„Testközelben az Úr” – húsvéti beszélgetés Pocsai Sándor csongori lelkipásztorral

Mi az, ami most, 2026 húsvétján a legelevenebben foglalkoztatja önt az üdvtörténet sorsfordító eseményéből?

Számomra az egyik legmegfogóbb, legtestközelibb a húsvétban az, hogy Jézus, miután testben feltámadt, nem megüzente a feltámadását a tanítványainak, arra kapacitálva őket, hogy azonnal menjetek magyarázni a világnak, hogy ő beteljesítette az erre vonatkozó ígéretét. Nem maradt tőlük távol, ehelyett elkezdte – lelkigondozói szándékkal – megkeresni őket, akik kétségbeesetten, reményvesztetten, különféle mélységeket megélve szétfutottak, illetve bezárkóztak. Nem megdorgálta vagy megítélte a tanítványokat, nem mondta, hogy önerőből fel kell tápászkodniuk, hanem onnan emelte ki őket, ahová a gyengeségük, hitetlenségük miatt süllyedtek. Közösséget vállalt velük: ez a cselekvő Krisztus szeretete. Hiszen nemcsak a sírig szerette őket, hanem a halála és feltámadása után is.

Mennyiben időszerű ez?

Teljesen az, mert a ma élő embernek lényegében ugyanerre a Jézusra van szüksége. Nem egy halott istenségre, akit képzelegve kereshet ünnepnapokon, hanem arra a cselekvő Krisztusra, aki megtalálja az embert abban a helyzetben, amiben van, amin keresztül megy éppen, akár gyarlósága, feledékenysége, erőtlenségei miatt. Hiszen Jézus olyan testközeli volt a tanítványaival, hogy kenyeret tört velük, engedte Tamásnak, hogy megérintse a sebeit, nem azt mondta, hogy majd valahol, a mennyben bizonyosságot nyersz és megérted, amit eddig nem voltál hajlandó megérteni. Nem haragudott azért, hogy nagypénteken szétfutottak, s volt, aki közülük tagadott, esztelenül, kapkodva elfutott, hanem egész egyszerűen visszament azokhoz, akiket kiválasztott.

Krisztus megtestesült Igeként jött, testben támadt fel és jelent meg az övéinek két évezrede – de számunkra nincs jelen testben. Ennyiben nem nehezebb nekünk?

A feleleveníthető húsvéti jelenettel a világ végezetéig jelzi, hogy milyen lesz a visszatérése, amikor a mi testünket is feltámasztja, kiteljesítve a váltságművét. Addig pedig mi is megérthetjük, átélhetjük akárhányszor: ha Jézus Krisztus döntött mellettünk, számíthatunk arra, hogy a létező legvalóságosabban megkeres minket! Nem hagy a magunk elveszett állapotában még akkor sem, ha esetleg időközben elfogy a hitünk.

Sokan lehetünk, akikre a legkatartikusabban azok a pillanatok hatnak a bibliai történetben, amikor az övéi – például az Emmausba tartók vagy a Genezáreti-tónál történt csodálatos halfogás részesei – ráismernek az Úrra…

A tanítványok is azt gondolhatták, hogy ismerik Jézust, ám valami miatt eredetileg mégse ismerik fel ezekben a feltámadása utáni jelenetekben. De Jézus Krisztus kész megismertetni magát velük! Ma is hatalmas ajándéka a hívő életnek, hogy az életünk folyamán annyiféle módon, helyzetből, szemszögből ismerhetjük meg az Urat. Megengedi az Úr, hogy más-más élethelyzetekbe kerüljünk bele, hogy körülöttünk rengeteg minden megváltozzon, de ő mindig ugyanaz marad.

Hogyan élik ezt meg a szülőföldjükön, Kárpátalján, az orosz–ukrán háború szorításában?

Az elmúlt négy évről elmondhatom, hogy egyik bizonytalanságból a másikba estünk. De ha belegondolok, mégis időről időre megállt az Úr mellettünk, adott kapaszkodót, adott bizonyosságot. Olyan csodákban, áldásokban részesített minket, amilyeneket soha addig nem tapasztaltunk meg. Összességében előttem is az ő cselekvő szeretete látszik kirajzolódni, és nem csak látványként. Kézzel fogható az ő munkálkodása, abban az alaphelyzetben, amit a háború jelent. Ehhez tudni kell, az elmúlt négy évben több mint ötszáz gyülekezeti tagunk ment el, köztük szolgálók, gyermekmunkásoktól presbiterekig. Arra gondoltunk, én magam is, hogy ha ennyi ember elhagy egy gyülekezetet, lehet, hogy végünk van, de legalábbis tönkremegyünk teljesen. Elmondtam az Úrnak, hogy milyen nehéznek tartom ezt a helyzetet. És képzelje, Isten az ellenkezőjét hozta ki az egészből, mint amire eredetileg számítottunk! Miután elkezdtünk imádkozni munkatársakért, Isten adott újakat. Elkezdtünk azért imádkozni, hogy Isten ne hagyjon magunkra bennünket, mire ő a cselekedeteivel bizonyította, hogy meghallgatásra talált a kérésünk, megáldotta ugyanis a lelki dolgainkat, és anyagilag se kerültünk csődbe.

A szolgálattevők pótlása hogy történt?

Jöttek újak, és voltak olyan emberek, akik addig nem végeztek szolgálatot, de utóbb szívesen beleálltak az idősgondozásba vagy a gyermekmunkába. Tanulság: ahogyan mi látjuk a dolgokat, az nem feltétlenül olyan, mint amilyennek ő látja. Olyan ez, mint a labirintus. A labirintusban te mindig csak az előtted meg a mögötted lévő falat látod. Isten azonban felülről szemléli a labirintust, és látja a belőle kivezető utat! És ki is vezet – ha hagyjuk. Olyan jó volt megtapasztalni Isten vezetését a nagy bizonytalanságokban személy szerint nekünk is.

Hogy érti ezt? Mondjuk új gyülekezetépítési technikákat?

Nem ilyesmire gondolok. Amikor felmerült, hogy esetleg elhagyjuk ezt a gyülekezetet és akár az országot, mint annyian mások, Isten akkor is napra készen vezetett, tanácsolt és utat mutatott, világos válaszokat adott. Nem mindig távlatosakat, többnyire az előttünk álló helyzetekre vonatkozókat. Olyan lehetőségek jöttek elénk és olyan kapukat nyitott meg Isten a gyülekezet előtt, amelyeket korábban nem… A nehézségekben, amelyek egy háború sújtotta országot jellemeznek, Isten szolgálati lehetőségeket nyitott meg Csongoron, és olyan dolgokat láttatott meg velünk, amelyekre igazán szükség van.

Mondana idevágó örvendetes gyülekezeti mozzanatokat?

Húsz éve vagyunk ebben a gyülekezetben, és hosszú ideig én voltam a legnagyobb ellensége az ingyenkonyhának. Ha nincs, aki adjon egy tányér ételt az időseknek, akkor az egy csőd a nevelésben – gondoltam. Szigorú álláspont, talán merev is, belátom, bár éppen azt akartam ezzel elérni a háború előtti időkben, hogy az érintett családok fiatalabbjai is gondoskodóbbak legyenek az időseik iránt. De utóbb megindított, hogy nagyon sokan itthagyták az időseket. Nem zárkóztunk el többé attól, hogy belevágjunk az ingyenkonyha működtetésébe. Jelenleg kilencszáz adag ételt hordunk szét a faluban. Jólesik az időseknek, hogy valaki ajtót nyit rájuk, visz egy tányér meleg ételt. Más: van olyan gyülekezeti tagunk, aki éveken keresztül imádkozott azért, hogy Isten mutassa meg, hol akarja szolgálatban látni, öregen is. Egyszer megkérdeztem tőle, lenne-e kedve látogatni a hozzá hasonló korúakat. Nagyon örült, mondván, ő pontosan ezért imádkozott. Házi beteggondozó szolgálatot is felállítottunk. Egy gyülekezeti testvér, aki banki alkalmazottként dolgozott, elvesztette a munkáját. Megkerestem, lenne-e kedve elvégezni egy ilyen beteggondozó-képzést, hogy utána alkalmazhassuk ezen a területen. Ő is meghatottságtól sírva válaszolt: „Tiszteletes úr, nem kértem tőled engedélyt hozzá, de egy ideje már ilyen munkát végzek, látogatom a betegeket. De hogy ez még munkahellyel is járjon… Boldogan mondok rá igent.” Ez csak egy-egy példa, hogy Isten összehozta a szolgálókat és a betegeket, időseket.

Mi van a gyerekekkel?

A gyermekek közötti szolgálatot illetően főleg azok a lecsúszott, tönkrement családok kerültek a szemünk elé, ahol egy vagy több gyerek mellett alkoholista, mentálisan sérült szülők vannak. Az egyik fiatal presbiterünk keresett meg azzal, hogy szeretne valamilyen módon szolgálni feléjük. Elkezdte más testvérekkel felkarolni az érintett gyermekeket. Kibővült ez azzal, hogy ha tehetségesek, segítünk nekik a tanulásban, akár úgy is, hogy valaki leül velük tanulni vagy különórákat ad, akár úgy, hogy támogatjuk anyagilag a tanulásban. Másoknak, ahol a munkába állás volna soron a munkanélküliség közepette, segítünk, hogy találjanak olyan munkát, amiből a mindennapi kenyérre futja.

Nem kísérti-e olyan borús gondolat, hogy bár szép pásztori eredmények vannak Csongoron, de amit tesz, mégsem állíthatja meg a magyar ajkú református jelenlét eltűnését a szülőföldről?

Természetesen megkísért, szemünk előtt zajlik az ürülés. De nekem – és remélem, nem megbotránkoztató, amit mondok – mégsem az a feladatom, hogy nemzeti síkon gondolkodjak. Letisztázódott bennem, hogy Isten azt a feladatot bízta rám, hogy ezen az útszakaszon, amelyen nekik most lenniük kell, kísérjem el ezt a fogyó közösséget. Tegyem ezt úgy, hogy nem tudom, mi lesz öt-tíz év múlva, igazából azt se, holnap mi lesz. Itt igyekszem tehát a tőlem telhető módon segíteni, akár úgy, hogy munkát keresünk, akár úgy, hogy besegítünk a megélhetésbe, akár úgy, hogy beszélgetünk, imádkozunk. Biztos pont szeretnék lenni a szétcsúszott világunkban, amilyen Krisztus is volt, amikor szétszéledtek a tanítványok…

És a biztonság?

A feleségemmel mi is felvetettük a kérdést: melyik az az ország, ahol igazán biztonság van, békesség van? Nem találtunk választ rá, mindenütt jelen van a gonosz… Isten pedig még világosabb választ adott Jeremiás könyvéből (Jer 42,15–16), amit olvastunk: „Ha ti Egyiptomba szándékoztok menni, és odamentek, hogy ott lakjatok mint jövevények, akkor utólér benneteket Egyiptomban a fegyver, amelytől féltek, és nyomon követ Egyiptomba az éhínség is, amely miatt aggódtok...” Igen, Isten nem először intett minket arra, hogy ha elmész Egyiptomba, utánad viszem a háborút. Nekünk tehát itthon van a helyünk, itt kell betöltenünk azt a küldetést, amit Isten ránk bízott. Ez nem valami magamra erőltetett szolgálat, amibe belekeserednék, csak mert nem enged engem az Isten szárnyalni. Kellő örömünk van abban, hogy áldásokat, megtéréseket, megújulásokat élünk meg és látunk emberek életében. Mert bizony a Krisztusra utaltság áldásos felismerése nem mindig jön elő a jólétben vagy éppen a jóllétben. Azt tapasztaltuk meg, hogy amikor nyomorúság, szükség, nehézség vagy veszteség van, sokkal inkább közelebb kerülhetünk Istenhez. A szükségállapot olykor szükséges állapot, hogy a térdre kényszerülő hívő ember végre szívből megszólítsa az Urat, aki itt van a közelben.

Kényszerült térdre a négy év háború során?

Két éve az egyik barátom odafordult hozzám azzal, hogy elmondja a szemembe, a kiégés minden jele megtalálható nálam. Talán akkor volt bennem leginkább, hogy elmegyek innen, bedobom a törölközőt. Annyira értelmetlennek láttam az egészet, és éppen azon körülmények miatt, amelyekről aztán Isten segítségével felismertem, hogy nem kell, hogy megszomorítsanak. Meg kellett, hogy értsem: azzal, ha vállalja valaki az itt maradást, sok minden egyebet is vállal. Egy önismereti utat is, amin nem hagy minket magunkra az Úr, csak szembesít. Igen, ha maradunk, végig kell mennünk azon az önismereti úton, amin kiderül, milyenek vagyunk, mennyire vagyunk türelmesek, kitartók a hitünkben, mennyire bírjuk a nehézségeket, fájdalmakat, mennyire vagyunk teherbírók, sőt viharállók.

Mi van, ha nem vagyunk „viharállók”?

Lehet Jézussal is a viharon keresztülmenni, vele megélni a dolgokat. Én pont ezt kértem Istentől: „Uram, én nem tudom, mibe engedsz bele, és mi jön még, de azt kérem, hogy gyere velem ezen az úton, és járj előttem!” Volt tehát egy megbeszélésem az Úrral, és megegyezett velem, hogy ne ő kövessen engem, hanem én kövessem őt.

Lelkészkollégái jobban bírják a „gyűrődést”?

Először is meg kell jegyeznem, hogy Kárpátalján én vagyok az egyházkerület missziói bizottságának az elnöke. Meg kellett nevezni, éppen a vázolt mélypontom idején, mi lesz az év témája az egyházkerületben. Úgy döntöttünk, legyen 2024 számunkra a megújulás éve. A bizottsági csapattal megegyeztünk abban is, hogy elkezdünk imádkozni minden vasárnap hajnalban a lelkészek megújulásáért. Az első vasárnap hajnalban, amikor ezért ültem le imádkozni, szembesültem azzal, hogy erre nekem nagyobb szükségem van, mint bárkinek. Így kezdtem el imádkozni magamért és a lelkésztársaimért, hogy Isten újítsa meg a lelkészeket. Tudom azt, hogy min mentek keresztül, hogy meggyászolták ők is az elment gyülekezeti tagokat. Nem lehet megúszni gyászfolyamat nélkül, hogy elveszíted, akikkel egy közösségben voltál, egy bibiliaórán ültetek, egy istentiszteleten láttad őket, és egyszer csak nincsenek. Azok mentek el, akiket úgymond mi neveltünk ki, az a velünk egykorú, harmincas-negyvenes korosztály, akiknek mi kezdtük el a házaspárok alkalmait, a bibliaórákat, a házi bibliaköröket… Nekünk például tizenkilenc házi bibliakörünk volt – ma nincs egy sem. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hatott ránk. Dehogynem. Olyan erővel hatott ránk, lelkészekre ez a jelenség, mintha átszáguldottak volna rajtunk, és ott maradtunk volna, mint az elgázolt ember az úton.

Gondolom, hogy ez annál is inkább így lehetett, mivel eddig irdatlan számban, arányban vettek részt a gyülekezeti életben a kárpátaljai reformátusok, helyben.

A kárpátaljai magyarságot nem a magyarkodása tartotta össze, hanem az egy felekezethez meg a gyülekezethez való tartozásuk. Volt ráadásul egy ébredés az 1990-es években, ennek a révén még ma is érvényesül Isten megtartó ereje. Nem véletlen, hogy a statisztika szerint még mindig van vagy ötvenezer magyar Kárpátalján. A szóban forgó ébredést leginkább ifjabb Zimányi József neve fémjelzi, akinek apám, idősebb Pocsai Sándor közeli munkatársa volt. Ez hozott magával egy olyan összetartó, közösségbe járó, imádkozó, Igét olvasó generációt, amely nagy hatással volt a mostani nemzedékre.

Mi lehet Isten terve azzal, hogy ekkora veszteség érte a szülőföldet, a kárpátaljai reformátusságot?

A Magyarországra áttelepültek közül sokan beépültek ottani gyülekezetekbe, és tudok arról is, hogy nem kevesen, például akik a ’90-es évek kárpátaljai ébredésének örökösei, hitvalló módon vannak jelen és szolgálnak. Ezzel jótékony hatást fejthetnek ki a magyarországi hitéletre.

A feleségem a covid óta szinte minden igehirdetését meghallgatja interneten, én is gyakran csatlakozom hozzá; nem tűnt fel a prédikációkból egyikünknek sem, hogy kiégett volna két éve.

Attól, hogy Isten megengedett egy mélységet az életemben, nem engedte meg, hogy lélekvesztetté, hitehagyottá váljak, vagy hogy csődöt mondjak lelkészi, igehirdetői mivoltomban.

Az anyagországban is sokan szeretik az ön igehirdetéseit, ahogy régen kazettákon terjedtek felrázó hatású prédikációk, ma sokan kattintanak csongori igei tartalmakra.

Én ellene voltam annak, hogy kamera vegye a prédikálásomat, de a covid alatt az egyházkerület okkal kérte, hogy a zárt templomok miatt legalább online formában legyen elérhető az igehirdetés. Így döntöttünk a saját gyülekezeti Youtube-csatorna létrehozása mellett, aztán tényleg egyre nagyobb lett a nézettség. Különben azért is engedtem, hogy maradjon a világhálós megoldás is, mert egyszer megkeresett valaki Magyarországról, aki a más által ajánlott prédikációm meghallgatása közben tett le az öngyilkossági szándékáról.

Hogyan látja saját maga az igehirdető munkásságát?

Nagyon szeretek főzni. Egytálételeket főzök, ami sűrű és laktatós, de az is elvem, hogy ízletes legyen, meg elég sós és csípős. Kicsit ilyen szerintem az igehirdetésem is; hiszek az őszinte szóban és annak az erejében. Ha valaki lélekben és igazságban szeretné imádni az Istent, nem lehet megspórolnia az őszinteséget. Így tekintek az igehirdetéseimre, online változatukra pedig úgy, mint az ételkihordásra. Ha van rá igény, hadd jusson másnak is!

Milyen érzés, hogy sok ezer ember feliratkozott a csatornájukra?

Ha elér egy csatorna bizonyos számú feliratkozást, kapsz a Youtube-tól egy levelet, hogy kössetek szerződést, mert fizetnének is ezért. Az ember picit megszédül ilyenkor, de elég hamar azt mondtam, hogy nem. Nem fonódhat össze a misszió a népszerűség, a karrierépítés keresésével, ráadásul attól kezdve, hogy szerződés születik, tele fogják tűzdelni a videót reklámokkal.

Miért igehirdetői specialitása az, hogy az Isten hívásával szembeni hárításainkat kíméletlenül tudatosítja, a kegyeskedő képmutatás, önbecsapás, az Istennek való engedelmesség kikerülését, fortélyait leleplezi, illetve hogy mozgósít az óemberünkkel való szembefordulásra, az Istennek való önátadásra?

Volt olyan lelkész kolléga, aki „ne sértsük meg a híveket” alapon azt mondta nekem, nem lehet ilyen őszintén beszélni a bűnkérdésről, személyes, konkrét problémákról, nem lehet így kiteregetni a lapokat vagy a szennyest. Kérdeztem tőle: akkor hogyan érdemes prédikálni? Ha virágnyelven körülírjuk azt a bűnt, élethelyzeteket, amiben van az az ember, mivel vagyunk közelebb a megoldáshoz, mennyiben járunk közelebb a megtéréshez, megújuláshoz – már ha ez a cél –, mint ha egyenesen kimondjuk, hogy ez és ez a baj, hogy vérzik a sebed, és ezekre itt és itt a megoldás? Nem hiszem, hogy van annyi időnk, hogy sminkeljük, körülírjuk a problémákat, holott úgyis ugyanoda lyukadunk ki…

Ha nem a problémakikerülésre kell a szószéki idő, akkor – az ön esetében – mire?

Mondta egy ismerősöm, hogy én amolyan „fúró prédikátor” vagyok, aki ha megáll egy puszta mondatnál, képes akár végig csak arról prédikálni. Nem önismétlésről van szó: valóban mélyre fúrok, legalábbis igyekszem elmélyíteni azt, amit kell. Számomra úgy nyernek értelmet a dolgok, hogy ki vannak vesézve, amennyire csak lehet. Lelkigondozói beszélgetésen nyilván fontos, hogy a szemben ülő is beszéljen, de az nem jelenthet terelést, sem azt, hogy hosszasan próbáljam – a másik érzékenységét tisztelve – finoman rávezetni, hogy megértse: hazudik. Mert ha nyilvánvalóan, rábizonyíthatóan hazudik, megmondhatom neki a kellő időben, egyenesen a szemébe. Sok olyan élethelyzetet éltünk meg otthon is, amelyben az egyenesség célravezetőnek bizonyult. Vagy húsz éve közösen lelkigondozunk házaspárokat; ott szintén az a tapasztalatunk, hogy ha őszintén nevén merjük nevezni a dolgokat, akkor sokkal hamarabb jutunk el a megoldáshoz.

Maga Jézus a megoldás, nem?

És ő adott esetben mit csinált? Például kimondta egy Nikodémus nevű farizeusnak, hogy újonnan kell születnie. Nikodémus alatt egy kicsit biztos megreccsent a szék lába, de ha két óra múlva mondja el Jézus ugyanezt, az miért lett volna jobb?!

Ha már újonnan születés: azokkal, akiknek a hite nem mutat életjeleket, talán nem is történt meg a bibliai értelemben vett újjászületés?

Lehet ez is, az is, esete válogatja. Nekem egy istentiszteleten, áhítaton mindenesetre az a feladatom, hogy megterítsem az Ige asztalát, és ki-ki elvegye, ami akkor őt táplálja, éleszti, helyre segíti, gyógyítja, indítja.

Miért fokozottan elkötelezett abban, hogy az emberek megtisztított, gyümölcstermő, azaz gyakorlati keresztyének legyenek?

Mert ilyen hitre hív el minket Jézus. Nem egészen olyanra, mint az az ember, aki valaha közölte velem, hogy az Úr őt megszabadította a bűneiből – egyébként meg csempészetből él. Hiába szembesítettem vele, ő ebből nem akart megtérni. De hadd idézzem föl az első arra hajlamosító tényezőt, hogy ezzel a problématerülettel is visszatérően foglalkozzam. Olyan közegben nőttem fel, ahol rengeteg hívő emberrel találkoztam, a már említett ébredésben. Dübörgő evangelizációk, igehirdetések hangzottak el, négyszáz fősek voltak az ifjúsági konferenciák... Ugyanakkor láttam azokat az idős és kevésbé idős hívőket, akik minden templomi alkalmon ott vannak, de nem nagyon számíthatsz rájuk. Láttam, hogy rengeteg dolgot meghallgatnak, rongyosra olvasták a Bibliájukat, ott vannak minden imaórán, de egyébként a lelki életbeli minőségük, lelki érettségük szintje nem változott. Ez persze nem volt minden egyházias templomba járóra igaz, csak láttam egy masszív ilyen réteget is. Elkezdett érdekelni, hogy mi történik ezekkel az emberekkel, akik megkövülten vannak a templomba jelen, akik Lót feleségeként visszafele tekingetnek valójában, benne vannak minden pletykálkodásban, rosszindulatban, „tűzrakásban”. Itt kezdett el előttem kirajzolódni egy igazság, hogy ez nem egy Krisztus korában lezárult magatartásforma…

Ostorozza a hallgatóságát?

Nincs indulat bennem, nem megítélem a hívőket, de az Ige tükröt tart mindannyiunk elé, nem mond olyat, hogy ebbe csak a hívők nézzenek bele, abba meg a bűnösök. A hívő nép legnagyobb arányban a szóban forgó problémával él. Az ébredés idejéből is számosan vannak félbe maradtak vagy hitükben visszaesők, a csongori misszióban is rengeteg – különben hitre jutott – ember van, akik aztán „átmentek farizeusba”… Ez valami olyasmit takar például, hogy szeretek tündökölni a bizonyságtételemmel, hogy milyen nagy csodát tett velem az Úr, de igazából most nem csinálok semmit. Krisztus ügyét tekintve valójában tétlen ez az élet, de remek a megtérési sztorim, és ezzel elturnézgatok akár évtizedekig, mint Michael Jackson a Billie Jeannel. Sajnos az ilyen testvér nem kapható arra, hogy lehajoljon egy beteghez, nem lehet megkérni, hogy gyere, vidd be a kórházba, mert nincsen senkije. Vannak testvérek, akik még mindig ugyanabban a hajóban próbálnak evezni, de nem veszik észre, hogy a hajó már régen zátonyra futott.

Pál apostol a Filippibeliekhez írt levelében ezt tűzi célként maga elé: „hogy megismerjem őt és az ő feltámadásának erejét”. Önnek mit jelent ez a páli program?

Erre mindig szükségem van magamnak is. Nevezetesen, hogy újra-újra megismerjem őt, még jobban. Akkor szoktam rájönni, hogy nem tudok semmit Isten országáról, amikor már azt gondolom, hogy mindent tudok. Például kegyelme mérhetetlensége az, amiben újra és újra megismerésre méltó. Ez a töredékes állapot teljesen nem tűnik el földi életünk idején. De egyszer majd – követve őt a feltámadásban – találkozunk vele színről színre. Addig meg van mit csinálni. Nem fenyeget minket a kényszerű semmittevés, és Isten mindig gondoskodik, hogy legyen kellő erő, lelki támogatás, háttér a feladatokra és a próbákra. Ráadásul ő tartja magát az egyezségkötéseihez.

Mihez kell önnek leginkább a feltámadás ereje?

Nem éppen egy békekorszak eljövetelére utalnak a jelek. Már céloztam rá: én abban akarok helyt állni, amit Isten hoz. Tudjuk, mert olvastuk a Szentírásban: vannak Istennek olyan idejei, amikor sírva kell a magot vetni. Csak menekülés lenne a helyzet elől, ha nagyon mást akarnék, például hogy olcsó legyen minden, és mindenki szeresse egymást, a birodalmak pedig ne legyenek telhetetlenek, ne viseljenek háborút, ne ugrasszák össze a nemzeteket. A szeretet uralma maradéktalanul csak a mennyben valósul meg. Viszont tudhatjuk, hogy velünk van Isten a jelen körülményekben, helyzetben is. Még valami: az Úr nem azt fogja számonkérni, hogy mi volt a véleményem az adott helyzetről, hanem azt, hogy miként éltem meg a belé vetett hitemet az adott helyzetben. Jézus sem azért halt meg és támadt fel, hogy nekem megváltozzon a véleményem, hanem azért, hogy a lelkületem változzon meg!