Bár az egyetemes papság nagyon rokonszenves és sokak által gyakorolt elve egyházunkban meglehetősen közismert, az már sokkal kevésbé, hogy előfordult egyház- és színháztörténetünkben az a nem mindennapi eset, amikor ennek gyakorlója országos hírű színész volt. Méghozzá az az 1839-ben született és 1899-ben meghalt teátrista, akinek apja Kovács Mihály nagydobosi, majd dobrai református lelkész volt.
E. Kovács Gyula Tímár Mihály, az Aranyember szerepében
A korán kiemelkedően sokoldalú tehetségnek bizonyuló Kovács Gyula (később művésznevén Ecsedi Kovács Gyula) először a szatmári algimnázium jeles növendéke volt, majd 1852-től a Debreceni Református Kollégiumé, ahol nemcsak eminens diákként, de ugyanakkor tehetséges szavalóként és ígéretes költőpalántaként is ismerték.
Nyilvánvaló, hogy apja a lelkészi pályára szánta, ám éppen Szatmáron, még debreceni tanulmányai megkezdése előtt megélhette élete legelső színházi előadását, főszerepben a korszak egyik színészóriásával, Egressy Gáborral, távoli rokonával. Ekkor csírázhatott ki lelkében az 1856-ban Debrecenben, a neves Láng-féle társulatnál meg is valósult vágy: a színészi pálya kezdete. Ezt követően Fejér Károly társulatával játszott Mátészalkán, Ungvárott, Munkácson, Beregszászban, Máramarosszigeten és a Felvidéken is. Első komoly sikerének színhelye Arad volt, Budai József társulatánál, ahol Jókai Dózsa György című színművében Barnabást alakította. Ezután egy ideig – alkatától idegen szerepkörben – népszínműénekes volt, s versei is jelentek meg, azonos nevű költő rokona, Kovács Gyula iránti tiszteletből 1860-tól már megkülönböztetésképpen E. Kovács Gyula művésznéven. E közjátékok után igazán Kolozsvárott tudott gyökeret verni mint a legnagyobb magyar tragikai színészek egyike, parádés Shakespeare-szerepektől – Hamlet, Lear király, Othello és Coriolanus alakításaitól – egészen a személyével hosszú időre szinte eggyé vált Bánk bánig, több vendégszerepléssel a Nemzeti Színházban. Közben publikált verseket, visszaemlékezéseket, egy Mátyás király-prológust, és folyamatosan műfordított, többek között Schiller Don Carlosát és Stuart Máriáját. Ami őt számunkra, minden idők reformátusai számára emlékezetessé s színészként is a lelkek pásztorává teszi, az életének két sorsdöntő pillanata. Számos forrásból tudjuk, de a legemlékezetesebben Janovics Jenő írta meg A Farkas-utcai színház (Singer és Wolfner, 1941) című, kiváló könyvében, amelynek rangját Ravasz László püspök előszava emelte szakrális magasságokba: „Minden kolozsvári ember tudja, hogy ez az épület [E. Kovács Gyula és színésztársai lelki otthona! – P. É.] templom is és iskola is. Nem jelentett ez világi színt az egyházi együttesben, nem jelentett [itt Ravasz a Farkas utcai református és katolikus templomokra céloz], áhítatot ébresztett mindenkiben.” E. Kovács Gyulát lelkész apja akkor fogadta vissza szeretetébe, amikor 1883-ban több évtizedes színészi szolgálatáért kapott ezüstkelyhét felajánlotta az ecsedi eklézsiának. A huszonhét évig hallgató tiszteletes ekkor feloldozta „komédiásként” is hitben élő fiát. Válasza szeretetteljes és szellemes: „Kedves Fiam, Gyula! Jó gondolata lehetett annak, akinek az ősz Bornemisza […] egy gondolatára azt mondta, hogy: száz hajszálamat festetted feketére e gondolattal. Azt mondom, fiam, neked én is e gondolatra.” E gyönyörű üzenet lényege: „Fiam, visszaadtad az ifjúságomat!”
1899 nyarán Segesváron, a fehéregyházi síkon – ismét csak Janovics szavaival – „az imádkozó nemzetnek egyik főpapja Kovács Gyula volt. Födetlen fővel […] szavalta Petőfi igéit a világszabadságról […] Ünneplő tízezrek áhítata szállott a főpap felé, mikor igehirdetés alatt hirtelen, jajkiáltás nélkül összeomlott. Amely a költők költőjéért szakadt fel lelkéből, az a fohász volt a legvégső.”
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!