Szolgálatban a leendő lelkészeinkért

Húsz éve oktat a hittudományi karon, és emellett az Érdligeti Református Egyházközségben lelkészként is szolgál. Nagy elhivatottság kell ennyi munkához. Hogyan kapott elhívást a dékáni szolgálatra? Hogyan fogadta ezt a családja és a gyülekezete?

Én magam is úgy érzem, jogosan teszik fel a kérdést, hogyan fogom bírni a két hivatást párhuzamosan. Nem vitás, hogy időt és energiát igénylő munkakörök, ráadásul sok felelősséggel jár mindkettő. De amikor az egyházkerület részéről megkerestek, előbb időt kértem és természetesen kaptam is arra, hogy Isten elé vigyem a felkérést. Csendben vártam, és választ is kaptam az imádságaimra. Megerősítést kaptam Istentől egyrészt a dékáni feladatok elvállalására, másrészt arra nézve, hogy ő lelkipásztorként kíván ez idő alatt is vezetni engem. Így tudtam békességgel és bizonyossággal igent mondani. Ígéretem van az Úrtól arra nézve, hogy ő velem lesz. A feleségem tudja, hogy ez egy nagy felelősséggel járó feladat, de elfogadta, hogy Isten most ezt kéri tőlünk. A gyermekeim eleinte megkérdezték, hogy „Apa, mi is leszel a teológián?” A presbitérium az első naptól fogva végigkövette a felkérés folyamatát, velem együtt imádkoztak ők is Isten vezetéséért. Ami a gyülekezetet illeti, örömmel és egyfajta büszkeséggel fogadták ezt a helyzetet, egyben megnyugtatta őket az is, hogy nem szüneteltetem a lelkipásztori hivatásomat. Örömmel fogadták azt is, hogy az egyházkerület is segítséget nyújt a lelkészi feladatok hordozásában oly módon, hogy egy beosztott lelkészt biztosítanak a dékáni ciklus idejére. Ez a segítség az első évben egy exmisszus házaspárban ölt testet, akikben nagy bizalmam van. Nem kérdés, hogy a gyülekezet javára lesznek jelen a szolgálatokban. Emberileg viszont van némi aggodalom is bennem, hogy a dékáni feladatok mennyire veszik majd el a lelki-szellemi energiáimat a családomtól és az érdligeti gyülekezettől. Nem szeretnék ugyanis „kiesni” egyikből sem: a feleségemet nem szeretném magára hagyni, a fiaim pedig most kamaszodnak, szeretném, hogy ezt ne teológiai vagy egyházi „félárvaként” tegyék meg. Továbbra is szeretnék a gyülekezetünkbe járókról tudni, jelen lenni az életükben, imádkozni értük és látni, ahogyan eddig is, miképpen munkálkodik Isten az életükben.

Ezen az egyetemen tanult és tanít is sok-sok éve, így számos dékánt látott már a hivatalában. Mi az, amit szeretne megőrizni elődei értékeiből, és mi az, amit szeretne hozzáadni a kar életéhez?

A közvetlen elődömre, Kocsev Miklósra nagy tisztelettel nézek fel, mert csendes, építő hozzáállással építette a kar egységét és közösségét. Úgy láttam, mások is megelégedéssel élték meg az ő dékánságát. Szeretném, ha hasonlóképpen egyenes és tiszta kommunikációval lehetne továbbra is a belső dolgainkról beszélni, megvitatni ezeket, együtt munkálkodni a közös célokért. Ebből az is kiderül, hogy a személyemhez leginkább a nyílt kommunikáció illeszkedik, és hiszek abban, hogy a közösségek jólétének alapja ez a nyílt és szabad kommunikáció. Ugyanakkor magammal szemben is egy belső elvárás, hogy ezt szeretettel, bölcsességgel, építően és mindenki felé ugyanolyan nyitottsággal tudjam megvalósítani, azaz nem vagyok híve a személyválogatásnak.

Van-e valami nagyobb kitűzött cél, amit szeretne elérni?

Áprilisban az egyik lelkipásztor társam azt javasolta, hogy kezdjek el imádkozni egyenként a tanári kar tagjaiért. Ezt rendszeresen gyakorlom is. Egyrészt megköszönöm az ő ajándékaikat, másrészt kérem Istentől, hogy adjon imatársakat, akikkel együtt hisszük, hogy minden áldás, amire szükségünk van karként és hívő közösségként, az már ott van Istennél, és meg is kapjuk ajándékba, ha kitartóan kérjük tőle. Ezt leginkább a gyülekezeti tapasztalataim mondatják velem. Érdligeten azt látom ugyanis, hogy egyetlen munkának van értéke és értelme, mégpedig amikor Isten munkálkodik az emberi szívekben, megújítva, megerősítve vagy megfrissítve azokat. Ennek pedig egyetlen útja a „térdmunka”: nos, ez a mi feladatunk. Szeretném, ha a karon együtt növekedhetnénk az Isten felé megélt bizalomban, a megszentelődésben, az egységben, a megelégedésben és hálaadásban, ugyanakkor mivel mindezek a Lélek munkája a tanárok és a diákok szívében egyaránt, ezért a feladatunk Jézus tanítása alapján az, hogy kérjünk, keressünk és zörgessünk. Folyamatosan. Hiszen ismerjük az Igét: „…mennyivel inkább ad Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” (Lk 11,13)

Persze értem a kérdést, hiszen az orando (imádkozva) mellé a laborando (dolgozva) is odatartozik, és mivel itt egy kar vezetéséről van szó a maga adott keretrendszerével, nyilván sok, vele járó feladatot is el kell látni, sőt víziók mentén fejleszteni az ott zajló életet. Az előbbieket a jó rend bibliai elvárása szerint szeretnénk továbbra is betölteni, sőt jó példával elől járni ezen a téren is, hiszen a pontos és tiszta munka jó ajánlólevél az evangélium hirdetéséhez. A víziókat viszont nem lehet valósággá alakítani „egy fecskeként”, azaz ezt az oktatói és a teológusközösséggel együtt tudjuk megvalósítani, amit velük szükséges előbb megbeszélni, és a „nagyobb célok” kérdésében egyetértésre jutni.

Egyházunkat egyre inkább fenyegeti a lelkészhiány. A teológiai képzésben mik javíthatnának ezen a helyzeten?

Ez hosszabb beszélgetést igényelne, de dióhéjban napjaink jelensége talán úgy fogalmazható meg, hogy míg a Magyarországi Református Egyház (MRE) gyülekezeteinek szüksége van elhívott és képzett lelkipásztorokra, addig a jelentkezők száma csökkenő tendenciát mutat, sőt a diplomát szerző vagy akár a felszentelt fiatal lelkészek közül is vannak olyanok, akik néhány éven belül pályát módosítanak. Az MRE Zsinati Hivatal ezekről már statisztikai kimutatásokkal is rendelkezik, amely már el is indított egy gyümölcsöző párbeszédet a Kárpát-medencei református lelkészképzésről a hat lelkészképző intézet részvételével.

Amit mi ehhez hozzá tudunk tenni, az az, hogy nyíltan feltesszük a minket érintő – sokszor talán nehéz – kérdéseket, és igyekszünk rájuk építő válaszokat találni. Az egyik ilyen kérdés az oktatók és a hallgatók gyülekezeti beágyazottsága. Mi, oktatók tartozunk azzal a ránk bízott teológusoknak, hogy az életünkön ragyogjon át annak az öröme, hogy a teológia a gyülekezeti közösségben teljesedik be. Ami a teológusokat illeti, mély és erős elhívásukkal kapcsolatban alapvetően jó tapasztalataim vannak, ugyanakkor nem mindenki érkezik hasonló gyülekezeti „szocializációval”. Egyrészt vannak úgynevezett „lelkészgyerekek”, akik talán többet is kaptak a gyülekezetből, mint az szükséges lett volna, másrészt vannak, akik gyermekkoruk jelentős részét egy közösségben vagy református intézményben élték meg, és természetesen vannak olyanok is közöttük, akiknek gyengébb gyülekezeti kötődésük van. A teológiai képzés idején eddig is igyekeztünk jól átgondoltan biztosítani mindenkinek a gyülekezeti élet valóságával való ismerkedést, de sajnos mégis előfordul, hogy amikor teológusaink betekintést nyernek már beosztott vagy megválasztott önálló lelkészként a gyülekezeti élet mélyébe, akkor szembesülnek csak azzal, hogy mire is vállalkoztak. Hogy lehet ebben őket segíteni? Jónak tartom a Ráday Felsőoktatási Diákotthon törekvését, hogy már a kollégium falain belül is egyfajta „gyülekezeti” közösségként tekint a teológusokra, és igyekszik őket a közösségi élet belső rendjére tanítani. Emellett áldásos lenne, ha a gyakorlati, azaz hatodév előtti öt évben az egyetem falain kívül, a saját gyülekezetük életében is a maga természetes módján vennének részt a teológusok, de már azzal az érzékenységgel, hogy a közeljövőben ők is egy-egy gyülekezet élén teljesítik majd szolgálataikat. Ez segíthetné őket abban, hogy amikor átlépnek a teológusközösségből a szolgálati helyükre, tudják, hogy hova mennek, kik várják őket és mit vállalnak. A mi feladatunk az is, hogy amikor elérkeznek életük azon mérföldkövéhez, hogy a lelkészképesítő vizsga után gyülekezeti szolgálatba állnak, a színvonalas teológiai képzés mellett az is legyen magas színvonalú, hogy tudják, mire készülnek, és így a lehető legnagyobb biztonsággal tegyék meg ezt a lépést. Az összetett képlet egyúttal generációs kérdés is, hiszen a mai generációnak talán jobban meg kell küzdenie azzal, hogy akar-e gyülekezetben szolgálni. De hiszem azt, hogy ha Isten kiválaszt és elhív valakit a lelkipásztori szolgálatra, akkor Igéjében minden bátorítást és támogatást megad neki, hogy a döntéseit Isten elhívásának megfelelően hozza meg. Ebben kell nekünk, oktatóknak is jó eszközökké lennünk Isten kezében, hogy tudjuk bátorítani, erősíteni és segíteni őket az elhívásukban, hogy amikor kirendelt helyükre lépnek, akkor hálát adhassanak, hogy az Úr szolgálatába állni kegyelem.

Nem titok, hogy az egyházkerület azért javasolta a személyemet a dékáni tisztségre, mert abban bíztak, hogy a gyülekezeti szolgálatom és a felsőoktatásban eltöltött húsz évem lehetőséget teremt arra, hogy a teológia és az egyház egész közösségének kapcsolata erősödjön. Nem szabad ugyanis elfeledni a kiindulópontot, miszerint a lelkészképzés a gyülekezetek érdekében történik, ehhez viszont jó kapcsolatra van szükség „anya” és „gyermeke” között. Azaz a gyülekezeteiben élő egyház és a teológia kapcsolatát az adminisztráción túl lelkileg is komolyan kell vennünk, vagy Pál szavait másként mondva, az egyház a lelkészképzés kapcsán talán élhetne atyai tekintélyével, mégis úgy dajkálja azt, mint anya a gyermekét. Ugyanakkor ennek kölcsönös kommunikációvá kellene válnia. Vagyis a hittudományi karnak nemcsak a „házon”, hanem az egyházon belüli kommunikáció is ugyanolyan fontos. Ennek célja pedig az összetartozás erősítése, azaz hogy az egyházi közösség a teológiát a magáénak tartsa, és ne csak úgy tekintsen rá, mint egy egyetemi karra, amely elég messze van tőle. Erre az összetartozásra már láttam egy jó példát az Ír Presbiteriánus Egyházban, és ha három év nem is elegendő ennek az elérésére, ez mégis egy olyan cél, amiért érdemes áldozatot hozni. Ha a gyülekezetek úgy tekintenek a teológiára, hogy az az övék, sőt ha a teológusok gyülekezetei szimbolikusan is kifejezik saját teológusuk irányába az összetartozást, lelki vagy akár anyagi támogatásban is részesítve őket, ha az egyházmegyék kifejezik törődésüket a saját kebelükből érkező leendő lelkészek felé, akkor az nagyban elősegíti, hogy a lelkész szakos hallgatók is magukénak érezzék a gyülekezeteket, az egyházmegyéjüket, az egész egyházi közösséget. Egy szó, mint száz: a lelkészképzés az egész egyház ügye, a gyülekezeti tagoktól kezdve, a presbitériumokon, az espereseken és az egyházkerületi közgyűlésen keresztül a püspökig, és úgy látom, hogy ebben szívesen részt is vennének, ha a célokat jól tudjuk kommunikálni, és felkérjük őket a közös munkára.

Elmondta, hogy szeretné építeni a karon belüli és kívüli kommunikációt is. Az egyetem már nemzetközi kapcsolatokat is köszönhet önnek. Tervez-e újabb vagy mélyebb nemzetközi kapcsolatokat a hittudományi kar életében?

A nyitottság megvan rá, ugyanakkor ez nem egy személy kompetenciája. Ez eddig is úgy történt, hogy a tanártársaim a saját kapcsolatrendszerükön keresztül hívtak meg külföldi kollégákat a karra. Ennek köszönhetően kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezünk a hittudományi karon. Jómagam a Societas Homiletica nemzetközi egyesületnek köszönhetem, hogy kapcsolatot ápolhatok mind a hat földrész homiletikusaival, és meghívhatom őket magunkhoz. Így tudtam megtenni, hogy akár Görögországból, akár az Egyesült Királyságból, akár Németországból vagy Hollandiából is be tudtunk vonni személyeket karunk oktatásába, vagy hogy nemzetközi konferenciát rendezhettünk a Károlin. Most éppen a Betlehemi Egyetem egyik Budapesten tartózkodó képviselőjével egyeztetünk a hittudományi karok lehetséges jövőbeli együttműködési formáiról. Bízom benne, hogy a közeljövőben már a közös munkákról és kutatásokról is beszámolhatunk.