Templom nélkül nincs karácsony

A világban számtalan szervezet hirdet programokat, legyen szó akár cégekről, pártokról. Mit gondol, mi lenne Isten adventi programja a földön?

A szeretet átadását akár életprogramnak is nevezhetjük, hiszen mindig van lehetőségünk arra, hogy szeretetet adjunk a családban, a munkahelyen, a baráti körben, a gyülekezetben vagy akár ismeretlenek között. Jézus születése azonban inkább nevezhető történésnek, mintsem programnak. Milyen jó volna, ha ennek a történésnek minél többen tudnának a részesei lenni a világon! Isten testet öltött, és törékeny gyermekként adta magát nekünk.

Hogyan érkezzen meg az Isten Fia a világba? Hogyan lépjen be az emberiség életébe?

A legkézzelfoghatóbb történetté éppen azáltal vált számunkra, hogy ártatlan kisbabaként jött, hiszen a kisgyermeket könnyű elfogadni és szeretni. Krisztus születése a keresztyén élet origója, innen indul a történetünk, és erről a nullpontról haladunk együtt már több mint kétezer éve.

Adventkor sokak lelkében ott van a csendes várakozás. De tudjuk egyáltalán, hogy mit várunk pontosan?

Amikor kisgyerek voltam, végtelen természetességgel gördültünk bele a karácsony ünnepébe. Nem emlékszem feszült várakozásra, inkább arra, hogy egyszer csak beköszöntött a karácsony a kis falunkban. Mi sem volt természetesebb, mint hogy
mindannyian részt veszünk Jézus Krisztus születésének az ünnepén. Érdekes, hogy ma, amikor zaklatottá és hangossá váltak a napjaink, még jobban vágyakozunk a csendes adventre. Mi is készülünk a karácsonyra a családban és a gyülekezetben is, de igyekszünk figyelni arra is, hogy ne kapjon el minket a „gépszíj”, és ne zuhanjunk egyik programból a másikba. Bevallom, háromgyerekes családként ez nem volt min-dig könnyű.

Volt olyan ünnep az életében, amelyre különösen szívesen emlékszik vissza?

Visszatekintve, az évek távlatából váltak értékessé a gyerekkori karácsonyaink, de akkor nem éreztem, hogy bármi különleges történne velünk. A szüleim lelkipásztorként szolgáltak, az egyházi ünnepek a családunk életének magától értetődő részei voltak. Az egyház, a templom, az istentiszteletek, a hit a mindennapjainkhoz tartozott. Amikor lelkipásztor lettem, és kikerültem az első gyülekezetembe, valami olyasmit vártam, mint otthon, hogy egyszer csak megjelennek a presbiterek és a gyülekezeti tagok az ajtónkban, és rázendítenek egy szép karácsonyi énekre. Gyerekkoromban kántáltunk karácsonykor. A presbiterekkel együtt jártuk a szomszédokat, behívtak minket a házakba, és jókat beszélgettünk. Izgatottan vártam azt is, hogy hazaérjünk, és kibonthassam az ajándékokat. Valahogy az ember örül annak, ha visszaköszönnek a gyerekkori szokások, ízek, érzések. Eleinte furcsálltam, hogy Berekfürdőn, ahol szolgálok, nincsenek olyan hagyományok, mint a szülőfalumban voltak.

Nem gondolkodott azon, hogy szokásba hoz néhányat?

Számos dolog változott a korábbiakhoz képest a gyülekezetben, de a kántálás szokása nem épült be az ünnepünkbe. Egyébként is lassan indultak be a dolgok, az első karácsonyokon nem volt sem József, sem Mária a karácsonyi műsorban, csak néhány kispásztor jött el a nagymamájával, de a kezdetben, hiányos padsorok után egyre többen lettünk. Az egyik évben már azt éreztem, hogy a templomi verselős, éneklős ünnepek helyett jó volna inkább egy csendes, meditatív istentiszteletet tartani szenteste. Éppen ezen gondolkodtam, amikor az utcán összetalálkoztam egy régi hittanos lánnyal; nekem szegezte a kérdést: – Judit néni, ugye lesz karácsonyi műsor a templomban gyerekekkel, énekléssel? Nem mertem elárulni, hogy másként terveztem, mondtam, hogy persze, persze, lesz az idén is műsor. – Jaj, de jó, mert templom nélkül nincs karácsony! – kiáltott fel. Szíven ütött ez az egyszerű, mégis mély mondat. Ez a lány korábban ugyan járt vallásórára, de miután elkerült gimnáziumba, évekig alig láttam, majd egy váratlan találkozáskor kimondta az egyik legfontosabb üzenetet: templom nélkül nincs karácsony. A találkozásunk fellelkesített, és ennek a hatására újabb fordulatot vett a karácsonyi készülődés.

Adventkor adják az emberek a legtöbb adományt, és sok céges kultúrába is beépült, hogy a munkatársak megajándékozzák egymást. Miért éppen az adventi időszakban fejezzük ki ily módon a szeretetünket a többi ember iránt?

A tanítás szerint megnyílt az ég, és közel kerültünk az Istenhez. Óhatatlan, hogy megnyílik a szívünk is adventkor, és itt nem az adakozásra buzdító kampányokra vagy reklámokra gondolok. A valódi szeretet lelki szinten történik meg. Ezért arra törekszem a gyülekezetünkben is advent első vasárnapjától karácsonyig, majd azon kívül is, hogy mindig hangsúlyosan megjelenjék az evangéliumi vonal.

Milyen a jó ajándék?

Fontosabbnak tartom, hogy legyen valamilyen ajándék, hiszen az emberek általában szeretnek adni és kapni. Egyszer úgy terveztem, hogy nem adok karácsonykor ajándékokat, az utolsó pillanatban mégis meggondoltam magam, hiszen Isten is megajándékozott bennünket, elküldte közénk a Fiát. Mondhatta volna azt is, hogy hagyjuk a testet öltést, én enélkül is teljes vagyok, de másképp döntött.

Kérdezem másképpen: létezik rossz ajándék, hiszen nem mindennek örülünk, amit kapunk.

Rengeteg vágyunk van, amely nem valósul meg. Vannak olyan emlékeim, amikor nagyon szép ajándékot kaptam, de valami mást képzeltem el, és nem igazán tudtam örülni neki. Ma már ezt nevetségesnek tartom. Lehet, hogy vannak olyan irreális elképzeléseink, hogy a szeretteink, akik a legközelebb állnak hozzánk, belelátnak a fejünkbe, és kitalálják, milyen titkos vágyaink vannak, de ez tévedés. Ne is várjuk el, hogy a másik kitalálja, mit szeretnénk! Gyakran Istentől is azt várjuk, hogy teljesítse a kívánságainkat, azokat is, amelyeket ki sem mondunk, meg sem imádkozunk.

A karácsonyi imákat övezi valamiféle misztikum. Lehet többletereje a karácsonykor elmondott imának?

Többleterőt valószínűleg azért tulajdonítanak neki, mert karácsonykor mi magunk is nagyobb lelki nyitottsággal, odafigyeléssel, belső ráhagyatkozással imádkozunk az Úrhoz. Talán ezért gondoljuk, hogy a karácsonyi ima „hatékonyabb”, de ha ugyanilyen nyitottsággal imádkozunk az év bármely napján, az hozzásegít minket, hogy közelebb kerüljünk Istenhez. Biztosan vannak olyan imáink, amelyeket mélyebben átérzünk, de tudni kell, hogy Isten mindig bennünk van, nem csak karácsonykor. Isten minden emberbe belelehelte a lelkét, és mi hordozzuk őt. Amikor imádsággal járulunk elé, nemcsak a vakvilágba mondjuk az imánkat, hanem a lelkünkből az Isten lelkébe.

Nem akarok ünneprontó lenni, de vannak, akik úgy vélekednek, hogy a „karácsonyi eszme” csupán idea, mém, amely terjed a neten: csillogó hóban lépdel egy pirospozsgás kislány, mögötte a lovas szánon csilingel a csengő, az emberek pedig boldog mosollyal mennek a templom felé. Az idilli képek mintha nagyon erősen kötődnének a karácsonyhoz.

Nálunk a karácsony időpontja nem tartozik a természet legszebb pillanatai közé, bár néha megadatott, hogy gyönyörű, fehér karácsonyunk volt. A mémgyártók jól kihasználják, hogy vágyunk erre a romantikus érzésre, és ügyesen a markukban tartanak minket. Karácsonyi hangulatba csomagolva rengeteg dolgot a nyakunkba sóznak a marketingesek, mi pedig bedőlünk, és megvesszük a felesleges holmikat is, mert szépen csillognak. Ez bizonyára könnyebb, mint lelkiekben felfényesedni.

A kételkedők szerint a karácsonynak nincs semmiféle szent tartalma, és ha létezett is Jézus, biztos, hogy nem decemberben kellene ünnepelni a születésnapját. Érdekes azonban, hogy karácsonyfát a nem hívők is állítanak, és megajándékozzák egymást. Miért?

A kulturális szokások miatt. Decemberben mindenhonnan árad a karácsonyi hangulat, és azt sugallja az összes reklám, hogy csak akkor vagy jó ember, ha ajándékozol. Ez a külső nyomás bizonyára hatással van a nem hívő emberekre is. Ötven éve még sokkal egyszerűbb volt az ünnep, és a közepe nem más volt, mint az istentisztelet. Karácsonykor most is többen vannak a templomokban, mint más vasárnapi istentiszteleteken. Örülök azoknak is, akik legalább ilyenkor eljönnek, és néha megkérdezem tőlük: miért éppen most?

– Nagyon várom a karácsonyt, hogy kapjak áldást – felelte egyszer valaki. Persze áldást mindig lehet kapni, nem csak az ünnepekkor, de nekem lelkészként nem az a dolgom, hogy megdorgáljam, aki eljön, hanem az, hogy nyitottsággal forduljak felé.

Szeretném megadni mindenkinek a döntés szabadságát, de cserében elvárom, hogy nekem is adják meg a szabadságot, hogy református hitemhez méltón megünnepelhessem a karácsonyt.

A pszichológiai szakirodalomban sokat olvashatunk a karácsonyi traumáról. Nekünk, keresztyéneknek ez a legszebb ünnep, és már eleve rossz látni ezt a szóösszetételt. Pasztorálpszichológusként mit tapasztal?

Az előbb említett idilli képekhez sok köze van annak, hogy az emberek nem a valós életet, és nem az ünnep lényegét látják. A karácsonyban is benne van az egész életünk, a fájdalmaival, a gondjaival, a csalódásaival együtt. Nem tudjuk ezeket az ajtón kívül hagyni, ott vannak a karácsonyfa alatt azok a nehézségek, amelyek a hétköznapokon is gyötörnek. Aki egyedül él, az karácsonykor is egyedül van, nem lesz hirtelen nagy baráti köre, csak ilyenkor jobban fájhat a magány. Szinte mindenkinek van abban saját felelőssége, hogyan tölti az ünnepet. Ha valaki sosem járt templomban, miért ne mehetne el most, akár egyedül is? Mindenki tehet magáért, ha pedig nem akar, annyit mégis megtehet, hogy panaszkodás helyett fogadja el a helyzetét. Hangsúlyozom, hogy az ünnepben az egész emberi életünkkel vagyunk jelen, de amikor megnyílik az ég, és még közelebb lép hozzánk a Teremtő, tegyük meg, hogy kinyitjuk a szívünket.

Ady Endre egyik legismertebb verse a Karácsony: „Ha ez a szép rege / Igaz hitté válna, (…) Nem volna más vallás, / Nem volna csak ennyi: / Imádni az Istent / És egymást szeretni…” Olyan egyszerűnek tűnik…

Az első lépést Isten már megtette felénk, tehát szeret minket. Szeret sokféleképpen és mindenkor: a születésünk pillanatában, karácsonykor, húsvétkor, a keresztelőn, tehát minden egyes nap közeledik hozzánk, mégpedig elvárás nélkül. A karácsonyra sokszor csak fizikai síkon gondolunk, tárgyiasítjuk a szeretetet. Nem vagyok ajándékellenes, de a lelkiségnél, az isteni jelenlétnél nincs fontosabb. Nem kell duplaszaltót ugranunk és olyan dolgokra kényszerítenem magunkat, amelyekre nem vagyunk képesek, de azt megtehetjük, hogy hagyjuk: magához öleljen az Isten.