A minket érő kihívások nem elpusztítani akarnak, hanem az Isten jelenlétébe hívnak meg – vallja Szabóné László Lilla lelkipásztor, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója. A stressz a mindennapjaink része, de a szorongás ennél mélyebb és pusztítóbb: egyfajta negatív reménykedés, amely bénító félelmeket táplál bennünk. Keresztyénként különösen fontos, hogy felismerjük, amikor életünket az aggódás uralja, és Istenhez fordulva keressük a szabadulást. Hogyan különböztethetjük meg a feszültséget a szorongástól? Miként küzdhetünk meg a negatív gondolatokkal, és hogyan építhetünk olyan hitet, amely a gyengeségeink helyett Krisztusra mutat? Beszélgetésünkben – gyakorlati tanácsokat és lelki kapaszkodókat is kínálva – ezekre a kérdésekre keressük a válasz.
El tudjuk kerülni a stresszt az életünkben?
A mai korunkban nem. Rengeteg lehetőség adatik, amelyekről nem szeretnénk lemaradni, ezért egyre több dolgot próbálunk belesűríteni az életünkbe. Felelősségünk átgondolni a vágyainkat, hogy azokért mennyi ingernek és stresszhelyzetnek tesszük ki magunkat. Ez a keresztyén emberre komoly feladatot ró! Mivel nem csak e világi célokat akarunk elérni, ezért ha vállaljuk azt a küldetést, amire Isten hív – ahol van küzdelem, szenvedés és üldözöttség –, akkor nem lesz stresszmentes az életünk. Azt a kérdést azonban fontos feltenni magunknak, hogy szorongással van-e tele az életünk.
Szabóné László Lilla
A Bibliában minden napra jut egy „ne félj” kezdetű Ige. Mit tehetünk, ha a szorongás mégis jelen van az életünkben?
A szorongás a félelemből is adódhat. A negatív reményképeink, amelyeket táplálunk magunkban, valójában félelemalapúak. Nem a reménységet, békességet, gondviselést, Isten igazságát és gondviselését látjuk, erősebb bennünk az elszakítottság állapota. Az emberré lett Isten ezt a kapcsolatot szeretné gyógyítani. Hitünk kérdése, hogy növekszik-e bennünk a kegyelem, növekszik-e bennünk az Isten valóságának a tudata, hogy átjár-e minket és kimossa-e belőlünk ezeket a zsigeri félelmi reakciókat, amelyek sokkal erősebbek az elszakítottság állapotában. Amikor újjászületünk és megvalljuk, hogy egy hajunk szála se eshetik le a fejünkről a mi Atyánk tudta nélkül, akkor valójában meghív Isten abba a folyamatba, hogy az ő valóságát higgyük, és így az életünk minden része gyógyuljon és növekedjünk a hitben. Ha felismerjük, hogy az Úr akaratából, küldetéssel vagyunk ebben a világban, akkor sok szorongató kérdés megszelídülhet bennünk.
Mit tehetünk, amikor a mindennapok sűrűsége annyira megterhel, hogy már minden újabb feladattól félünk és úgy érezzük, nem vagyunk urai a helyzetnek?
Érdemes egyet visszalépnünk és rátekintenünk a történésekre. Vannak olyan időszakok az életben, amikor átcsapnak a fejünk fölött a hullámok. Ezek azok a helyzetek, amikor rajtunk kívül álló és minket meghaladó okok vagy terhek sokasága közé kerülünk. Érzelmileg vagy fizikailag megterhelődünk. Ezekben a helyzetekben nagy kérdés, hogy van-e rajtunk túlmutató, külső erőforrásunk. Erre azért van szükség, hogy ne maradjunk egyedül ebben a szituációban. Itt gondolhatunk emberi erőforrásra is: van-e, akihez fordulhatunk, családtag, gyülekezeti testvér, lelkész, lelki gondozó. Keresztyénként ott van a mennyei kútfő is: hisszük-e azt, hogy nem vagyunk egyedül? Van-e békességünk abban, hogy mi Istenhez tartozunk és az életünket nem egyedül járjuk, ő a támaszunk, tőle kapjuk a kegyelmet? Ezeknek a kérdéseknek az imaéletünkben tudunk utánajárni. Gyakran megélem lelki kíséréskor, amikor valakinek a hitélete kerül előtérbe, hogy másként gondolkodunk Istenről, mint ahogyan megéljük a szívünkben. Lehet, hogy tudom, hogy ő szerető Isten, mégis egy olyan Istent hordozok a lelkemben, aki miatt egyre több felesleget veszek magamra, meg akarok felelni neki, de valójában a saját hamis istenképem hajszol bele ezekbe a stresszhelyzetekbe. Pedig a mi mennyei Atyánk nem ilyen! Amikor tőle vesszük át a szolgálatot, egyúttal megéljük, hogy az én igám könnyű és boldogító!
A higgadt szemléleten és imaéleten kívül mit tehetünk még stresszkezeléskor?
Elengedhetetlen, hogy reményképeket tápláljunk az életünkben. Ezt meghatározza az, hogy mire vagyunk a természetünkből adódóan hajlamosabbak. Az, hogy félig tele a pohár vagy sem, egyrészt a személyiségünktől függ, másrészt ez a viszonyulás tanulható! Apróság, de a hálanapló vezetése egy kulcsfontosságú tevékenység lehet. Naponta írjunk fel öt dolgot, amiért hálásak vagyunk! A másik gyakorlati tanácsom az esti imádság. Ez egy egyszerű visszatekintő, reflektáló módszer. Ilyenkor felidézzük Isten kegyelmét és a mi megküzdésünket a nap folyamán. Felfedezhetjük a félelem lelkét, ami nem Istentől jön, és megítélhetjük, miben szorulunk jobban Isten közelségére. Ez a visszagondolás megtanít minket arra is, hogy a következő nap hogyan járjunk el apró-cseprő dolgainkban a kegyelemhez ragaszkodva. Kiemelem még a csendet, amelyet Istennel töltünk. Amikor úgy időzünk vele, hogy épp nem egy problémát oldunk meg, akkor nem is feltétlen imádkozunk a szavak szintjén vagy járunk közben valakiért, hanem egyszerűen megéljük Isten jelenlétét, és megerősödünk az ő valóságában. Ezektől a pillanatoktól olyan békességet kaphatunk, amelyek segíthetnek minket a stresszhelyzetekben pozitív irányba billenni. Az utolsó dolog a pihenőnap tartása. Ma gyakran hallani az „énidő” kifejezést. Nekünk, keresztyéneknek ez valójában „miidő”, az Isten békességében való megnyugvás. Amikor belátjuk, hogy nélkülünk is forog a föld, nem kell mindent a kezünkben tartanunk. Gondoljunk egy bohócra, aki labdákkal zsonglőrködik! Dobálás közben a kezében mindig csak két golyó van. Valahogy mi is így vagyunk a feladatainkkal. A kérdés az, hogy rábízzuk-e Istenre azokat az ügyeinket, amelyek épp a „levegőben vannak”.