A tábori lelkész nem különbözik a gyülekezetekben szolgáló kollégáitól, mindnyájan hirdetik az evangéliumot és foglalkoznak hittudománnyal. Üres frázisokat pufogtatni ugyanúgy felesleges a szószéken, mint bevetések előtt. Az evangéliumból érkező erőt kell felmutatni itt is, ott is. Sajtos Szilárd alezredest, kiemelt tábori lelkészt kérdeztük szolgálatáról, életéről.
Édesapja katonatisztként szolgált. Hogyan telt az ön gyermekkora?
A családom a Felső-Tisza kuruc vidékéről, Mándokról származik. Felmenőim amolyan „hétszilvafás”, szabad állású reformátusok voltak. Az évszázadok alatt szinte minden háborúban harcoltak, békében gazdálkodtak, és egyháztagként, presbiterként vagy gondnokként szolgálták egyházukat. Én már az anyatejjel magamba szívtam a honvédlétet – katonagyerek voltam. Mezőkövesden születtem 1977-ben, de nem sok emlék köt oda. Édesapámat ’79-ben Miskolcra vezényelték, ott nőttem fel. A ’80-as évek elején katonai akadémián tanult Szentpétervárott, így oroszul kezdtem el az általános iskolát. Hazaköltözve Miskolcon éltünk, a diósgyőri gyülekezet alkalmait látogattuk, bár abban a politikai érában a katonacsaládok nem nagyon járhattak gyülekezetbe. Néhány évesen kereszteltek meg Mándokon, nem is a templomban, hanem titokban, a lelkészi hivatalban. Édesapám fiatalon elhunyt, és tudós lelkipásztorunk, Szőnyi György terelgette az életemet az első állomás, Nagykőrös felé.
Milyen út vezetett a lelkészségig, méghozzá honvédségi egyenruhában?
1999-ben tanító–hitoktatói diplomát vehettem át kőrösi diákként. Harmadévesként szólított meg Isten, és hívott el a szolgálatára. Már akkor tábori lelkész akartam lenni. A Debreceni Református Hittudományi Egyetemen tanultam, és – teológusként egyedül – katonai ösztöndíjas hallgatója voltam a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemnek. A nyaraimat Debrecenben, a Kossuth-laktanyában töltöttem, az akkori tábori lelkész felügyelete mellett, illetve kiküldetései alatt megbízás alapján szolgálatokat láttam el. Szikszón lettem segédlelkész, közben vallástanárként is végeztem, aztán bevonultam az alapkiképzésre. 2005. augusztus 20-án honvédtisztté avattak az Országház előtt, Budapesten. Mérföldkő egy honvédtiszt életében, amikor a társaival együtt állhat ki és tehet esküt.
Idén huszonöt éve, hogy először még diákként, majd lelkészként szolgálatokat végez a debreceni laktanyában. Öt alkalommal kiküldetésekre is elkísérte a katonákat, járt a Balkánon, Afganisztánban és Irakban. Kérem, tekintsen vissza ezekre az időkre!
Az első alkalommal Koszovóban szolgáltam. A legkiemelkedőbb emlékem erről a misszióról a felismerés, hogy nem értek ehhez a hivatáshoz. Azt hittem, hogy túlképzett vagyok, hiszen akkor már három diplomám volt. A külszolgálat után azonban az volt az érzésem, hogy nem erre készítettek fel. Ez nem az egyetem hibája, hiszen ott gyülekezeti lelkipásztorokat képeznek. Óriási krízis volt, hogy a katonák kérdéseire nem tudtam jó válaszokat adni. Korábban áltudománynak tartottam a lélektant, de felismertem, hogy képeznem kell magam. Bodó Sára teológiai tanárnő javaslatára beiratkoztam a doktori iskolába, és lélektant tanultam. Áthallgathattam az orvosi egyetem magatartástudományi intézetébe, krízis- és traumalélektannal, pszichoterápiával kapcsolatos órákat vettem fel. Ezt az afganisztáni misszió követte. Ott akkoriban műveletek zajlottak, és sajnos mi is három fővel kevesebben tértünk haza. Még nagyobb lelki támogatásra és támaszra volt szükség. Hazaérve beiratkoztam a Debreceni Egyetem Pszichológiai Intézetébe, és két év múlva mentálhigiénés szakvizsgát tettem. Ez nagy önbizalmat adott, rengeteg új ismerethez jutottam.
Itt befejeződött a tanulmányok sorozata?
Képzett segítő szakember akartam lenni. Megértettem, hogy a honvédségi szolgálatot teljesítők problémái közül csak egy százalék kapcsolódik a művelethez, a többi otthonról hozott. Ha valaki mentálisan nincs jelen a csatatéren, képtelen megfelelően teljesíteni. A következő hét évben előbb pár- és családterapeuta, később logoterápiás és egzisztenciaanalitikus tanácsadó lettem.
Felvértezte magát minden eshetőségre.
Nevezhetjük vértnek, vagy akár útkeresésnek is. Nem terveztem, hogy az eddigi életem a tanulásról fog szólni, végül mégis így alakult.
Egyébként miből áll egy tábori lelkész szolgálati köre?
Az elmúlt két évtized során még nem volt két egyforma hetem. Sok mindennel próbálkoztam, de rá kellett döbbennem arra, hogy nem tudunk klasszikus gyülekezetet létrehozni. Az ecclesia teológiai szakkifejezés: gyülekezeteiben él az egyház, anélkül nincs lelkészi, így tábori lelkészi szolgálat sem. Mint minden lelkipásztornak, nekem is feladatom az, hogy az embereket Krisztushoz és az ő egyházához vezessem. Ám ha a laktanya falai között megkeresztelek egy-egy katonát, akkor ő légüres térben marad, pedig a keresztség az abba a közösségbe való beoltást jelzi, ahol növekedhet.
Akkor hová csatlakozhatnak?
Erre a kérdésre nincs kiforrott válasz. Talán a bázisgyülekezet lehet a megoldás. Ez nekem a Debrecen-Bánki Református Egyházközség. Ha egy katona esküvő előtt áll, szeretné megkereszteltetni a gyermekét, vagy gyászol, akkor én oda hívom el őket. A helyi lelkésszel egyeztetünk, ilyenkor az igei szolgálatot is én végzem. Ez a jövő szempontjából is hasznos, mivel ez éppen olyan egyházközség, amelynek célközönségét részben a fiatal családok adják, hiszen református bölcsőde, óvoda, iskola is működik Bánkon.
Az ön hivatásának hatásköre csak a katonákra terjed ki?
Bármely családtagjuk is kérheti a tábori lelkész segítségét. Szolgálatunk nem kizárólag a katona vállalása, hanem a házastársáé, gyermekeié is; így katonacsaládban gondolkodom. Innen jövök, és ebben élek. Amikor a seregben szolgáló fiatal műveletbe megy, a família átrendeződik. Hazaérve kéri vissza a régi státuszát, és ez nem megy zökkenőmentesen. Szükség van a támogatásunkra, hogy segítsük a kiválást és a visszailleszkedést. A bajtársakkal a közös emlékeik, élményeik, traumáik összekötik őket, ezt nem lehet, nem akarjuk és nem is tudjuk elmondani azoknak, akik nem voltak ott. A sebekkel, sérülésekkel kell visszailleszkedni a családba.
Hogyan egyeztethető össze a harc és a hit a Biblia tükrében?
A rendszeres teológiában hosszasan lehet arról értekezni, miként értelmezte ezt a kérdést az egyház az évszázadok alatt, azonban az „itt és most”-ban, a gyakorlatban nem ez a mi feladatunk. A tábori lelkésznek minden esetben az evangéliumot kell hirdetnie, tehát ha valaki megkérdezi, bűn-e embert ölni a háborúban, akkor igen az egyértelmű válasz. Nem az a feladatunk, hogy elméleteket gyártsunk, hanem hogy felmutassuk Krisztust minden dolgok és kérdések alfája és ómegájaként.
Idén harminc éve alakult újra a Tábori Lelkészi Szolgálat. Általánosságban milyen az egyenruhás fiatalok viszonyulása a hitbéli kérdésekhez?
Nagy a nyitottság, az érdeklődés. Ám óriási a káosz az emberek fejében az egyházat és a vallást tekintve. A katonák atyának szólítanak. Eleinte nagyon zavart, főleg fiatalabb koromban. Én is szerettem volna nagytiszteletű úr lenni. Itt sosem voltam. Mégis rengeteg elismerés ért.
Mire büszke az elmúlt húsz évből?
A koprodukcióra, amikor sikerült összekapcsolni a két nagy rendszert, az egyházat és a hadsereget. A hadisírokat évente több alkalommal gondozó refisekre. A Magyar Református Szeretetszolgálattal Koszovóba és Afganisztánba szállított százmillió forint értékű humanitárius segélyszállítmányokra. Tudom, ez magyar katonaéletet mentett. A Debrecenben megszületett zubbonyzseb méretű, terepszínű Bibliára, és a századik évfordulóra megjelent Evangélium katonák között című tanulmánykötetre. A harminc-negyven katonagyerekre, akik valamelyik egyházi iskolánkban tanulhattak és tanulhatnak, ebben a régióban. A katonatársakra, akik ma presbiterek és főgondnokok a Tiszántúlon. Az én szolgálatom lényege is a magvetés – a magvető nem mindig látja a munkájának gyümölcsét. Azonban ha az Úristen akarja, az elvetett mag szárba szökken. Sok elismerést kaptam eddig, hazait és külföldit egyaránt. Életem egyik legnagyobb kitüntetése azonban az volt, amikor a debreceni harcoló alegység, a 39-es gránátos zászlóalj tiszteletbeli tagjává választott. Azt mondták: ott volt velünk a műveletekben, az árvizeken, a gyakorlatokon, kereszteli a gyerekeinket, temeti a szüleinket, imádkozik értünk, ő a mi papunk.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!