Merre tovább, hogyan tovább? – mostanában ez volt egyházunkban a leggyakrabban feltett kérdés. Nem kellett kimondani hangosan, kérve-kéretlenül jöttek a válaszok, ötletek, tanácsok. Pünkösd küszöbén így várjuk Isten egyházat megújító, egységet teremtő és megerősítő Lelkének kiáradását.
Az elmúlt hetekben gyakran eszembe jutott a Jézust megtagadó Péter története. Péter tagadott, egyetlen óra alatt háromszor csattant a kemény „nem” a főpap udvarán: nem ismerem, nem vagyok közülük való, nem tudom, mit beszélsz (Lk 22,57–59). Amikor erre a jelenetre gondolok, sajnálom Pétert. Az apostolt látom magam előtt, aki még a kertbeli tumultus után is a Mesterrel maradt; végignézte, ahogy Jézus meggyógyította a főpap szolgájának levágott fülét, és érezte ez most tényleg a „sötétség hatalmának ideje” (53). Jézust elrángatták, de ő a távolból követte. Aztán tagadott, az udvaron, melegedő szolgák között, miközben Jézus odabent, saját tárgyalásán egészen magára maradt. Tanú nélkül.
A legmélyebb emberi dráma, amikor Péter és Jézus tekintete összeakadt kakasszóra, és eleredtek a könnyek. Péter sírt. Keservesen. Siratta nyomorult életét, amelyről tudta már, hogy Jézus nélkül semmit sem ér. Nem sokkal később, amikor mindenből elege lett, és visszatért volna eredeti szakmájához, rá kellett döbbennie: Jézus nélkül halászni sem tud! Egy álló éjszakán át nem fogott semmit, de megjelent az Úr, és lett hal is, bőséggel (Jn 21,1–11). Ez a nagycsütörtökön tagadó, tanúskodni nem akaró, később már halászni sem képes apostol pünkösd napján a Lélek erejével végre szólásra emelkedett, és megszületett az egyház. Úgy érzem, ebben az egész históriában nem a tagadás a leghangsúlyosabb, hanem a könnyező apostol. Korábban annyira elszánt volt, hogy úgy érezte, a mártírsorsot is örömmel vállalja, ha kell (Lk 22,33), és hiszem: komolyan gondolta. Vajon mi járt a fejében az udvaron, amikor Jézus tőle karnyújtásnyira, mégis elérhetetlenül várta sorsának alakulását? Talán arra gondolt, hogy a Mesternek néhány órával korábban igaza volt. Kényelmesen megvacsoráztak, aztán énekelgettek egy kicsit (Mk 14,26), majd Jézus imádkozott, ő viszont a többiekkel együtt leheveredett és elaludt.
Péternek a tűz mellett eszébe juthatott: imádkozni kellett volna, ahogy Jézus kérte. Nagy lecke ez. Az elmúlt hónapok zűrzavarában, amikor sokszor azt kívántam, bár ne látnám a „református” szót leírva az újságok címoldalán, sokat gondoltam a könnyes szemű apostolra. Most itt az ünnep, ugyanarról szól, mint minden évben: Isten egyházat életre hívó Lelkének kiáradásáról, és a tanúkról, akik a döntő pillanatban mégiscsak előléptek és felmutatták Isten igazságát. Lassan megértem, mert segít a könnyező apostol: nem kell semmiféle új stratégia után kapkodni, amikor a „Merre tovább?” kérdés feszít. Imádkozni kell, még elnehezedő pillákkal is, erővel megemberelve magunkat, és tanúskodni Krisztus mellett, könnyes szemmel. Márpedig tanúskodni nehéz, nekünk is, akiket körülvesz a bizonyságtevők fellege. Vannak válságjelei egyházunknak? Úgy vélem, igen. Fogyunk, és jobb lenne nem áltatni magunkat azzal, hogy ez a népegyházi keretek lebomlásának természetes következménye. Egyelőre a mennyiség sem csapott át minőségbe, úgyhogy kiutat kell keresnünk. Felkészületlen turista módjára bementünk az erdőbe, és amikor körülnézve hirtelen magányosnak éreztük magunkat, kicsit megszeppentünk. Jó lenne kitalálni még sötétedés előtt. A fákra festett jelzések megkoptak az évek során, ez a rossz hír. De van egy jó térképünk, a Szentírás; hitvallásaink pedig megbízható iránytűt jelentenek. Ideje kicsit elmélyültebben, alázatosabban és sokkal bátrabban használni ezeket.
A jó hír: ahhoz, hogy kitaláljunk az erdőből, minden eszköz a birtokunkban van! A pünkösd a legalkalmasabb pillanat könnyes szemünk szárazra törlésére és arra, hogy elinduljunk, tovább a hiteles tanúságtétel útján. Nem közhangulattal és médiasugallattal foglalkozva, hanem Isten Lelkének erejébe kapaszkodva borulunk le az Örökkévaló előtt. Aztán felemelkedünk, és odaállunk egyenes derékkal embertársaink elé, mert megtanultuk Pétertől: jobb tanúskodni bent, mint tagadni kint.
A szerző lelkész, egyetemi tanár, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Bibliai Teológiai és Vallástörténeti Tanszék vezetője.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!