyen kényelmes önfeladáshoz vezethet, elsősorban társadalmi és etikai kérdésekben, megint másutt pedig az evangélium igazságának riasztó meghamisítását tapasztaljuk. Örök szabály, hogy a könnyen hasonuló keresztyén csakhamar hamisítani kényszerül, meghamisítani az isteni igazságot. Sok oka lehet ennek a defektusnak, ezek közül most csak egyet emelek ki, mert ez nekünk is az elevenünkbe vág – ez pedig a háládatlanság. (Vagyis a hála hiánya voltaképpen.) Nem mutogatok az un. nyugati keresztyénség némely képviselőire, akik inkább tűnnek társadalmi és politikai, mi több, ideológiai aktivistának, mint evangéliumi hírnököknek vagy készséges segítőknek, pusztán magunkat kérdezem: vajon, megmaradt-e a szívünkben a hála Isten iránt, aki kihozott bennünket a fogságból? Megmaradt-e bennünk, kérdem továbbá, éppen e kegyelem csodáján ámulva, a mindent meghaladó elkötelezettségünk Isten iránt? Eleve folytonos önvizsgálatra késztet az a tény is, hogy ma a világban óvatos becslések szerint 200-300 millió keresztyén van kitéve folytonos hátratételnek, zaklatásnak és szenved halálig is üldözést. Gondoljuk rájuk is, amikor szabadon végezhetjük munkánkat az anyaszentegyházért. Egyszerre látjuk tehát az önfeladás jeleit és látjuk a keresztyén közösségeket érő támadásokat – az egzisztenciális és szellemi hűség próbájának időszakát éljük. Tudjuk-e szeretettel és alázattal inteni az elhanyatlókat, és tudjuk-e készséggel és minden erőnkkel segíteni az elnyomottakat? De ha választani kell a Krisztus ügyének elsikkasztása és a hitvalló állhatatosság között, bízom benne, tudjuk a választ, mégha reméljük is, hogy nem kerülünk efféle döntéskényszerbe.

Mindeközben tanulunk evangéliumi hűséggel forgolódni a magyar társadalomban is – nem könnyű lecke, mondhatom! Az csak Isten kegyelme, hogy újra meg újra pótvizsgára állhattunk. Itt ugyanis több a tanfelügyelő, a bibliai értelemben vett katégór (vádló), mint a jó tanár. Bizony, az egyházat állandó hitelminősítő eljárás alá vették, leginkább azok, és a leghangosabban, akik nálunk is jobban tudni vélik, milyen lenne a jó egyház (mármint a számukra a jó egyház). És miközben azt hangoztatják, hogy szabadok vagyunk, ám folyton újabb meg újabb társadalmi feladatot akasztanának a nyakunkba, kellő érzékenyítéssel. Többnyire azt róják fel, hogy politizál az egyház, máskor és ugyanilyen sokszor meg azt vetik a szemünkre, hogy nem politizál az egyház! Nincs idő ebbe a harmincéves, kacskaringós történetbe belebocsátkozni, csak megjegyzem, véleményem szerint az egész poszt-szovjettársadalom zavart útkeresését tükrözi ez a furcsa helyzet. Valamikor a kommunista párt belügye volt, hogy a birodalom instrukciói szerint elrendezze helyettünk mindazt, amit politikának tartottak. A sorból kilógni nem volt tanácsos, és ez a legfinomabb megfogalmazás. Örökül ebből az a hamis képzet maradt ránk, és sajnos bennünk is, hogy a politika valami roppant rossz dolog, mert lekezeli és megosztja az embereket. Bezzeg, az egypártrendszer alatt nem volt ilyen megoszlás, akkor 99%-ra nyert az egyetlen induló állampárt, ah, boldog idők! De vannak rafináltabb érvelések, szinte manicheus módra.

Ezek szerint a többpártrendszer ugyanazért árt az egyháznak, amiért az egypárt rendszer is ártott – a politika a bűn televénye; bízzuk hát az országot, az erkölcsöt, a gondolatot, a jövőt (meg a múltat is), egész életünket és benne a politikát, bízzuk a szakértőkre, mi pedig vonuljunk el az ájtatosság légies dimenzióiba. S tegyük ezt, mondjuk, önvédelemből, nehogy aljas politikai küzdelmekbe és üzelmekbe bonyolódjunk. Mit mondjak? Hiszen ez a javaslat is csak egy politikai program, mert az antipolitika is politika, főleg, ha ideológusok sulykolják, mint Ágnes asszony a véres leplét. Csodálkozom is, hogy a mostani egyházi tisztújítás során előbb kedves szirénhangok, aztán a bulvármédia is nagy erőkkel sugallta, hogy bajban leszünk, ha egyházkormányzónak választunk olyan lelkészt, aki korábban közszolgálatot végzett, miniszter volt. Mert, úgymond, bekormozta magát a politikával. Még inkább csodálkoztam, hogy egyházunkban is lábra kapott ez a fennkölt aggály. Érdekes ez: aggódni kell egy demokratikus országban, nyilvánosság előtt elszámolni tartozó, közszolgálatot végző személy miatt, de amiatt nem kellett aggódni, hogy évtizedekig, a rendszerváltás előtt is és utána is, a pártállam titkosszolgálatával leszerződött atyafiak vezetgették egyházunkat, úgy hogy a tartótisztjükön kívül soha senkinek nem tartoztak beszámolni. Tényleg csodálom, hogy azt ártalmasnak lehet beállítani, ha valaki pártpolitikusként az egyházért is fáradozik, azt viszont szóba hozni is tabu, hogy a fedőneves urak kinek és mennyit ártottak. Nagy lecke ez, és úgy látom, messze vagyunk a tanulságok levonásától.

S ha már itt tartunk, még ennél is nehezebb lecke az egyházfinanszírozás kérdése. Ritka történet az bármely időből, ha valahol csakis és kizárólag közadakozásból épült meg egy templom, egy iskola, egy kórház. Már pusztán a félig-meddig sikerült kárpótlás okán is joggal és okkal kérünk támogatást, és joggal és törvényesen fogadjuk el a támogatást templomok, parókiák, iskolák, szociális intézmények építésére, megújítására. Ez nem tesz minket a kormányzat lakájaivá, vagy ha igen, akkor bizony az elmúlt harminc évben sokféle udvarban voltunk mi már sokféle uraság cselédjei. Nem 2010-ben kezdődött a magyar demokrácia, én magam nyolc évig szociál-liberális kormányok idején voltam püspök, sem a barátjuk, sem szolgájuk nem voltam, pedig az Orbán-pénzt ők is rendesen megküldték. Aki a szabadságát félti az állami támogatások okán, kérem, tanulja meg a receptet: a támogatást meg kell köszönni; ha a kormány adta, a kormánynak, ha Orbán Viktor miniszterelnök eszközölte, a miniszterelnöknek, ha a polgármester intézte, a polgármesternek – ennyi az egész! Aztán hálás szívvel támogatni a magunkéból azt, akinek kevesebb jutott. S még azt a megjegyzést hadd fűzzem ehhez, hogy a szabadságunk része az is, hogy nem fogadunk el a támogatást, ha az már nem támogatás, hanem, mondjuk, megvesztegetés vagy zsarolás abból a célból, hogy más nótára váltsunk, mondjuk egészen gender-érzékenyen. Volt rá példa.

A szabadság leckéje a saját örökségünk is. Nincs másfélszáz éve (1881), hogy a magyar reformátusok Debrecenben egyházalkotmányilag is egyesültek. Most emlékeztünk rá szomorúan, hogy az első világháború után, 1920-ban a magyar református egyházat, az országgal együtt darabokra szakították. És nagy örömünk, hogy a szabadság idejét, melyet Isten nekünk ajándékozott, legalább e tekintetben nem tékozoltuk el. A debreceni újraegyesülés 2009-ben sokkal több volt, mint emelkedett, szimbolikus aktus, amit jól mutat a Generális Konvent munkája és eredményei is, elsősorban a magyar reformátusság képviseletében, közös ügyeink előbbre vitelében. Hadd hozzak fel egy különös gyümölcsöt, ezt nem mindig vesszük észre, talán mert nem tüskés, hanem édes. Szokták mondani, és nyilván van benne valami, hogy Zsinatunkat az egyházkerületek vetekedése hatja át, sőt hajtja előre. Azt mondják, hogy a Zsinat nem egyéb, mint a négy egyházkerület laza szövetsége. És mondogatnak még mást is. Kétségtelen, hogy a kerületek között voltak, most is vannak, és lesznek is viták. Hogy ezek a viták ambíciókról, posztról, rangról, befolyásról, pénzről szólnának? Nos, efelől komoly kétségeim vannak, mert a számok és a tények éppenséggel azt mutatják, hogy senki nem áll itt a tabella elején behozhatatlan előnnyel, és kieső helyen sem tanyázik senki. Egyszerűen arról van szó, hogy a kerületek sajátos története, évszázados hagyományai és mai helyzete, megszokott eljárásrendje, és felfogása arról, hogy mire való például egy esperesi vagy püspöki hivatal vagy egy-egy köztestület, egyszóval mindez a zsinati tanácskozásban is megjelenik, áthatja a törvények előkészítését is, sajátos érveket hoz az intézményalapításhoz is, és nyilván kiütközik a vitákban is. És hol mutatkozhatna meg az összes érték, ha nem a zsinaton? Bizony van, dunántúli kedély, tiszáninneni nyugalom, tiszántúli tágasság, dunamenti újrakezdő készség. Belevágni sem merek, ahhoz egy Ravasz László kellene, hogy a loci genius-t kiről-kiről felismerjem és megnevezzem. De ha olykor feszült is a húr (hát hogyne feszült volna), éppen a határon túli egyháztestek bölcsessége vagy csak pusztán a létük, meg az, hogy a szemükbe kell néznünk, ez segített ki.

Nem négy egyházkerületünk van, hanem tíz, és nemcsak Baranyában, Őrségben, Abaújban, Békésben van szórványunk, hanem Ausztráliában és Kanadában is. Nemcsak a Kolozsvár vagy Debrecen környéki agglomerációban kell megoldani a gyülekezeti gondozást, hanem Bécsben és Brüsszelben is! Az egykori jövőkép bizottság előterjesztésének hat évvel ezelőtt az volt az egyik orvosolhatatlan defektusa, hogy erről a tényről és áldásról nem vett tudomást. Úgy akarta egyházunkat egy évfordulóra (2017-re, a reformáció 500 éves jubileumára) átalakítani, mintha csak informális közünk lenne a határon túli testvéreinkhez! Holott, kimondhatatlan ereje van az újraegyesülő magyar reformátusságnak! E helyről is áldást kívánunk Felvidék figyelmes, Erdély erős, Királyhágómellék kedves, Kárpátalja kolduson is leggazdagabb, Szerbia szerény, és Horvátország hiteles reformátusaira, egyházaikra és zsinataikra! Isten őrizze és óvja őket e nehéz időkben, és segítsen, hogy mielőbb újra találkozhassunk! Isten építse és tartsa meg a világban szétszóródva élő magyar református közösségeket! Adjon belső békességet, hitbeli egyességet, szent sóvárgást a kegyelem minden áldása után, hatalmas erőt a Szentlélek újjáteremtő áradásában!

Főtiszteletű Zsinat! Újra kellett tanulnunk a keresztyén testvériességet is. Még az előző ciklusban, a Heidelbergi Káté új fordítása kapcsán támasztottak volna vad és sértett vitát köztünk és római katolikusok között. Nem lett belőle sem kassai hajdú-lincs, sem gályarabság. A reformáció 500. évfordulóját méltó tisztességgel ünnepeltük, úgy hogy eminens támogatást kaptunk ehhez Magyarország kormányától. Magam is mérhetetlenül sokat tanultam és kaptam az ünnepségsorozat idején, például abból, hogy nem is olyan egyszerű ünnepi nyilatkozatot szerkeszteni együtt a lutheránusokkal, nem is olyan egyszerű kötetnyi terjedelmű beszélgetésbe bocsátkozni római katolikus megyés püspökkel, és a legkevésbé könnyű szeretetben követni az igazságot. De az a legszebb! Sajnálom, hogy Max Weber sokadjára is megcáfolt tézisét a kapitalista szellemről többet citálták, mint Luther megvilágosodásának mindent felülmúló erejét, vagy mondjuk Szegedi Kis István találó passzusait a Loci Communesből. (Kálvin sem hagyom ki, örömmel jelentem, hogy Zsinatunk támogatásával megjelenhetett Kálvin újszövetségi kommentárjainak utolsó része is, az Evangéliumi Harmónia.) És nem feledem új énekeskönyvünket sem, annál ökumenikusabb együttest aligha találunk a mai Magyarországon, és ebben nincs semmi erőlködés – a szépség Isten örök propriuma, a helyes éneklés pedig kétszeres imádság, ahogy Szent Ágoston mondta, akiről pedig Kálvin monodtta: totus noster (egészen a miénk)! Nem tudom, merre kanyarodik majd az ökumené története, ráadásul, mi nem is vagyunk meghatározó szereplők ebben. De azt tudom, hogy ezután is a Krisztus-követés lesz a döntő kérdés, ez lesz mindennek hitelesítő mérlege is.

Korunk abban a tekintetben semmiképpen sem rendkívüli, sajnos, mert ez a bűnben veszteglő világ jellegzetessége, hogy számos országban és régióban háborúk dúlnak, a pár éve még tartósnak tűnő és ünnepelt békék pillanatok alatt összeomlanak, és embermilliók válnak földönfutóvá, menekültté. Máshonnan zajos háborús készületekről hallunk. Zsinatunk küldöttségei többször jártak például a polgárháborúban lerombolt Szíriában, de voltunk a kettészakított Koreában is, ahol nincs béke, csak fegyverszünet. Látjuk a világ iszonyú szédelgését a romlás mélységei fölött. Az viszont rendkívüli, hogy mindeközben Magyarország évtizedek óta békében él. Ne feledjük, hogy harminc évvel ezelőtt Magyarország tőszomszédságában is háború dúlt a volt Jugoszlávia maradékain, hitsorsainkat kényszerítve otthonaik elhagyására és menekülésre. Ne feledjük, hogy nem messze tőlünk, Ukrajnában folyamatos háborús fenyegetettség áll fenn. Ne szűnjünk meg szüntelenül békességért imádkozni.

Főtiszteletű Zsinat! Nehéz a leköszönő Zsinati Elnökségnek arról is szólni, hogy mit kellett volna elvégezni e mögöttünk levő ciklus alatt. (Hogy mit végeztünk el, arról a bizottsági, zsinati hivatali, intézményi beszámolók bőséggel szólnak, illesse köszönet az előadókat!) Nem sikerült teljes körűen elvégezni a törvénykönyvben a törvényi korpusz és az eljárásrendi vonatkozások megkülönböztetését. Most, például, választások idején, könnyebb dolga lenne egy-egy választási bizottságnak. Nem végeztük el teljes körűen a gondozott gyülekezet és a missziói gyülekezet fogalmának tisztázását. Könnyebb lenne máris méltóképpen gondoskodni a szolgálók jövedelméről. Nem alkottunk lelkészvédelmi törvényt, hogy szolgatársainkat megoltalmazzuk méltatlan basáskodásoktól, alaptalan vegzálásoktól. És még ki tudja, mennyi minden vár még a következő Zsinatra!

Ami a Zsinat megnyilatkozásait illeti, véleményem szerint a visszafogottság többet ér, mint a folytonos reagálás. Egyesek szerint számos etikai kérdésben kellett volna állást foglalnunk, mások szerint így is túl sokat deklaráltunk, és azt sem megfelelően. Majd az idő megmutatja, a migránskérdésben például máris mutatja. Jobb lenne kevesebbet, de mindig igazat mondani, mint nagy csinnadrattával beharangozni valamit, engedve, úgymond, az idők szavának, aztán látni, hogy maga az idő emészti meg, amit örökérvényűnek véltünk. Ki emlékszik, kérdem, az 1967-es ünnepi zsinati nyilatkozatra?

Köszönettel tartozom a Zsinat valamennyi alkotó tagjának, a bizottságok elnökeinek és tagjainak, az alkalmi delegátusoknak, s még a tanácskozási jogú tagjainknak is, hogy együtt is, és külön-külön kellő komolysággal, eréllyel, tisztességgel és hűséggel képviselték egyházunkat. Bízhattunk egymásban, bárki tárgyalt is egyházunk nevében az egyházunkért. Köszönöm elnöktársamnak, dr. Huszár Pálnak felülmúlhatatlan derűjét, fáradhatatlanságát és egyházunk méltó és szép képviseletét mindenütt. Köszönöm dr. Fekete Károly püspök alelnök úrnak, hogy kezdettől bizalmát élvezhettem (pedig, tudom, nem vagyok könnyű eset), óriási munkát végzett az egész egyházért, legtöbbször a háttérben állva – de a pontos megfogalmazások és a kezdő tempó az ő érdeme. Köszönöm Csomós József püspök úr igaz barátságát, rettenthetetlen humorát és tiszta látását. Sok nehézségtől mentett meg minket (engem már kisdiákként is, amikor szobafőnököm volt a kollégiumban). Ábrám Tibor világi alelnök úr érdemeiről csak húsz-harminc év múlva tudhatunk valamit mondani. Mert ennyi idő kell, hogy iskolaügyünk magvetése megmutatkozzék. De tanúsíthatom, ő a tiszta búzát vetette mindig. Steinbach József püspök úrral elfogult vagyok, mint egykori pápai tanártársa, régi barátja, és nyári prédikációi hallgatója, akiben a legendás dunántúli kedély megébredését látom. Nagyapám dunántúli volt, szerintem ő prédikált így. Köszönjük, hogy az Ökumenikus Tanácsban – és még ki tudja, hol – értünk is helyt állt, s hogy reánk is gondolt, amikor igei elmélkedéseit írta – egyenesen nekünk. Veres Sándor főgondnok úrtól már elbúcsúztam a dunamelléki közgyűlélésen. Hadd állítsam őt példának mindannyiótok elé, csak kívánhatom, hogy mindenütt, minden gyülekezetben és testületben ilyen gondnokok szolgáljanak. Köszönöm Veres Lajos jogtanácsos úr minden fáradozását. Luther egyszer testünkbe döfött tövishez hasonlította a jogászokat (csak tudta már, jogásznak kezdett tanulni). Veres Lajos azonban nagyszerű kivétel. Ó gyógyír volt minden sebre.

A zsinati hivataltól, élén tanácsos úrtól, Gér Andrástól, az osztályvezetőktől és munkatársaiktól, a missziók vezetőitől és munkatársaiktól, a támogató csoportok munkatársaitól, a hivatali épületek minden rendű-rangú dolgozójától, az országos fenntartású intézmények vezetőitől és munkatársaitól, médiánk vezetőitől és munkatársaitól most nem búcsúzom. Hanem azt kérem, hogy az alakuló zsinati ülésen, amikor majd a rangidős zsinati tag fog elnökölni, hadd kapjak szót, hogy érdemeik bemutatásával ajánlhassam őket a következő ciklus sok nehéz munkájára. Megelőlegezve mégis: köszönöm, köszönöm!

Főtiszteletű Zsinat! Mondandóm végére értem. Már csak két kérdést szeretnék idehozni. Amikor az ökumenikus kapcsolatokról beszéltem, folyton az ötlött fel bennem, hogy itt-ott, egykor dicső keresztyén egyházakban már-már röstellik a kereszt jelét, mert engednek a poszt-marxista ideológia dühöngésének. A mi református egyházunk arról nevezetes, hogy nem, vagy csak alig használjuk a kereszt jelét. Ennek történelmi okai vannak: tudjuk, az ellenreformáció és a protestantizmus elnyomása. Ugyanakkor néhány 19. és 20. századi megnyilatkozáson, anti-katolikus, szittya romantikás kirohanáson és hamis identitás-képzelgésen kívül semmiféle nyoma nincs annak, hogy bármikor, bármilyen zsinat betiltotta volna a kereszt jelét, vagy eltanácsolta volna ettől a református embereket. Nos, a felekezetek megbékélése érdekében sokféle gesztust lehet tenni, és időnként, nem is olyan rég hallhattunk is mindenféle magánigyekezetről e téren. Én nem stréberkedő gesztusokat javaslok, hanem ennél többet: vegyük fel a keresztet! Kérem, hogy a következő Zsinat tárgyalja meg és fogalmazza meg azokat az ajánlásokat, melyekkel hozzásegíthetjük a református hívőket és gyülekezeteinket, hogy a kereszt jelének elhelyezése többé ne afféle „huszárcsíny” legyen a képzelt, de valójában nem létező purizmussal szemben. Vegyük fel a kereszt jelét azokért az üldözöttekért, akik a megfeszített és feltámadott Krisztusért szenvednek háborúságot. Vegyük fel a kereszt jelét azokért a keresztyénekért is, akik a földre dobták a keresztet vagy kivitték a sekrestyébe, mint valami kellemetlen, zavaró tárgyat. Vegyük fel a kereszt jelét, ha magát a keresztet már felvettük Krisztusért, mert csak az követheti Őt, aki felveszi a maga keresztjét.

Másodszor, és végül, nem tudni mikor ér véget a vírusjárvány. Azt tudni, hogy nagyon várjuk már múlását, és némileg szorongunk is, hiszen látjuk, röpke idő alatt mennyire megcsappant a templomba járók száma, sok helyen hónapokig nem volt istentisztelet, bibliaóra, hittan, és rétegalkalom. Hogyan fogjuk megnyitni újra templomainkat, és visszatérnek-e az elmaradozók? Milyen lesz gyülekezeteink és közösségeink élete ezek után? Vajon mindent újra kell szervezni és újraépíteni? Bizony újra, vélem én. Nagy kérdések ezek. Meggyőződésem azonban, hogy mindennek mélyebb értelme is van. A rendszerváltás óta folyamatosan hivatkoztunk az „elmúlt negyven évre” – én is, sokszor. Ez bizony erős szög volt a falban, sok minden rá lehetett akasztani, szinte az egész mennyországot is, de népmozgalmi csappanást, anyagi nehézséget, szervezeti süllyedést, és erkölcsi fertőt (türelmességnek álcázva) bizton. Ez a szöget – „a negyven évet” – Isten most kiveszi a falból és a történészek kezébe adja, majd ők kikutatják és megírják, ami érdekes lehet belőle. Kérdés, hogy akarunk-e egy másik szöget a falba verni – koronavírus? Sokat elbírna ez is: népmozgalmi defektusokat, anyagi problémákat, szervezeti bonyodalmakat, és főleg tétlenséget (karantén-kényszernek álcázva), meg tehetetlenséget is. Javaslom, ne tegyük. Hanem kérjük a Gondviselés Istenét, hogy újítsa meg egyházunkat, annak minden szolgálattevőjét, hogy bátor szívvel menjünk víg aratásba, mert az aratnivaló sok, csak a munkás kevés. Kérjük hát, adj, Uram, aratókat, áldd meg a hűségeseket, gyarapítsd egyházadat az üdvözülőkkel! Ámen