Szervezni, összerakni, motiválni – Márkus Mihály pápai esperes portréja

Van egy négyzetekre osztott tablókép a lelkészi és esperesi irodában, mindegyik négyzetben az egyházmegye egy-egy templomának miniatűr festménye. A hárommal korábbi esperes munkái ezek az egybefényképezett, vonzóan művészi akvarellek. Mátyás Lajos az utolsó nemzedékéhez tartozott az 1948-ban a kommunisták által államosított pápai református kollégium diákjainak, A. Tóth Sándor nemzetközi hírű képzőművész foglalkozott vele.

Márkus Mihály esperes számadó juhászi szemmel tekint e templomokra, abból, ahogy beszél róluk, látszik, ismeri helyzetüket, történetüket. Például, hogy azért van Nemesgörzsöny-felsőnek és Nemesgörzsöny-alsónak is temploma, mert hajdan az egyik templomba a módos gazdák, a másikba a szegények jártak istentiszteletre – egyazon gyülekezet tagjaiként. Ez a gyakorlat nem volt éppen testvéries, de örök életű sem. Az alsói templomban havonta egyszer van istentisztelet, ahol már közösen dicsérik Istent. Kispirit megint más ügy, egyetlen temploma van ugyan, de ott a szórványhelyzet miatt csak ünnepi istentiszteletre nyitják ki a kaput.

Megjegyzi a házigazda: értelemszerűen nem a mai helyzetet tükrözi a tabló, a Győr agglomerációjához tartozó Győrújbarát még nem lehetett rajta. Igaz, ott egyébként sem beszélhetünk templomról, inkább csak gyülekezeti központról, amolyan istentiszteleti helyről, ami egy évtizede a kocsma és a tekepálya átalakításával jött létre. Csak nyolc évig volt missziós gyülekezet az ottani, két éve már önálló egyházközség.

Megtaláljuk viszont a tablón a torony nélküli pápai ótemplom és a kéttornyú új templom festett képét. Világos, hogy az utóbbinak nem egy toronnyal kellett épülnie 1941-ben, ha már a katolikus templom kéttornyú… De miért nincs egy tornya sem az ótemplomnak?

Az esperes elmondja, hogy Mohács után a Dunántúl nagy része is a reformáció tanainak követője lett, de később, a XVII. század második felétől a Dunától nyugatra rendkívül sikeres volt a rekatolizáció. Foltokban persze voltak területek, amelyek megmaradtak reformátusnak, ahol az ott lakók megőrizték hitüket: ilyen volt például Pápa környéke is.

Márkus Mihály ennél a pontnál rámutat egy közkeletű tévedésre, miszerint Pápa maga református város volna. Az persze igaz, hogy 1531-től van itt protestáns kollégium, illetve hogy a mai Március 15. tér az épületei alapján tulajdonképpen egy református városmag, középütt a kéttornyú templommal, a hajdani tanítóképző, ma teológiai épületével, az egykori fiúkollégiummal, ami jelenleg református fenntartású művészeti iskola, a pápai református kollégium az 1800-as években épült főépületével, illetve a gyülekezeti célú Immánuel Közösségi Házzal a közelben. De ettől még a pápai reformátusság kisebbség a városban. – 1700 óta ismerjük Pápa népességi adatait, és ebből azt látjuk, hogy soha nem ment tíz százaléknál följebb a református népelem a városban – állapítja meg.

A rekatolizáció évtizedeiben, egészen II. Józsefig még temploma sem volt a város református közösségének. Az 1781-es türelmi rendelet végre megengedte a protestánsoknak templomok építését azzal a kikötéssel, hogy azoknak tornya, harangja nem lehet, és a templom kapuja sem nyílhat az utcára. A pápai ótemplom 1784-es elkészülte után aztán szépen lassan annyira beépült a környezete, hogy már nem is fért volna el ott egy torony. Földszintjén meghagyott szent terében csak alkalmanként tartatnak istentiszteleteket, evangelizációkat. Az épület ma a dunántúli egyházkerület tudományos gyűjteményének, a Pannonia Reformata Múzeumnak ad otthont.

A Somogy vármegyei Csurgó mellett a Veszprém vármegyei Pápa a másik dunántúli város, ahol történelmi jelentőségű református kollégium található. Márkus esperes ennek az intézményegyüttesnek az aranykorát a századfordulóra teszi. Ekkor volt a legnagyobb a kollégium, aminek nyolc évfolyamos gimnáziuma, jogi fakultása és tanítóképzője is volt. A pápai gyülekezet ezeken kívül a ’30-as években egy hat évfolyamos általános iskolát, illetve egy óvodát is alapított.

Ebben a sikeres időszakban jutott el oda a gyülekezetet, hogy egy új, sokkal tágasabb templommal kell kiváltani a mindössze kétszázötven fő befogadására alkalmas ótemplomot. Három istentisztelet is kevésnek bizonyult ugyanis ahhoz, hogy a hívek elférjenek az ótemplomban, hiszen ezek többségét az egész Dunántúlról a pápai kollégiumba került kollégisták alkották, akik a téli és a nyári szüneten kívül folyamatosan a városban tartózkodtak. A helyszűke miatti probléma megoldása rendhagyó volt: a kollégium épületei előtti téren állt egy társulat nélkül maradt kőszínház, az egyházközség pedig megegyezett a várossal, hogy megveszi az ingatlant, és a helyére épít egy új templomot.

Mesél arról is a pápai esperes, hogy száznyolcvan év eltelte után, 1936-ban szólaltak meg először Pápán a református gyülekezet harangjai. Rab Zsuzsa költő, műfordító, aki maga is pápai kollégista volt, verset írt erről az eseményről. 1941-ben végre teljesen elkészült a Dunántúl legnagyobb, az ország negyedik legnagyobb református temploma, neobarokk, neoromantikus és késő szecessziós stílusjegyekkel.

– Tíz év múlva, az 1951-es államosításkor Pápán megszüntették az összes református fenntartású intézményt, beleértve a kollégiumot is. A gyülekezet ott marad két református templommal. A kommunista időkben folyamatosan csökkent a legalább ezer fő befogadására alkalmas új templom látogatóinak száma. Bár kétezer-ötszáz lehetett a reformátusok száma a városban, a végén abból már csak mintegy hatvanan jártak a szocializmus idején gyülekezetbe – folytatja a pápai reformátusság történetét a lelkipásztor.

De mi a helyzet ma? Pápán, a hozzácsatolt falvakkal együtt, háromezer-ötszáz személy mondta magát reformátusnak a legutóbbi népszámláláskor. Nyolcszáz fős a gyülekezet választói névjegyzéke, a covid előtt átlag kétszázhúszan jártak vasárnaponként istentiszteletre, de ezt a járvány a kétharmadára csökkentette.

Amikor maga a lelkészi szolgálat és presztízs kerül szóba, Márkus Mihály azzal lep meg: a Dunántúlon alighanem más a református kegyesség, mint a többi egyházkerületben. – Mifelénk a lelkészt azért még nem tisztelik, mert ő a lelkész. Itt a palást önmagában még nem kap tiszteletet. De ha megállja a helyét a tulajdonosa, akkor tisztelni fogják a gyülekezetben – mondja.

Szerinte ez annak is a következménye, hogy az ellenreformáció miatt hosszú időn át gyakorlatilag nem voltak lelkészek a Dunántúlon. Nemrég volt háromszáznegyven éve, hogy elkezdődtek a gályarabperek, magunk is láttuk a pápai templomban Kocsi-Csergő Bálint és Sellyei István gályarab lelkipásztorok emléktábláját. Volt, ahol megtiltották, hogy református lelkész legyen a faluban. Ilyenkor általában a presbiterek vették át a gyülekezet vezetését. Említi az esperes édesapja, idősebb Márkus Mihály Szentgyörgyvölgyi levelek című könyvét. Abban a nyugalmazott püspök, korábban Szentgyörgyvölgy lelkésze arról is megemlékezik, hogy az ottani anyakönyveket lapozgatva rábukkant a hajdani plébános levelére, amelyben az elöljárójának a helyi református presbiterek makacsságára panaszkodott, akik annak ellenére sem fogadták el a katolikus papi segítséget egy temetéshez, hogy nem volt lelkészük.

– Talán ebből az örökségből fakadóan, transzgenerációsan is benne van az itteni gondolkodásmódban az, hogy nem a palásttól leszünk valakik: a lelkipásztornak előbb le kell tenni valamit az asztalra, hogy kiérdemelje az emberek bizalmát. Naszályon, ahol a pályámat elkezdtem, magam is tapasztaltam ezt, amikor a pénztáros gondnokom csak az érkezésem után fél évvel engedett közvetlenül hozzáférni a kasszához. Addig hazavitte, magánál tartotta a következő vasárnapig – meséli.

Érdekes dolgokat hallunk tőle a lelkipásztori hivatás gyakorlásának két szélsőséges esetéről. – A lelkipásztori munka a legkényelmesebb foglalatosság is lehet, ha úgy akarjuk alakítani. Nem nagyon számonkérhető vagy mérhető ugyanis a teljesítmény. Lehetsz olyan lelkész, akiről azt mondják: „hat nap láthatatlan, egy nap érthetetlen”. A másik eset, hogy szétfeszít a lelkészi szolgálat, pláne, ha több gyülekezetben kell ezt tenned, és tökéletesen akarod a feladatokat ellátni. A dunántúli lelkészeknek egyébként is fontos jövedelemkiegészítése a hittanoktatás, amiből sokan maximálisan kiveszik a részüket, hiszen a gyülekezetek lelkészeltartó képessége errefelé kicsi. Így sokszor semmi idő nem marad az elcsendesedésre, töltődésre, családra, de még talán a prédikációkra való elmélyült készülésre sem – sorolja.

Márkus Mihály semmi praktikát nem árul el arról, hogyan kerüli el ő a zátonyokat, de nem is tűnik roncsnak vagy kiégettnek. Végig „lobog”, amikor beszél. Elárulja, hogy az esperességgel járó többletterheket éppen azért vállalta magára, hogy egyházmegyei lelkészkollégáiért tegyen valami érdemlegeset. Már a naszályi évei alatt lelkészi kiskört szervezett a környékbeli kollégáinak. Pápára érkezve is vállalta ennek a megszervezését. Bár kezdeményezése ígéretesen indult, később mégis befulladt.

– A lelkészek sokszor tényleg egyedül vannak. Ezt támasztja alá az a felmérés is, amit a Gyökössy Intézet készített nemrég a lelki egészségükkel kapcsolatban. Már csak akkor is, amikor ott állsz a szószéken, magányos vagy, ahogy Mózes is az volt, amikor lejött a Hóreb hegyéről. Ráadásul honnan tudja egy lelkipásztor, hogy jót mond-e, jó-e a módszere? Mózesnek a rendelkezésre állt egy baráti kontrollszemély. A bírói feladatkörét tökéletesen ellátni akaró Mózeshez odament az apósa, Jetró, amikor tömegesen kereste föl a nép, hogy igazságot tegyen a vitás ügyeikben. Jetró közölte vele: „Mózes, ezt így nem fogod bírni! Legyenek kisebb csoportok más döntnökökkel, és csak ha nem tudnak ott dönteni, akkor jöjjenek hozzád az emberek!” De ha a mai magyar református lelkipásztornak nincs lehetősége akár csak esetmegbeszélésre se, ha nincs szupervíziós csoportja, hívő szolgálótársa, aki érti, átérzi a problémáját és imádkozik vele, akkor nagyon elhagyatottan érezheti magát a lelkész – hívja fel a figyelmet.

Márkus Mihály bevallja, azt gondolta, ha „mezei” lelkészként nem is, de esperesként majd elő tudja mozdítani, hogy a pápai egyházmegye lelkészei között rendszeres közösségerősítő találkozók legyenek, de végül szembesülnie kellett a valósággal: a lelkipásztoroknak csak a fele jön el az ilyen alkalmakra. Az esperes kevesli ezt.

Márkus Mihály az öt évvel ezelőtti esperessé választásakor az elnöklelkészi feladatkört átadta az addigi segédlelkésznek, Szakács Gerelynek, ő maga pedig második megválasztott lelkipásztorként szolgál a pápai egyházközségben. – Nem tudom, van-e esperes, aki hasonlóan tett, de szerintem így lehet elkerülni, hogy az esperesi feladatok miatt késsen egy döntő aláírás, elmaradjon egy fontos megbeszélés, presbiteri gyűlés, sőt, talán a házastársi kapcsolatot, a családi életet is így lehet megvédeni a kiégéstől – magyarázza.

A 2002-től Pápán szolgáló Márkus Mihály lelkesen számol be arról is, hogyan igyekeznek utánpótlást, erősítést találni a pápai gyülekezetnek, illetve eleget tenni a jézusi parancsnak, miszerint „tegyetek tanítvánnyá minden népeket”.

Fontos módszerük a képzés. 2009-től húsz-egynéhány Alpha kurzust tartottak már olyanoknak, akik nem voltak járatosak a Biblia tanításaiban és a hit dolgaiban. Ezeken eddig két és fél száz ember vett részt. Közbevetjük, hogy a bibliaszövetséges, illetve az evangelikál vonalhoz tartozó református lelkészek egy része bírálja a klasszikus Alpha kurzus képzését annak neopünkösdista beütései miatt, helyette inkább a Keresztkérdések nevű, hasonlóan a kezdőket megcélzó képzést ajánlják. Márkus Mihály szerint az ő tizennégy alkalmas képzésük előadásait ők maguk írják az egyáltalán nem karizmatikus pápai egyházközségnek. A helybeli előadók között egyébként egy „civil” – informatikus – gyülekezeti tag is van, aki Márkus szerint fontos és üde színt képvisel a képzéseken.

Fontos elemnek tartják a szervezők, hogy az adott alkalom félórás közös étkezéssel kezdődik, hogy feloldódhassanak, „lelkileg megérkezhessenek” az emberek. Része a foglalkozásnak a közösségépítő játék éppúgy, mint a közös éneklés. Utóbbi jelentőségét emeli, hogy ez a kultúránkban már kiveszőben van, holott a zene, adott esetben a keresztyén ifjúsági énekek felszabadítanak olyan lelki energiákat, amelyek segítenek Isten felé fordulni.

A beszélgetés e pontján jelezzük a pápai esperesnek, hogy a Dunántúli Református Egyházkerület tavalyi fesztiválján, Tatán, láttuk őt változatos repertoárú fúvószenekara élén. Megtudjuk, hogy nemcsak vezényel, hanem trombitál, sőt nagybőgőzik is amellett, hogy zongorázik és orgonál, a zenetanulás ugyanis elvárás volt abban a lelkészcsaládban, ahol nevelkedett. Ennek éppúgy hasznát veszi a misszióban, mint matematikai érdeklődésének a gyülekezet gazdasági jellegű és stratégiai tervezéseiben.

De visszatérve a képzéseikhez: az Alpha kurzuson az éneket előadás követi, majd kiscsoportos beszélgetések. Ezt a negyvenkét órás képzést húsz-huszonöten végzik el minden évben. Rájöttek azonban, hogy ez nem elég, a résztvevők nagy többsége folytatást akar. Az év második felében haladó csapatot szerveznek belőlük, és Útrakelők kurzusa néven tizennyolc alkalmas képzésben részesítik őket. Ezen az Alpha kurzuson résztvevők mintegy 70-80 százaléka jelenik meg, olyanok, akik az istenhit erőterébe kerültek. Ezekből a haladó csoportokból gyakran állandó bibliakör alakul; a pápai református gyülekezetben nem véletlenül van nyolc párhuzamosan működő bibliakör! Ahogy az se véletlen, hogy száznyolcvanan jelentkeztek a pápai reformátusok közül a napokban kezdődő többgenerációs gyülekezeti táborra…

Dicsekvést mégsem érzek a lelkipásztor hangjában. – Nincs okom hivalkodásra. Az Úristennek lehet olyan célja is, hogy ezt az ezerfős templomot telerakja a mi munkánk révén emberekkel. Ha a jelenlegi templomlátogatói szám hatszorosát elérnénk, akkor azt mondanám, rendben van, de öntömjénezésre soha nem volna ok, mivel ez Jézus Krisztus gyülekezete.

Kíváncsi vagyunk arra, mégis mit tart Márkus Mihály a saját erősségének. – A szervezés, menedzselés az, amit említeni szoktak, hogy arra kaptam képességet – mondja. – Szervezni, összerakni, látni dolgokat, hogy mi kell hozzá, motiválni embereket, hogy vegyenek részt benne, ez valóban nem idegen tőlem. Szép gyümölcs, és persze nem csak az enyém, az egyházmegyei missziós napunk, amely tavaly volt először, idén szeptemberben szervezzük meg másodjára. Jó programok voltak a tavalyin, de azok is csak keretek ahhoz, hogy az emberek érdemben találkozzanak, elkezdjenek beszélgetni egymással. A legtöbb fejlődést ezekben a tevékenységekben az egyházkerület által rám bízott feladatok teljesítésekor éltem át. Több éven keresztül kértek fel a felsős hittanos találkozó megszervezésére, ezek közvetett célja a pápai, csurgói, tatai és kaposvári egyházi gimnáziumainkba való hívogatás. 2010-ben ért talán a legnagyobb kihívás, amikor a dunántúli református egyháznapok (REND) Pápán való megszervezését bízták rám. Nem sokkal azelőtt adta át édesapám a stafétabotot Steinbach Józsefnek, aki a REND szervezésekor még „betanulóban” volt. Mégis vagy tízezer ember látogatott ki a fesztiválunkra. Nagy megtiszteltetés volt Steinbach püspök úrtól, hogy 2022-ben és ’24-ben ismét engem kért fel erre a feladatra Pápán, illetve Tatán – emlékezik vissza az általa szervezett egyházi rendezvényekre.

Egy helyén lévő, fáradhatatlan hívő ember benyomását kelti Márkus Mihály. Annál inkább fölmerül bennünk a kérdés: annak idején vajon milyen megerősítést kapott ehhez? Kettőt is említ: – Konfirmációs áldóigémet tizenhárom évesen még nem jegyeztem meg, de az később mégis „működésbe lépett” bennem. Negyedéves teológusként ösztöndíjjal Birminghamben voltam, a spiritualitásomról kellett szakdolgozatot írnom, és a vezetőtanár nagyon faggatott, miért vagyok ott, ahol vagyok, miért foglalkozom a keresztyén hittel. Ekkor értettem meg, hogy a konfirmációs Igével tudok felelni neki és főleg magamnak. „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” – áll az Ézsaiás 6,8-ban, és a folytatás: „Itt vagyok, engem küldj!” Vagyis a hivatásom a válaszom a kérdésre. A másik eset legalább olyan fontos számomra. Huszonnégy évesen letettem a második lelkészképesítő vizsgámat. Ez a diploma volt a kezemben Tatán – ahol édesapám lelkész volt – a családi ebédkor, amikor is édesanyám elém állt: „Fiam, elmondok neked valamit, amit még az édesapádnak sem mondtam eddig el. 1972 áprilisában, amikor ott feküdtél mellettem a pápai kórházban, volt egy látomás, egy sugallat vagy egy megnevezhetetlen valami, de egy isteni üzenettel, ami arról szólt, hogy belőled lelkipásztor lesz. Én akkor azt feleltem imádságban az Úristennek: »Rendben van, de ezt én nem fogom elárulni a gyermekemnek, de még csak az apjának sem, nehogy miattunk legyen így, mindazáltal, Uram, ha akarod, tedd valósággá!«” Ezek máig ható megerősítések voltak ahhoz, hogy azt kell csinálnom, amit az Isten rendelt. Ha éppen lelkészként, akkor ott, ha esperesként, akkor meg ott.