Szabadságok harca

A helyzet nehézségét az adja, hogy nem értünk egyet abban, mit jelent pontosan a szabadság. Sőt, a legtöbb küzdelmünk abból fakad, hogy az emberi történelemben különféle, egymásnak ellenmondó szabadságfogalmak vetélkednek egymással.

A szabadság utáni vágy elvont, megfoghatatlan érzületének először mindig az értelmezés tárgyi, valóságos formájában kell előttünk lennie. A szabadságértelmezés tehát a szabadságvágynak legalább a szavak és gondolatok alapján körülhatárolható megmutatkozása. Éppen ezért szabadságvágyunk beteljesítése folyamán először nem a fizikai világból kell kiindulnunk, hanem a szabadság eszményképéből, abból, ki hogyan értelmezi, gondolja el a tökéletes szabadság állapotát. Az igazi kérdés éppen ezért nem az, hogy szabadok akarunk-e lenni, hanem az, miként gondoljuk el a tökéletes szabadságot.

G. K. Chesterton angol író, filozófus, laikus teológus egy évszázada így hívta fel erre a figyelmet. „Korunkban felbukkant egy igencsak egyszerű elképzelés, mely szerint amikor valami elromlik, gyakorlati emberre van szükség. Sokkal közelebb az áll az igazsághoz, hogy ilyenkor mindenekelőtt a legkevésbé gyakorlatias emberre van szükségünk, de legalábbis egy elméleti emberre. A gyakorlatias ember olyasvalaki, aki a napi gyakorlathoz szokott, tehát ahhoz, ahogyan a dolgok szokványosan működnek. Amikor ellenben a dolgok másképp alakulnak, akkor csak az olyan gondolkodó segíthet, aki rendelkezik némi elméleti tudással arra vonatkozóan, hogy mitől működnek a dolgok egyáltalán.” (G. K. Chesterton: Mi a baj a világgal? – Budapest, Századvég, 2019, 21–22. – A mű először 1910-ben jelent meg.)

Olyan világban élünk, amelyben a dolgok máshogy működnek vágyainkhoz, a tökéletes szabadsághoz képest. Az elromlott szabadság helyreállítását tehát a teljes és tökéletes szabadság megvalósulásának, eszményképének felállításával kell kezdenünk. Különben honnan tudnánk, hogy amit teszünk vagy tenni akarunk, az a vágyott állapothoz visz közelebb? Amikor ezt megtesszük, szem előtt kell tartanunk azt is, hogy az ember ideális szabadságának meghatározása egyben a valóságról való állásfoglalás is.

Ebből a szempontból fontos felfigyelnünk arra, hogy a szekularizáció előretörése nemcsak a keresztyén egyházak társadalmi befolyását szorította vissza, hanem ezáltal más értelmet tulajdonított az emberi élet keretének, magának a valóságnak is. Immár nem a transzcendens, nem Isten lett az élet legtágabb kontextusa. Éppen ezért a szabadságra törekvő ember sem Isten teremtménye többé. Ez azt jelenti: az ember nem megismeri, felfedezi, hogy kicsoda ő Isten szerint, hanem kitalálja, létrehozza és megalkotja önmagát. Ahhoz, hogy ez minél sikeresebb legyen, az önmagát teremtő, kitaláló embernek arra van szüksége, hogy megszabaduljon a múlttól mint öröklött értelmezési kerettől, és minden folyamatot ellenőrizzen az életében. Ebben a rendszerben a szabadság ideális állapota az abszolút kötődésmentesség. A szekuláris szabadságértelmezés megvalósulásának folyamata ma már ott tart, hogy a legmélyebb valóság a mindentől elszakadni kívánó ember számára már nem a fizikai világ és annak felépülése, hanem a belső érzelmek, vágyak és gondolatok rendszere. Így számol le a kötődésmentes szabadságra törekvő egyén a nemzeti identitásával, a családdal, a társadalmi, illetve biológiai szerepeivel, és teljes kontrollra törekszik a saját teste felett a fogamzásgátlással, az abortusszal és a nemváltó műtétekkel. A szabadságon tehát az abszolút függetlenséget értő és arra törekvő ember semmilyen előírást, rajta kívül álló igazságot nem ismer el, hanem a világ értelmét – és ezáltal lényegét – maga hozza létre.

A szabadságnak ez az értelmezése egészen kedvezőnek, sőt kívánatosnak tűnhet, mert olyan világot óhajt megvalósítani, amelyben az egyén mindent megtehet, amit csak akar, és semmit nem kell megtennie, amit nem szeretne. Egy rendkívül fontos szemponttal azonban nem számol, a halállal. A halandóságtól az ember képtelen elvágni, függetleníteni magát. Az abszolút kötődésmentesség, függetlenség tehát a szabadságnak csak hazugsággal idealizálható állapota. Ezért mindazok a tettek és erőfeszítések, melyek a teljes kötöttségmentességet kívánják munkálni, téves és káros irányba visznek bennünket.

A valóság bibliai értelmezése a mindenható és örökkévaló Istent tekinti a legtágabb keretnek, kontextusnak. Ebben a keretrendszerben az ember Isten teremtménye, aki abszolút értelemben soha nem volt és nem is lehet független. Még a Szentháromság is az Istenben meglévő rendet, igazságot, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek egymástól való függését jelenti. Éppen ezért a szabadságnak itt teljesen más értelmével találkozunk, mely a tökéletes állapothoz, rendhez való kötöttség keretén belül, annak elfogadása és megvalósulása által következik be. A keresztyén szabadság vágyott állapota, amikor az ember a világban levő sokféle lehetőség közül Isten szavához, igéjéhez, törvényéhez ragaszkodik, mely tökéletességéből és örökkévalóságából következve abszolút igazság. A keresztyén szabadság az Isten által az ember számára kijelölt élet és értékrend elfogadása. Mindez pedig Isten történelmi kijelentése miatt lehet ismert előttünk.

A szabadságnak a keresztyén értelme megmutatja, hogy az ember nem a tökéletes akarat, az isteni rend szerint korlátozza magát. Teológiailag megfogalmazva: az ember bűnös. Jelenleg már képtelen az Istennek a rá vonatkozó tervét elfogadni és megvalósítani. A keresztyén szabadság értelme ezért fájdalmas diagnózis minden ember számára. Az otthontalanságot, a szenvedést és végül a halált az örök Istent és rendjét elhagyó emberi élet következményeként látja.

Nemsokára, október 31-én a XVI. századi reformációra emlékezünk. Európa vallási szabadságharcára, amelyben a reformátorok mindent megtettek azért, hogy az Istennek a történelemben kijelentett szavához térjenek vissza és ahhoz igazodjanak, kötődjenek. A Bibliában Jézus azt mondja: „Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.” (Jn 8,31–32) A legnagyobb szabadságot e világban Jézus Krisztus keresztje mutatja. Ő a teljes függetlenséggel, kötődésmentességgel ellentétesen egész életét tudatosan Isten jelenlétében és akarata szerint élte. Megmutatta, milyen az Istenhez kötődő szabad élet. Jézus igazságtalan kivégzése, kereszthalála pedig világossá tette, hogy az ember a szabadságot az Istentől való függetlenségben képzeli el. Jézus halála mégsem a vég. Feltámadt a halálból.

Éppen ezért az a szabadság, amely az életre épül, nem a kötődésmentesség, hanem személyes kötődés az értünk önmagát odaadó Istenemberhez, Jézus Krisztushoz. A keresztyén szabadságban az a legmegdöbbentőbb, hogy az ember nem tehet érte semmit. Kizárólag elfogadhatja a Jézus áldozata miatt kegyelemből felkínált üdvösséget, az igaz és Istennel megbékélt szabad életet. Az elfogadás Jézus követése, kötődés Isten igazságához.

Szabadságok harcában élünk. Hogy mi melyik értelmezést tartjuk igaznak és követendőnek, a hétköznapi életünk mutatja meg. Ahogy a nemiségről, a házasságról, a családról, a saját keresztyén gyülekezetünkről gondolkozunk, és ahogy többek között ezekhez viszonyulunk. Mindezek előtt pedig Jézus Krisztushoz. Reformációra, a valóság keretének biblikus korrekciójára van szükségünk. Ehhez kezdjünk el ismét – vagy először – úgy hinni a Bibliában, mint ami Isten tévedhetetlen kijelentése. Mert a Szabadító ezáltal ismerhető meg!