Tiszta apja! Vagy mégsem?

Mit jelent az ember istenképűsége?

Ez a kérdés sokakat foglalkoztatott a történelem folyamán. Amikor arról olvasunk a Szentírás első lapjain, hogy „megteremtette Isten az embert a maga képmására”, az eredeti héber szövegben a képmásnál a celem szót találjuk. Nehéz pontosan meghatározni a jelentését, hiszen nem is igazán fordították le magyarra, csak körülírták: hasonló; olyan, mint. Hadd szemléltessem példával: amikor az uralkodók szobrokat (celem) állíttattak magukról, azok emlékeztették a népüket a fizikai megjelenésükre. A Szentírásban a celem kifejezés azt jelenti, hogy az ember Isten képviselője, képmása, mint ahogyan egy kőből faragott szobor kiábrázolta a királyt. Tehát nem isten, hanem olyan valaki, akit Isten a teremtésben naggyá tett. A Heidelbergi Káté így fogalmazta meg: „Isten az embert jónak és a maga képmására teremtette, azaz valóságos igazságban és szentségben. Azért, hogy Istent, az ő Teremtőjét igazán megismerje, őt szívből szeresse, és hogy vele örökké tartó üdvösségben éljen, hogy így őt dicsérje és magasztalja.” Azért alkotta meg Ádámot és Évát, hogy kiábrázolja önmagát a teremtményben.

„Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain…” – olvassuk Mózes első könyvében. Eszerint hatalomra, uralkodásra is formált minket?

Szeretünk uralkodni, ilyen a természetünk, de nem ilyenné alkotott Isten. A teremtésben célt és feladatot adott, a Mózes első könyve szerint „Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt.” A teremtés urává tett bennünket, hogy őrizzük és műveljük a földet, amelyet ő létrehozott. Az istenképűség egyszerre jelent méltóságot és felelősséget, azaz felelősek vagyunk a teremtett világért és legfőképpen egymásért. Ez jelenik meg Kain történetében is, amikor az Úr kérdőre vonja őt: „Hol van Ábel, a testvéred? Kain ezt felelte: Nem tudom! Hát őrzője vagyok én a testvéremnek?” És valóban, az Úr őrizővé tett bennünket! De amíg a bűneset előtt szeretettel uralkodott az ember, azt követően már ezt olvassuk a Genezisben: „Féljen és rettegjen tőletek minden földi állat és minden égi madár, kezetekbe adom őket minden földi csúszómászóval és a tenger minden halával együtt.”

„Amikor látta az Úr, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, […] megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében” – olvassuk az özönvíz történeténél. Valóban meg tudja bánni a tetteit?

Isten nem hibázott, ahogyan mi szoktunk, hanem bánkódott, szomorodott, szánakozott azon, hogy elbukott az emberiség. Ennek következménye volt az ítélet, az özönvíz, amely által elpusztította a tőle elszakadt életet. Szeretete mégis felülkerekedett a haragján, és Nóéval együtt megmentett nyolc embert, ráadásul szövetséget kötött velük és minden élőlénnyel, hogy többé nem lesz özönvíz. Nem hagyja elveszni azt, akit a saját képére és hasonlatosságára teremtett, még akkor sem, ha a bűnesettel kiszakította magát a vele való közösségből! Majd elküldte Jézus Krisztust, aki által ismét gyermekévé, tulajdonává fogadott bennünket. János apostol így fogalmazza meg: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Miben hasonítottunk az Úrra a bűneset előtt?

Ádám és Éva szoros kapcsolatban élt Teremtőjével a Paradicsomban. Sem tőle, sem az állatoktól, sem egymástól nem féltek. Ismeretlen volt számukra az abban gyökerező irigység, gyűlölet, akár a bosszú. Szégyenérzet sem volt bennük. Érdekes, milyen önfeledt volt a közösségük! Mennyire nem voltak korlátaik! Mennyire szabadok voltak minden kötöttségtől! Az Úr jelenlétében áldottan, boldogan léteztek. A konfirmandusaim megkérdezték, miért nem parancsolta meg Isten a kígyónak, hogy tartsa távol magát az embertől. Azt válaszoltam: az állatokkal ellentétben nekünk szabad akaratot adott a jóra és a rosszra, csakhogy a bűneset óta nincs erőnk a jóra. Viszont az újjászületett embernek az Úr rámutat a bűneire, és erőt ad a jó választásához. Döntésre hív bennünket: elfogadjuk-e Jézust vagy elutasítjuk?

Hogyan torzult el a bűneset után az istenképűségünk?

Olyan ez, mint amikor belenézünk egy tükörbe, és látjuk benne a saját arcunkat. Ez a képmás romlott meg a bűneset után, mintha a tükörbe ököllel belecsapnánk, és az darabokra törve már csak hamis képet mutatna, nem azt, amilyenek valójában vagyunk. Az istenképűségünk sérült meg a bűnesetben. Az ő képmásává teremtettünk, de a bűn miatt megromlottunk. Nehéz elfogadnunk Pál szavait a rómabeliekhez írt levelében, pedig igaz: „Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlenegy sem.”

Eszerint a jó tulajdonságaink között például a szülői önzetlen szeretetet sem mondhatjuk az istenképűségünk maradványának?

Hit nélkül is lehet csupa szív természetünk. Nem kell az Atya újjászületett gyermekének lennünk ahhoz, hogy tudjunk szeretni, lehajolni a felebarátunkhoz vagy áldozatot hozni érte. De ez nem elég az üdvösséghez. Egy kedves barátom televíziószerelő volt a nyolcvanas években, akár három-négy napon át kereste a hibát az eszközben, mire megtalálta, a kollégái ilyen esetekben számtalanszor káromkodtak, csapkodtak, de ő higgadt maradt, mondván, „csak a tehetetlen ember káromkodik”. Nem volt keresztyén. A Teremtő beoltotta a szívünkbe az ő természetét, de ezek a tulajdonságok hiába hasonlítanak az övéihez, mégsem ugyanazok.

És miben különböznek?

Abban, hogy az isteni szeretet „türelmes, …nem irigykedik, ...nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat”, ahogy Pál apostol írja a korinthusiaknak címzett első levelében. Viszont az emberi szeretet elfogy, ahogy a békességünk és türelmünk is. A különbség az, hogy mivel kapcsolatban vagyunk az Úrral, imádságban kérhetünk erőt mindazokhoz a jó tulajdonságokhoz, amelyek Krisztusból fakadnak. A Szentlélek már belülről formál bennünket, és meg is adja az erőt.

Húzhatunk-e valamilyen párhuzamot aközött, hogy Isten három személy, Atya, Fiú, Szentlélek, és aközött, hogy az embert a maga képmására férfivá és nővé teremtette?

Az Úr többes számot használt Mózes első könyvében: „Alkossunk embert a képmásunkra...” Nem választhatjuk el egymástól a Szentháromságot. A kezdetnél jelen volt az Atya, a Fiú és a Szentlélek, a három egy Isten – ezt a titkot ésszel nem tudjuk felfogni, csak hittel elfogadni. Ők elválaszthatatlanul egyek, minket szintén azért teremtett férfivá és nővé, hogy ezt az egységet megélhessük a házasságban egy életen át, ebben a kapcsolatban segítsük, bátorítsuk egymást, hiszen így könnyebb az utunk a mennyek országa felé. Némelyeket házasságra, némelyeket pedig az Úrnak elkülönített életre teremtett, akiket az önmagával való közösségben tesz boldoggá. Azáltal, hogy megismerjük Krisztust, közel kerülünk hozzá, megtapasztaljuk a jelenlétét és a szentségét. Jézus ezt így fogalmazza meg János evangéliuma szerint: „Maradjatok énbennem, és én tibennetek.” A tanítványok izgatottan tértek vissza, miután Jézus kettesével elküldte őket hirdetni az evangéliumot. Lelkesedve mondták a Megváltónak, hogy az ő nevére még az ördögök is engedelmeskedtek nekik, Jézus mégis azt hangsúlyozza: „…ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben” – jegyzi le Lukács apostol. Ez a legnagyobb örömünk, ebből indul ki minden! Amikor újjászületünk, a nevünk bekerül az örök élet könyvébe, a Teremtőnk dicsőségére kezdünk el élni, és a vele való kapcsolatban találjuk meg mindazt, amire vágytunk azelőtt, mindazt, amire szükségünk volt.

Akkor az új ember az óemberrel szemben miképpen hordozza magában az istenképűséget?

Az csupán az újjászületésben áll helyre, mégsem állapíthatom meg senkiről a viselkedése alapján, hogy ő az Úr gyermeke vagy sem. Időnként a hívő keresztyének is haragosak és irigyek – egyáltalán nem tökéletesek. Persze könnyű lenne, ha megtérésünkkor a rossz természetünk egészen eltűnne, és azonnal szentet kapnánk helyette, de ez nem így van. Az óemberi természetünk egy életen át harcol az újjal, és a Sátán mindent elkövet, hogy a régi érvényesüljön. Amikor megbántanak, az első gondolatom, hogy nekem van igazam, és bosszút állok. Az utóbbi időben azonban arra tanít Jézus – és ezért imádkozom –, hogy ne a régi természetem uralkodjék felettem, ami elveszi a békességemet, amitől rossz napom lesz, hanem engedjem el a sértettségemet. Nem könnyű az elengedés tudománya! A harc egészen addig tart, ameddig le nem hunyjuk a szemünket a földön, amíg a szívünk utolsót nem dobban. Az Úr még az angyalokban is talál hibát, mennyire inkább bennünk! Itt, a földön nem leszünk tökéletesek, de megváltott emberekké lettünk. Amikor az Úr Jézus kiszabadít a Sátán kezéből, már az övéi vagyunk, ő pedig formál bennünket, hogy hasonlókká legyünk őhozzá. Ez a kegyelem. Kérjük így az Urat: ma is adj erőt, hogy a te jelenlétedet tükrözze az életem, hogy rajtam keresztül a te szereteted, a te békességed áradjon a családomban, a közösségeimben! Azt a képet mutassam, amellyel megajándékoztál az újjászületésemben.