Száz százalék kegyelem

Kátoli Gábor és felesége, Veronika öt gyermekükkel egy Mohács melletti csendes kis faluban élnek. Hogy milyen légkörben, arról a ház előszobájának boltíve fölé festett, Józsué könyvéből származó Ige tanúskodik: „Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” De nem ez az egyetlen bibliai idézet, amellyel találkozom a házban a rövid látogatás alatt.

– Gábor éppen az iskolából hozza haza a kicsiket – magyarázza Veronika, aki gyógypedagógusként, logopédusként dolgozik a környező falvakban. Néhány perc múlva meg is érkezik a két kisebb gyermekkel a családfő. Ő egy faipari cégnél vegyészmérnök. A kilencéves Berta szinte berobban az ajtón, csilingelő hangján köszön. Két évvel idősebb bátyja, Dani, mintha félénkebb volna húgánál, de szendesége nem tart sokáig. Eközben a „középső”, Noémi a konyhában szorgoskodik, bátyjai, a sorban második Sámuel és a legidősebb Merse a szobájukban tanulnak. Az ebédlőasztalhoz ülünk le beszélgetni. Mielőtt belekezdünk, Gábor imádságban ad hálát családjáért és kér áldást Istentől ránk és a beszélgetésre.

Veronika nehéz gyermekkort tud maga mögött. Olyat, amely nem adott számára biztonságot, perspektívát és hitet, sőt példát sem arra vonatkozóan, hogyan is lehet boldog egy család. – Tisztán emlékszem: nyolc-tíz éves koromban térden állva, sírva imádkozom azért, hogy nekem ne legyen ilyen házasságom – emlékezik vissza a fiatalasszony. Nagyon rosszul élte meg, hogy – bár szereti a szüleit, és a szülei is őt – ez a kapcsolat „nem felhőtlen”.

Gábor kisgyermekkora ezzel szemben alapjában véve boldog volt, az ő élete viszont tizennégy évesen tört ketté egy regénybe illő, mély sebeket ejtő családi fordulat hatására. Erről nem is szívesen beszél. Így kezdte a középiskolát, ott a rossz társaság miatt is egyre mélyebbre süllyedt. Az évek alatt több kollégiumból is kizárták, a tanulmányi átlaga eközben folyamatosan romlott. – Identitásválságba kerültem, amelyből nem látszott kiút, és ha nem lett volna Jézus lehajló kegyelme, amely megtartott még vagy nyolc évvel azelőtt, hogy őt megismertem, most valószínűleg nem itt beszélgetnénk – mondja teljes meggyőződéssel.

Családja gyakran költözött, öt év alatt két megye öt településén laktak. – Egyik hétvégén például a kollégiumból már nem az eddigi otthonunkba, hanem Harkányba kellett utaznom. Odaköltözött édesanyám, mialatt én Pécsett voltam. „Mit keresek én itt?” – tettem fel a kérdést magamban, és ma már a választ is tudom rá: Veronikát.

Gábor azon a nyáron már egyetemre készült, a harkányi fürdőnél mézárusítással próbálta megalapozni anyagilag a tanévkezdést, míg Veronika fagylaltot árult a strand előtt. – Szerelem volt első látásra, kezdetben titkoltuk egymás előtt is – vallja be a férfi.

A nyár eltelt, Gábor Veszprémbe költözött a tanulmányai miatt, Veronika Baranyában maradt. Telefonfülkeszámot cseréltek, és sokat leveleztek, majd az idő haladtával mindketten egyre inkább úgy érezték, a másik a nagy ő. – Mivel nem értettük még a hit nyelvét, csodáknak gondoltuk a minket meglepő megtapasztalásokat. Például egyszer együtt mentünk el a könyvtárba, az egyik soron én mentem végig, a másikon Gábor. Amikor összetalálkoztunk, mindkettőnknél volt egy-egy könyv. Az én kezemben lévőnek az volt a címe, hogy Ki vagy te?, ő pedig az Én vagyok című kötetet tartotta – idézi fel a feleség.

Miután bevallották egymásnak érzelmeiket, Veronika arra törekedett, találjon magának egy iskolát Veszprémben, hogy egymás közelében lehessenek. Míg Gábor mérnöknek tanult, párja a katolikus hittudományi főiskola szociális munkás szakára iratkozott be. A következő évek a közös útkereséssel teltek, mert mindkét barátnője – akik református hitoktatók voltak – elhívta a helyi ifibe. – Nagyon megtetszett neki, és elcsalt engem is. Így jutottunk el a harkányi református ifjúság kisfótfalui táborába, és tíz éven keresztül visszajártunk – mondja Gábor. – Először ott mozdult meg bennünk valami – teszi hozzá.

Két nyári tábor nagyon emlékezetes maradt számukra. – Az egyiken az okkultizmus volt a központi téma. Ekkor döbbentünk rá, hogy mennyi rejtett bűn van az életünkben, hazaérve mindketten kidobáltuk az összes agykontrollos, New Age-es és hasonló könyvünket, amelyeket ártatlannak gondoltunk az útkeresésünk során. Ez nagy mérföldkő volt az életünkben – vallja Gábor.

A másik tábort egy hívő házaspár bizonyságtétele tette maradandóvá a fiatalok életében. – Többek között a családi áhítatról, annak áldásáról és öröméről beszéltek, mi pedig jegyzeteltünk, és azt mondtuk magunknak, így szeretnénk egyszer majd mi is – idézi fel Veronika. – Több mint egy évtizeddel később összefutottunk velük egy istentiszteleten. Először meg sem ismertek bennünket, majd elmondtuk nekik, hálásak vagyunk azért a bizonyságtételért. Nem tudhatja az ember, hogy egy-egy szava mikor hova jut el, s mit végez általa az Úr – summázza Gábor.

Beszélgetésünk közben néha felbukkan egy-egy gyermek a konyhában, sorra tűnnek el a tejszeletek a hűtőből, Berta néha édesapja ölébe ül, és onnan figyeli szüleit, majd gondol egyet, és magunkra hagy bennünket, vagy éppen megsimogatja a sarokban alvó cirmost, Merészt.

Gábor őszintén hiszi, nem véletlenül kapták házasságkötésükkor az ezsdrási Igét: „Az építők tehát lerakták az Úr templomának az alapját, és odaállították a papokat szolgálati öltözetben harsonákkal, meg a lévitákat.” – A lelkészek egymással nem megbeszélve, szinte kézről kézre adtak bennünket, köztük állt néhány presbiter és atyafi, akik bizonyságtételükkel meg hiteles életükkel – így utólag visszagondolva – mintegy védőhálóval vettek körül bennünket, és vezettek Megtartónk felé – fogalmaz Gábor. – Az egyetlen Megváltóra mutattak fel mindnyájan Harkánytól Balatonalmádin, Mohácson keresztül Szekszárdig: Jézus Krisztusra. Ő szabadított meg bűneinkből, adott nekünk új identitást és valódi, örökké élhető életet – összegzik.

Mindketten megosztják megtérésük körülményeit, elbeszélik esküvőjük korántsem köznapi történetét: hogyan lett esküvői ruhája a mennyasszonynak, és miképp lakhattak két éven keresztül abban a házban, amelyet egy lelkészházaspár ajánlott fel számukra. Szintén csodába illő történet Gábor egyetem utáni munkába állása, akárcsak – nyitott ajtót keresve – Mohácsra költözésük és bérlakásra találásuk mikéntje is.

Közben megjelenik Dani is, aki kibúvót keresne a német házi feladat megírása alól, de édesapja emlékezteti, hogy csak akkor mehet el fociedzésre, ha kész a lecke.

Már a veszprémi főiskolán eltöltött idő alatt kiderült, Veronika egy veleszületett pajzsmirigy-rendellenesség miatt valószínűleg soha sem eshet teherbe, vagy ha mégis, a baba vagy nem születik meg, vagy nem fog rendesen kifejlődni az agya, egy másik, későbbi vizsgálat pedig feltárt egy addig számukra nem ismert, a fogantatást ellehetetlenítő betegséget is.

– Ekkor elmentünk Szépalmára, a Bibliai Házassággondozó Szolgálat (BHSZ) egyik házassággondozó hetére. Kaptam egy A4-es lapnyi Igét, amelyek közül több arról szólt, hogy „fiad születik”, meg hogy „lesz gyermeked”. A saját épelméjűségemet kérdőjeleztem már meg a végén, mert mindenhol ezt láttam, és nem tartottam normálisnak, hogy ennyire a gyermekkérdés körül forogjak – tekint vissza Veronika. Az orvos műtétet javasolt. Ezt egy évig halogatta, mígnem az egyik igehirdetésben a lelkész azt mondta: „Testvérek, ideje elmenni orvoshoz!” – Megfogadtam a tanácsát, és rászántam magam a beavatkozásra. Előtte kötelező ultrahangos vizsgálat volt, egyszer csak felém fordítja az orvos a monitort, amelyen az első ajándék integetett. Csoda történt. Én pedig bőgtem.

– Előtte többször is megkaptam ezt az Igét János evangéliumából: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen!” De volt bennem valamiféle hitetlenség meg lázadás Isten ellen, hogy ha ez így van, akkor miért van nekem békétlenségem a gyerekkérdéssel kapcsolatban. Éppen ezért elhatároztuk, hogy amikor megszületik, olyan nevet adunk majd neki, amelynek a jelentése békesség – magyarázza Veronika. – És ezért lett Merse, mert ez volt az egyetlen béke jelentésű fiúnév, amelyben egyet tudtunk érteni – fűzi hozzá Gábor.

Merse testvérei nagyjából kétéves időközönként követték egymást, az ötödiknél fogalmazódott meg a gondolat a szülőkben, hogy talán most elérték teljesítőképességük határát.

A házaspár szerint a házasság célja nem a gyermek, hanem az, hogy a házastársak bemutassák, megjelenítsék Isten szeretetét. – A házasság: szövetség, egyszeri, megmásíthatatlan, örök érvényű döntés, amelyben megpróbáljuk megélni és kiábrázolni azt a szeretetet, ahogyan az Atya szeret bennünket, János evangéliuma 13. fejezete szerint („…ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!”) – mondja Gábor. – A mi házasságunkat Isten tervezte el, és kegyelemből működik – tárja fel kapcsolatuk alapját Veronika. – Ez nem rajtunk múlik, mi csak álljunk a Kősziklán! – erősít rá Gábor, hozzátéve: – A BHSZ tagjaként tudjuk, vannak taktikák meg tanácsok, de a jó házasság száz százalék kegyelem, amit csak észre kell venni, el kell fogadni és Jézusban hittel megragadni.

– Az esküvőnk körüli időben Isten elénk küldött egy lelkészházaspárt. Ők mondták afféle tanácsként, hogy soha ne hibáztassátok egymást semmiért, hanem mindig mindenért bocsássatok meg egymásnak, a tízezer talentum példázatát szem előtt tartva – idézi fel Gábor az akkor hallottakat, mire felesége kiegészíti ezzel: bocsássatok meg előre! Ezt a gondolatot belefogalmazták házassági fogadalmukba is. A papír már rég elveszett, de szívükben él, és ma is ehhez tartják magukat. – Tényleg nem megy le a nap a mi haragunkkal, mert tudjuk, hogy a másik szeret, és biztos nem akarhat megbántani – mondja Gábor. Úgy véli, a házasságok többsége megmenthető, és minden abban rejlő konfliktus alapja az önmegtagadás és a másik magunk elé helyezésének hiányából adódik. – Hogyha az „ego-legó”-t sikerül lebontani, és mindkét fél Krisztushoz tartozik, nem lehet erőn felüli gond. Minket is ő tart meg. Nem azért van jó házasságunk, mert olyan jó pszichológiai eszközeink vannak. Nincsenek. Együtt imádkozunk, együtt sírunk, együtt nevetünk, és együtt vagyunk jelen az Úr előtt. Ha hibáztunk, hát megbocsátunk.

– Mert „veled van Istened, az Úr, ő erős, és megsegít”, ahogyan Zofóniás könyvében olvashatjuk – teszi hozzá Veronika megtérési és keresztelési Igéjét idézve.

– Éppen ezért csatlakoztunk tizenkét évvel ezelőtt a BHSZ-hez. Hisszük, a házasságokat egyedül Krisztus gyógyíthatja meg és építheti tovább – mondják. Tapasztalatuk szerint sok házasságból hiányzik a közös szolgálat, amelyet ők a BHSZ-ben találtak meg. – Ez lett a küldetésünk, amelyben ketten együtt lehetünk jelen. Mert ha ketten dolgoznak egy feladaton, az összehoz, az épít, s reménység szerint másoknak is hasznára válhat – jelenti ki Gábor.

A számos igei útmutatás mellett akad egy tanács is, amelyet sokszor hallottak Steinbach József püspöktől, balatonalmádi lelkipásztortól, akit mindketten „lelki atyjuknak” tekintenek, és amely a házaspár házasságának régtől fogva dédelgetett mottója is lett: „jelen lenni”. – Mivel az Úr mindenkor és mindenhol elérhető a számunkra, ezért legyünk jelen mi is az Isten számára egyenként, legyünk jelen egymás, gyermekeink és a közösségeink számára. Mi is sokszor rohanunk, de ilyenkor eszünkbe jut: légy jelen! Meg kell állni, minden tud várni. Tudatosan szakítunk időt magunknak – magyarázza Gábor. Veronika szerint ez néha csak annyit jelent, hogy beszélgetnek. – Mi szinte mindennap körbe-körbesétáljuk a házat a veteményesek mentén, de sétálgattunk a panelek között is, amíg Mohácson laktunk – mondja.

A szülők a gyermekeikkel igyekeznek a lehető legtöbb időt együtt tölteni. A „jelen lenni” miatt döntöttek úgy, hogy amíg lehet, a gyerekek otthon legyenek, így amíg számukra a jogszabályi környezet engedte, magántanulók voltak, és ezért is fontos a család számára napról napra a reggeli és az esti közös áhítat.

– Szerettünk volna családi hagyományokat teremteni – mondja Veronika. – Az Ige akkor is szól, ha csak elmegy a fülük mellett, és lehet, hogy csak húsz év múlva érik be a magvetés, de mint a sáfároknak, a feladatunk az, hogy elmondjuk nekik, és amennyire rajtunk áll, úgy is éljünk. Még jó, hogy a hibáinkból is tanulhatnak. A bibliai Igék tanítása mellett a legtöbb, amit tehetünk, hogy imádkozni tanítjuk őket – teszi hozzá. – A gyermeknevelésre is van mottónk: „Úgy neveljük a gyermekeinket, hogy a lehető legjobban tudjanak élni nélkülünk.” Az első hallásra szomorúan hangzó meglátás mögött a szülői szeretet húzódik. – Nem magunknak neveljük a gyermekeinket, és tudjuk, hogy el fog jönni az az idő, amikor el kell engednünk őket.