Teológus, lelkipásztor, bibliacsempész

Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára?

Megkoptak már az emlékeim, a szüleim jutnak eszembe és az az érzés, hogy szeretem őket, és jól érzem magam náluk. Édesapám a Fejér megyei Kajászón volt lelkipásztor, a faluban nőttem fel négy testvéremmel együtt, én voltam a legkisebb. Nem voltam még tizenhárom éves, amikor édesanyám meghalt, és nem töltöttem be a tizenhatot édesapám halálakor. Ekkor a négy testvérem összefogott, és ők gondoskodtak a további nevelésemről, amíg szükséges volt. Hivatalosan a bátyám lett a gyámom, tizenhat évesen már nyári munkát vállaltam. Emlékszem még arra is, hogy a lelkipásztort és családját megkülönböztetett tisztelet övezte a faluban.

A kajászói általános iskola után útja a fővárosi Lónyay Utcai Református Gimnáziumba vezetett, ahol többek között Makkai Ádám, Vekerdy Tamás, Kutas László voltak az osztálytársai. Érettségi után a teológiára jelentkezett, de sikerrel felvételizett a Budapesti Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karára is. Miért a Bibliát választotta a periódusos rendszer helyett?

Abból a szempontból is jó volt lelkészcsaládban felnőni, hogy a teológiára való jelentkezésemkor már nem voltak illúzióim az egyház belső állapotáról. Édesapám és bátyám – aki szintén lelkipásztor lett, apánk halála után ő vette át a kajászói szolgálatot, ahol így nyolcvanegy éven keresztül Czanik Bélának hívták a lelkészt – életén keresztül is láttam, milyen feladatra vállalkozom. Nem féltem a nehézségektől, de akkor úgy látszott, az egyházon kívül jobban lehet szolgálni az Urat, mint az egyházon belül, ezért az utolsó pillanatig kétséges volt, hogy a lelkészi pályát választom-e. Kétely nem a nyomortól, a rongyos nadrágtól való félelem miatt volt bennem, hanem a rongyos lelkiismerettől. Aztán Isten közbeavatkozott, és kérésemre megmutatta, melyik a jó út.

Hogyan tette nyilvánvalóvá ezt az Úr?

Tizenöt éves koromtól kezdve jártam a budapesti Szabadság téri gyülekezet közösségi órájára, ma már ezt bibliaórának neveznénk. Keddi napokon tartották, és szokás volt, hogyha valaki döntés előtt állt, akkor megbeszélhette ezt a jelenlévőkkel. Pályaválasztás idején rendszeresen kértem Istent, hogy mutassa meg az utat. Jöttek is Igék prófétai elhívásról, kiválasztásról és hasonlókról, nekem mégsem volt egyértelmű az üzenet. Mivel közeledett a határidő, így az egyik keddi napra kértem az Úrtól a válaszát. A keddi hajnalon azt álmodtam, hogy egy katonaruhába öltözött teológus azokat az érveket sorolja, amelyek a lelkészképző mellett szólnak. Felébredtem és megdöbbentem, hogy ma kedd van, és én mára kértem Isten végleges válaszát. Tudtam azt is, hogy az álom mégiscsak a lélek játéka, és emiatt nem találtam véglegesnek, meggyőzőnek azt. Az Úr további vezetését kérve visszaaludtam, majd pontosan ugyanazt álmodtam még egyszer. Attól kezdve nem volt kétségem, milyen utat szán nekem a Teremtő. Tanulmányi éveim alatt mindig az volt előttem, hogy Isten engem nem akárhogy, hanem mint teológust akar használni, ezért nekem ennek megfelelően kell a dolgomat végeznem és tanulnom.

1954–59 között a Budapesti Református Teológiai Akadémia hallgatója volt. Mennyire voltak meghatározók önnek az 1956-os forradalom és eseményei?

Kizárólag úgy, mint mindenkinek. Az október 23-i tüntetésen én is ott meneteltem a többi teológussal együtt, késő este kerültem haza. Ekkor már kezdtek lőni. A vészterhes napokat az óvóhelyen töltöttem, azután pedig tettem megint azt, amit kellett: tanultam. Közben persze sokat imádkoztam is.

Végzett lelkipásztorként két évet töltött Komlón esperesi segédlelkészként, közben pedig helyettes lelkész volt Peterden és szórványaiban. 1962-ben már önálló lelkipásztorként kezdte meg tizenegy évig tartó szolgálatát Nagyvátyon, illetve az akkor hozzá tartozó közel negyven faluban. Jogosítványa nem volt: hogyan küzdötte le a távolságokat?

Sok kerékpározással. A tüdőm akkor még tisztességesen működött, szerettem is biciklizni. Ifjabb koromban nagy kirándulásokat tettem két keréken: a Kajászótól a Balatonig tartó százhúsz kilométeres távot többször is letekertem, először a bátyámmal, később magam is, illetve az Almásfüzitőn dolgozó nővéremet is többször meglátogattam így. Ez utóbbi nyolcvan kilométeres utat jelentett, miközben meg kellett mászni a Vértest is.

Már a teológia évei alatt javasolták külföldi ösztöndíjra, de az első nyugati tanulmányútra 1965-ig kellett várnia. Végül fél évet töltött külföldön, bejárva Ausztriát, Németországot, Svájcot és Hollandiát. Mit tapasztalt ezen az utazáson?

Már az útlevéligénylés is kalandosra sikerült, ugyanis nemcsak hiányzott belőle az akkor szokásos „Érvényes harmincnapos kilépésre” pecsét, hanem mást sem írtak helyette, így ott álltam a kezemben egy két évig érvényes okmánnyal, de tudtam, hogy csínján kell bánni vele. Visszamentem a rendőrségre, és kockáztatva az egész utazást jeleztem, hogy több hónapra hagynám el az országot. Eljutottam ahhoz az emberhez, aki a rendőrségen belül az egyházi ügyekkel foglalkozott, ő megnézte a kérvényemet, az önéletrajzomat, végül óvott a beugrató kapitalistáktól, majd jó utat kívánt. A célom a németországi Bethel volt, ahol kiválasztottam egy már végzett teológusoknak szóló képzést, de előtte el szerettem volna jutni Hollandiába is. Tervemet megosztottam Pap Lászlóval, aki a teológián tanárom is volt, ő pedig ajánlólevelet írt, amellyel a Stipendium Bernardinum ösztöndíj terhére fogadnak majd ott. Két hónapos holland vízumot kaptam, az ajánlólevélnek köszönhetően pedig szállásom is lett, miután több hétig vendégeskedtem egy holland családnál, akiket korábban Magyarországon ismertem meg. Eközben tanultam a nyelvet, és teológiai könyveket olvastam. Mire Bethelbe értem, a korábban kinézett képzés megszűnt, de felvettek úgynevezett freier Helfernek (önkéntes segítő), így délelőtt dolgoztam, délutánonként pedig tanulhattam, és bővíthettem teológiai ismereteimet. Itthon a nyelvtudásomnak köszönhetően segítettem a holland református testvérek magyarországi tevékenységét: tolmácsoltam nekik, kapcsolatot tartottam velük, illetve segítettem az erdélyi segélyszállítmányok és csempészett énekeskönyvek, Bibliák célba juttatását.

Ez utóbbit hogyan?

1968-ban már akadálytalanul lehetett szocialista útlevéllel Romániába utazni, ezt a nővéremmel ki is használtuk, egy évvel később nyakunkba vettük Erdélyt: Kolozsvár, Marosvásárhely, Brassó, Segesvár. Itt különváltak útjaink, a testvérem szabadsága véget ért, hazavonatozott Magyarországra, én pedig Bibó István útmutatása alapján Székelyudvarhely felé vettem az irányt. Utólag döbbentem rá, hogy ezt az utazást Isten szervezte, éppen oda jutottam, ahová kellett. Összeismerkedtem értékes emberekkel, köztük két fiatal teológussal, ők viszont megadták Dobri János lelkipásztor címét. Ő volt a lelke a különböző titkos szolgálatoknak az ottani református egyházon belül. Kialakult a kapcsolatunk, segítségére lehettem a segélyek csempészésében. Eközben a hollandok már nemcsak anyagi javakkal, hanem szellemi táplálékkal is segítették a magyar testvéregyházat, szerették volna ezt Erdélyben is megvalósítani. Ennek a koordinációjából is kivettem a részem, illetve tolmácsoltam az utazások alatt. Nemcsak Bibliákat és énekeskönyveket csempésztünk, hanem magyar szépirodalmat is, mert az erdélyiek arra is ki voltak éhezve. Bóka András lelkésztársam – későbbi baranyai esperes – szolgálati autójával jártunk át éveken át. Tevékenységünkre a Securitate is felfigyelt, ezért egy idő múlva tanácsosnak láttam, ha nem megyek egy ideig és a hasonló nevű fiamat sem engedem. Istennek hála ekkor már egyetemisták is segítették a céljainkat, buzgón cipelték a megtömött hátizsákokat. Az utolsó két évben száznegyven ilyen csomagot raktam meg.

Mindeközben Harkány lelkipásztora lett, de más meghatározó változás is történt az életében: harmincnyolc évesen megházasodott.

Úgy iratkoztam be a teológiára, hogy „Uram, itt vagyok, és ha nőtlenül akarsz használni, akkor legyen úgy”. Az akkori politikai helyzet miatt döntöttem így, mert aki családos volt, azt könnyebben kényszeríthették, kézben tarthatták, a legényember után pedig senki sem sír, ha börtönbe kerül. Miután kicsit lazult a helyzet, a házasság kapcsán is kértem Isten vezetését, amelyet meg is kaptam. A későbbi feleségemmel akkor ismerkedtem meg, amikor mindketten a harkányi lelkipásztornál vendégeskedtünk. Utána még öt éven keresztül leveleztünk, itt-ott találkoztunk is, végül egy évvel a harkányi szolgálatom kezdete után házasodtunk össze. Két fiunk született: Péter és András.

Tizenegy év harkányi szolgálat után tért vissza a fővárosba mint a Budapest-Törökőri Református Egyházközség megválasztott lelkipásztora, a rendszerváltozás után pedig a Budapest-Északi Református Egyházmegye esperese lett. Milyen változást hozott a szabad vallásgyakorlás lehetősége Törökőrön?

Semmilyet. Sok kollégám azt várta, hogy hirtelen megtelik majd minden templom, de csalódniuk kellett. Megjelentek viszont a helyezkedők, akiknek hirtelen fontos lett például, hogy a nyolc-tíz éves gyermeküket megkereszteljük. Viszont az tény, hogy az egyház rengeteg szolgálati helyet visszakapott, aminek következtében hirtelen megnőtt a feladatok mennyisége, lehetősége is. Ekkor lettem esperes, mondhatni erkölcsi kényszerből vállaltam a felkérést. A másik aspiráns már korábban is esperes volt, de a lelkésztársak kérték, hogy vállaljam a jelöltséget, mert olyan megyei vezetőt szeretnének, aki az előző rendszerben nem volt az. Pechemre egy vokssal többet kaptam. Küzdelmes évek jöttek, sok feladattal járt, és elvette az időt a lelkiségtől. Négy év után úgy láttam, beteljesítettem a küldetésem, le is mondtam a tisztségről.

Negyvenhat év lelkészi szolgálat után, 2006-ban ment nyugdíjba. Milyen tervekkel készült ezekre az évekre?

Egy kicsit több kulturális programra gondoltam, mint amennyi végül megvalósult. Ekkortájt kezdtek a színházak mindenféle marhaságokat játszani, mondván, hogy ők most már modernek… Helyette jártam Erdélyt, most már élvezetből.

Néhány éve a Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiuma teológiai munkásságát Aranyokleveles Teológus Díjjal ismerte el, nem véletlenül, hiszen számos fordítása, igemagyarázata, kommentárja és prédikációskötete jelent meg az évek alatt, nem beszélve arról a százötven oldalnyi szójegyzetről, amelyet ön írt a Keresztyén bibliai lexikon munkatársaként.

Isten útmutatása szerint engem teológusként akart használni, emiatt éreztem kötelességemnek, hogy az egyházat írásaimmal is segítsem. Mert egy egyházat sokféleképpen tönkre lehet tenni, például azzal, hogy elzárjuk saját irodalmától, lehetetlenné tesszük, hogy könyvei szülessenek. A református egyház korszakos lemaradásba került a kommunizmus alatt e tekintetben, muszáj volt „beugrani” az embernek. Fordításokkal kezdtem, mert azzal lehetett a leggyorsabban adni valamit a közösségnek.

Dolgozik most valamin?

A könyvírást már abbahagytam, mert megöregedtem, és már nem megy úgy, mint régen, viszont maradt még néhány bibliai könyv magyarázatlanul. Ezek mellett most például a Reformátusok Lapjába szánt igemagyarázat soron következő részét írnám, ha nem itt beszélgetnénk.