Testvérkézből testvérkézbe

Az istentisztelet vezérigéjét Az apostolok cselekedeteiből választotta Balog Zoltán: „Amikor Fülöp odafutott, hallotta, hogy Ézsaiás prófétát olvassa, és megkérdezte tőle: Érted is, amit olvasol?” (ApCsel 8,30)

– Minket újra és újra megkérdez erről Isten Igéje. Érteni, ismerni több, mint valamit megragadni értelemmel, több annál, mint egyszerűen csak recitálni a Biblia szövegét, és ahhoz esetleg szép, épületes mondatokat hozzátenni. Érteni és ismerni Krisztus világában, a Biblia világában megrendülés nélkül nem lehet. Az a megrendülés, hogy az Úr bennünket, méltatlanokat méltónak talál arra, hogy megértsük, hogy megismerjük, hogy találkozzunk vele, és hogy azt megismerjük, akinek az ismeretéből cselekvés, szolgálat lesz az életünkben. Ezt a megismerést, ezt a megértést kívánjuk nektek, akik ma diakónusként, szociális munkásként diplomát kaptok – mondta a püspök. A diplomájuk átvételére váró szociális munkásokat emlékeztette, hogy számukra a szenvedéssel való találkozás kikerülhetetlen, és ezért különösen fontos mélyen megérteniük a szenvedést, de még inkább a szenvedőt magát.

– Krisztus szenvedése velünk élő valóság, ahogyan a feltámadása is. És hogyha azt kérdezzük, hogy Krisztus üzenete, Krisztus győzelme hogyan is mutatkozik meg közöttünk, akkor arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy miként vagyunk benne a szenvedésben, amely körülvesz bennünket – folytatta Balog Zoltán, hangsúlyozva, hogy a szenvedést nem legitimáljuk, nem megmagyarázzuk, hanem vállaljuk a cél érdekében, amely nem más, mint az a fajta gyógyulás, amelyben felvillan valami Isten dicsőségéből.

– Mi a gyógyulást, a betegséget, a szenvedést, az egész életünket nem láthatjuk másban, csak Jézus Krisztus életében. Krisztus életében lássuk meg saját életünket, a másik ember életét, a mi egyházunknak az életét és mindazt, ami a világban körülöttünk történik! – mondta a Zsinat lelkészi elnöke.

Az istentisztelet végén a diakónia és szociális munka alapképzési szakon végzett hallgatók okleveleit Enghy Sándor rektor, Balog Zoltán és Pásztor Dániel püspökök adták át. A frissen végzett diplomások esküt tettek, majd mindannyiukra áldást kértek.

A közös ebéd után a nap programja a Gyülekezettudatos egyház – egyhátudatos gyülekezet című konferenciával folytatódott. Először három előadó – Balog Zoltán és Pásztor Dániel püspökök, valamint Sohajda Levente göncruszkai lelkipásztor – tartott rövid előadást, majd ezt kerekasztal-beszélgetés követte.

– Az egyházkormányzás csak gyülekezettudatos lehet, az egyháztudatos gyülekezet kicsit nehezebb ügy, ott megengedőbb lennék, mert azt hiszem, hogy a mentalitásunkban inkább a kongregacionalizmus erősebb – mondta előadásában Balog Zoltán.

A püspök a gyülekezetek fontosságát hangsúlyozta, szerinte a közösség iránti igény ma sokkal nagyobb, mint korábban. Beszélt arról is, hogy a megszólítottság nem magánügy, és azokat, akiket megszólított Isten Igéje, el kell tudni vezetni a gyülekezetekig, mert a személyes megszólítottságról nem választható le a közösségi rész.

Felidézte, hogy kollégiumi évei alatt villámként csapott belé a felismerés, hogy ő ehhez a közösséghez tartozik. Előtte is ott volt az istentiszteleten, de kereste a helyét, nem feltétlenül értette, mi köti őt ezekhez a „fejkendős nénikhez” a falu templomában. És egy hejőpapi kiszállás idején, amikor a gyülekezet vadidegenként óriási vendégszeretettel fogadta őket, majd ahogy közösen énekeltek a templomban, megragadta a felismerés, hogy „ez az én közösségem, ez az én gyülekezetem”.

Az a hagyomány, hogy az egyház a gyülekezet határainál véget ér, az ellenreformáció idején vagy a kommunista diktatúra éveiben szükséges volt a közösség megőrzéséhez, de most olyan áldott időbe kerültünk, amikor missziói lehetőségek nyílnak, és ilyenkor a közös, együttműködő stratégiáknak kell előtérbe kerülniük – mondta Balog Zoltán, aki nagy fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy amikor azt mondjuk, hogy egyháztudatos gyülekezet, az nem központosítást jelent, hanem pont fordítva, nevezetesen azt, hogy a döntéseket együtt kellene meghozni.

– Az egyik legkeserűbb tapasztalatunk egyházkormányzóként az, amikor egy évig folyamatosan beszélünk valamiről, és egy év után kiváló lelkipásztorok azt mondják, hogy hát erről még soha nem volt szó – utalt a sűrűbb kommunikáció szükségességére a püspök.

– Ezzel együtt nekünk különbséget kell tudni tenni a legfontosabb feladatunk, a Krisztushoz vezetés szolgálata és a Magyarországi Református Egyház statisztikai jövője között. Nem tagokat toborzunk, hanem embereket vezetünk Krisztushoz és krisztusi közösségbe, és az, hogy közben a magyar reformátusok száma nő-e, fontos, de másodlagos kérdés – emlékeztetett a Zsinat lelkészi elnöke, de hozzátette, hogy református szempontból viszont nagyon fontos ezekbe a közösségekbe bevezetni az embereket. – Magyar reformátusnak lenni olyan történeti identitás, amelyben van egy kontroll. Mi a négyszázötven, hogy ne mondjam, kétezer év alatt nagyon sok mindent kipróbáltunk. És ha valami tévútra vezetett, akkor onnan visszajöttünk, és így meg tudjuk tartani a közösségünket abban a világban, amelyikben lelki stabilitás van – mondta Balog Zoltán, aki szerint ha az egyháztudatot erősítjük, attól az egyház is csak erősebb lesz.

– Az egyház és a gyülekezet egy és ugyanaz, a kettőt nem lehet egymástól sem elválasztani, sem elkülöníteni – kezdte a beszédét Pásztor Dániel tiszáninneni püspök, aki főleg arra vállalkozott, hogy minél több fontos kérdést felvessen az egyházak és gyülekezetek kapcsolatából. Beszélt a fogyatkozó gyülekezetekről, amelyeket szerinte óvni kell, mert „a konzervatív gyülekezetszemlélet és egyházszemlélet arra késztet bennünket, hogy az őseink, a hitben előttünk járó nemzedékek örökségét mindenképpen meg kell őriznünk”. Ugyanakkor szerinte az is nagy kérdés, hogy a növekvő gyülekezeteinkkel, a missziói gyülekezeteinkkel mit kezdünk, például hogyan szólítjuk meg a városok környékére költöző embereket.

Pásztor Dániel azt is kiemelte, nem lehet elmenni a kérdés mellett, hogy gyülekezettudatos-e a református lelkészképzés. Felkészíti-e a lelkipásztorokat arra, hogy mit jelent gyülekezetekben szolgálni? Ráadásul teljesen különböző gyülekezetekben szolgálni: agglomerációban, tradicionális falusi gyülekezetben, városban, vagy épp egy intézménylelkészi pozícióban. Úgy gondolja, elkerülhetetlen lesz, hogy a lelkészképző intézmények összedugják a fejüket az egyházkormányzattal, és ebben közös nevezőre jussanak.

Az egyháztudatos gyülekezet kérdését is fontosnak tartja. – Egyre inkább kezd elterjedni az a fajta gyülekezetszemlélet, hogy igazából nekünk nem is kell egyház, megvagyunk gyülekezetként. Ám egyház nélkül nincs református gyülekezet – mondta a tiszáninneni püspök.

– Az egyház kerete, rendje a gyülekezetet védi, segíti az életét. Fontos számomra, hogy a gyülekezeteink érezzék, tudják, lássák, hogy ők az egyház keretében élnek és az egyházhoz tartoznak, amelynek az Úr Jézus Krisztus a fundamentuma, és amely az idők végezetéig megmarad, és amely nem emberi alapokon nyugszik – hangsúlyozta Pásztor Dániel, hozzátéve, hogy hálásnak kell lennünk azért, mert egy közös testnek a tagjaiként élhetünk, gyakorolhatjuk hitünket és dicsérhetjük, magasztalhatjuk az egyház urát.

– Jó lenne, ha ki tudnám mondani, hogy gyülekezetileg felnőttünk oda, hogy elszámoljunk a múltunkkal, és emelt fővel, tiszta lelkiismerettel tekintünk szét a jelenünkben, és megengedjük Istennek azt, hogy ő mutasson nekünk jövendőt – jelentette ki Sohajda Levente göncruszkai lelkipásztor. Elmondta, hogy a realitásokat látja: a település, ahol szolgál, a rendszerváltozás óta elvesztette a lakossága felét, a nála konfirmált fiatalok nyolcvan százaléka Londonban él. Hangsúlyozta, a legfontosabb feladat az, hogy ők az Úr Jézus Krisztussal való köteléket ne veszítsék el. – Mit tud tenni egy göncruszkai gyülekezet? Imádkozik. Mit tud tenni a református egyház? Ott már vannak más lehetőségek is, ezért nem érdemes és nem is lehet különválasztani, mert mi együtt tudjuk megoldani egymásnak a dolgait – mondta a lelkipásztor.

Szeretné, ha az öröm lenne az egyik uralkodó érzés a református gyülekezetekben, amelyek kis napokként világítanának, és mindenki mosolyogna. Örülne, ha azt sugároznák kifelé: örömmel vagyunk együtt. – Hogy tudjuk azt, hogy bennünket Isten ennyire szeret, és amikor úgy állítanak meg az utcán, hogy megemelték a kenyér árát, nem mindegy, hogy azt válaszolom-e, és még a gázolajét is, mert Jézus nem a rossz hírek terjesztését bízta ránk, hanem egy örömhírt – emlékeztetett Sohajda Levente.

– Van egy volt ateista ember a gyülekezetünkben, aki negyed évszázad alkoholizmus után megkeresett, és én elküldtem Dömösre, amit nem a göncruszkai gyülekezet tart fenn, nem mi szervezünk, de tudtuk, hogy testvérkézből testvérkézbe adjuk át – számolt be egy történetről a lelkipásztor. Elmondta, hogy a férfi ott megtért és letette az italt, de aggódtak érte, hogy ha hazatér, sokat lesz egyedül a keddi bibliakör és a vasárnapi istentisztelet között, ezért szerveztek csak neki egy külön beszélgetőkört. És ezen a körön összejött tizenöt férfi, akiket elhagyott a feleségük vagy játékgépfüggők voltak, vagy más gondjuk volt.

– Elmondtam ennek az embernek, hogy látod, te megtértél, és Isten elvégezte, hogy itt te ezeket az embereket hitre hívd – mondta Sohajda Levente, és hozzátette, hogy azt gondolja, a gyülekezet és az egyház elválaszthatatlan összetartozása abban ölt testet, amikor „mi együtt meg tudunk rendülni azon, hogy minket, magyar reformátusokat együtt használni tud az Isten”.

– Micsoda „feeling” van itt a sárospataki teológián – mondta a kerekasztal-beszélgetés elején Bereczky Ildikó Magyar Érdemkereszttel kitüntetett, Dizseri Tamás Szeretetszolgálati Díjas nyugdíjas református lelkipásztor, aki szerint hasonlót még kis templomokban lehet érezni. Hangsúlyozta, szerinte megválaszolatlan kérdés, hogy mi lesz a gyönyörű hatalmas intézményeinkkel, amelyek most prosperálnak, és mi lesz a kis „ékszerdoboz” templomainkkal, mert nincs benne Isten ígéreteiben, hogy itt mindig minden állni fog. A nyugalmazott lelkipásztor szerint ez megkerülhetetlen kérdés azzal együtt, hogy lehet, nincs rá kész válasz, de tenni kell, gondolkozni, ezért is fontos az összejövetel, a találkozás.

Bereczky Ildikó mellett a kerekasztalnál a három előadó foglalt helyet, valamint Szemán Ákos presbiter, a Zsinat Jogi és Egyházalkotmányi Bizottságának elnöke. A beszélgetést Barnóczki Anita főiskolai adjunktus moderálta.

Szemán Ákos szerint óriási probléma a fogyás, és azért kellene ez ellen valamit tenni, mert egy gyülekezet megmentése sokkal könnyebb feladat, mint egy új gyülekezet létrehozása. Az egyháznak oda kell figyelnie azoknak a gyülekezeteknek a fennmaradására is, amelyekben esetleg csak ketten vagy hárman vannak – mondta Szemán Ákos, aki mindenkit arra biztatott, hogy „picit többet, picit jobban, picit aktívabban” tegyen ezért.

Természetesen arról is beszéltek a résztvevők, hogyan viszonyul egymáshoz a gyülekezet és az egyház. Balog Zoltán szerint a kettőt meg kell különböztetni, de nem szabad szétválasztani, míg Pásztor Dániel azt szeretné, ha a gyülekezetek nemcsak a saját ügyeikkel, a „saját óvodájuk felépülésével” foglalkoznának, hanem az is fontos lenne nekik, hogy a másik gyülekezeté is megépüljön, és figyelnének egymásra ezek a közösségek. Bereczky Ildikó szerint sok a buborékgyülekezet, és fontos lenne, hogy kilépjünk ezekből a buborékokból. Elmondta, hogy volt már vitája püspökkel arról, hogy ki van a frontvonalban, mert ő is azt gondolta magáról vidéki lelkészként, meg a püspök is úgy látta önmagát. – Én nem érthetem, milyen a kapitányi székben ülni, de fordítva viszont neki értenie kell, milyen az én helyemben lenni – mondta a nyugalmazott lelkész. Balog Zoltán püspök erre úgy válaszolt, hogy az egyházvezetői sértett magány olyan kísértés, amelynek ellen kell állni, de a megválasztott vezetőkben is bíznia kell a lelkészeknek.

A beszélgetésen többen említették, hogy most olyan összhang van a Kárpát-medencei reformátusok között, amilyenre korábban ritkán volt példa, és erre építve fontos lenne jobban megértenünk egymást.