Tíz év, tíz lombik, egy élet

Nézünk magunk elé az erdőben: valóban hegynek fel vezet a gyalogút, jó kaptatós, ahogy előre figyelmeztetett Győri Katalin. A tájat a fák sötét törzse és a levelek között táncoló napfény uralja. De hiába a szépség, fogy a levegő és a kitartás. Csúfságunkra leülünk az aszfaltra pihenni, és költői kérdést intézünk az égben lakóhoz: mennyi maradt még hátra? Csak egy-két mellettünk elsuhanó autó jelzi, hogy az irány jó, sejtetve, hogy az út végén élet van. Élet. A helyzet szinte metaforikus, Győri Katalin és Szőke Ágoston is mondhatni egy hegyet mászott meg a gyermekáldásért, kudarcokkal tele, a feladás kísértésében.

Tíz évvel ezelőtt egy petefészekciszta-műtétnél derült ki, hogy az akkor harmincéves Katalinnak mind a két petevezetéke szinte teljesen elzáródott, emiatt nem lehet természetes úton gyermeke. – Összeomlottam, hónapokon át nem tudtam elfogadni, állandóan sírtam – emlékezik vissza. Miért fájt ennyire? – kérdezzük. – Mintha az élet keletkezésének a romantikus és egyben természetes oldaláról rántották volna le a leplet, szembesítve a nyers valósággal: csak mesterséges úton lehet gyermekünk – magyarázza Katalin, aki nehezen indult el a lombikprogramon. – Mégiscsak a nőnek kell átesnie a kezelésen, még ha támogatja is őt a házastársa. Tónival sokat gondolkodtunk azon, mikor kezdődik az élet, és az orvostudomány hogyan viszonyul az embriókhoz: csupán az élet lehetőségének látja – idézi fel egykori dilemmáikat, amelyekre a rómabelikhez írt levél hozott számára békességet: „Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható.” Nem tiltott az értelmes vizsgálat, Isten számára nem tabu a lombik – mondja meggyőződéssel Katalin.

A legnagyobb belső konfliktust az az eshetőség okozta bennük, hogy mit tegyenek az embriókkal, ha túl sok jönne létre. – Megfogadtuk, hogy mindannyiukért visszamegyünk. De minden stimulációnál azért imádkoztam, hogy ne kerüljünk szélsőséges helyzetbe, hogy a magas számuk miatt emberileg már képtelenek legyünk erre. Benne volt a pakliban – hívja fel a figyelmet az édesanya.

Mindeközben Katalint endometriózissal is diagnosztizálták, döntenie kellett a lombikprogram megkezdése és a fogamzásgátló kezelés között. – Hormonkezeléssel kezdődik a protokoll, azaz az ember minden nap hasba szúrja magát egy vagy több injekcióval. Erre eleinte képtelen voltam. A férjem tette meg helyettem, vagy ahogy meg tudtam oldani. Megtörtént, hogy látogatóban a barátnőm tűzoltó férjét kértem meg rá. A hormonok rendkívül megterhelték a szervezetemet: szédültem, émelyegtem, pánikrohamok gyötörtek, már-már depresszióval küzdöttem. Már gyermeket se akartam, csak végre vége legyen a kezelésnek. A meddőségi centrumban emiatt az asszisztensnő szidalmát is el kellett viselnem: „Miért ne bírná ki: mástól veszi el a helyet!” – idézi fel.

Ahogy a bölcs ember mondja, mindig van lejjebb. Nem sokkal az első sikertelen lombik után Katalin méhen kívüli terhes lett. – Miközben a sürgősségi műtétre toltak be, így könyörögtem Istenhez: „Meghalhatok, szükségem van rád, ne hagyj magamra! Persze, ha túlélem, ezt meg kell beszélnünk” – meséli.

Öt esztendő telt el, mire a házaspár lelkileg megerősödött, és ismét megpróbálta a lombikot. Szinte felváltva sorolják: ez idő alatt beszéltek coachcsal, pszichológussal, pszichiáterrel, párterapeutával. Minden fél évben megharcolták a lelkükben, hogy a meddőségi kezelések lehetőségeiben merre tovább. – Isten finoman vezetett, nagyon kellett figyelnünk rá, hogy megértsük, rengeteget imádkoztunk – vallja meg a férj, majd kijelenti: – Van lombik Ige a Bibliában! – Férjére reagálva Katalin tiltakozva felnevet, mire Ágoston A prédikátor könyvéből kezd idézni: „Ahogyan nem ismered a szél útját vagy a csontok formálódását a terhes asszony méhében, éppúgy nem ismered Isten munkáját, aki mindent alkotott. Reggel fogj a magvetéshez, és ne pihentesd a kezed este sem, mert nem tudod, melyik sikerül: ez, vagy amaz, vagy mind a kettő egyaránt jó lesz.” Ágostonnak csillog a szeme, láthatóan egyetértenek, de vajon mire gondolnak?

– Nem ismerjük Isten munkáját – folytatja a férj. – Az egyik orvosunk szerint a tudomány csak hatvan százalékban tudja befolyásolni az új élet létrejöttét, a maradék negyven százalék egy felsőbb erő hatalmában áll. Kemény lecke volt megtanulnom, hogy Isten szuverén, ő dönt az életről, és az általa teremtett rend része a véletlenszerűség, az is, hogy melyik petesejtből és hímivarsejtből válik életképes embrió – vélekedik Ágoston, majd Katalin így folytatja: – Biztató leletekkel, számokkal kezdtük a lombikot. Számos hozzánk hasonló pácienseknek lett gyermeke. Nekünk mégis csak sikertelen lombikjaink voltak. Felmerült bennünk a kérdés: hogy történhet meg, hogy esélyünk van, Istenünk van, vele személyes kapcsolatunk, jó gyülekezetünk, támogató családunk, mégis Isten nemet mondását kell elfogadnunk? Egy időszakban nem tudtam gyülekezetbe menni, hiába hiányzott a közösség, Isten szeretetéről még egy prédikációt már nem tudtam végighallgatni, csak hangosan zokogva – vallja meg Katalin. Imádkozni tudott? – kérdezzük. – Nem, legfeljebb elmondtam az Úrnak, hogy nem értem, a keserűség a szívemben már mindent felülírt. Képtelen voltam beletörődni Isten álláspontjába, nálam már egyáltalán nem használtak a szavak, miközben vágytam a kapcsolatra vele – vallja be az édesanya.

Konfirmandusként tanulta, hogy Istent a természet által is megismerhetjük, de nem ismerte ennek a mélységét. Erről egy történetet is megoszt Katalin: – Debrecen főterén sétáltam, a tulipánfák alatt. Azon keseregtem, hogy hiába próbálkozunk, még mindig nincs gyermekünk. Augusztus volt, bőven túl a tulipánfa virágzásának idején, a zöld levelek között mégis megláttam egy virágot, gyönyörű volt. Isten azt üzente: te is akkor virágzol majd, amikor már mindenki elvirágzott. Nyolc évvel később, nagy pocakkal sétáltunk a Folly Arborétumban, amikor ismét megláttam a zöld levelek között egy virágot. „Istenem, értem” – meséli, majd hozzáteszi: – Ha az emberhez már nem vezet út, Isten akkor is megtalálja annak a módját, hogy megszólítsa – mondja meggyőződéssel, ám ekkor már a délelőtti álmából felébredő Dani is sírva követeli szüleit.

– Dani! Szia! Gyere, gyere ki hozzánk! – hívogatja, majd ölbe veszi a tíz hónapos gyermeket az édesanyja. Úgy játszik a kicsivel a két, maga is szinte gyermekké vált negyvenes házaspár, mint a Föld legbüszkébb szülői. A várandóság során Katalin azért imádkozott, hogy Dani szeresse az embereket, az életet és Istent. A pici valóban folyamatosan mosolyog, és a diktafon is rendkívül érdekli. – Már elkezdtünk neki Istenről beszélni, azt is elmondjuk, hogy ő egy csoda, Isten ajándéka – jegyzi meg az édesanya.

Az egy plusz öt sikertelen magyarországi lombikprogram után miért nem adták fel a próbálkozást? – tudakoljuk. – Lina gyakran kérdezgette, mi a helyzet az ígérettel, amelyet Istentől kaptam, hogy lesznek gyermekeink, Isten azonban mindig megerősítette azt, sőt a többes számot is. Iszonyatos volt a bizonytalanság bennünk. Megértem Sárát, hogy kinevette Istent, amikor azt mondta neki, egy esztendő múlva fiút szül. Felkértek presbiternek, rengeteget gondolkodtam azon, vállaljam-e, ha Istent sem értem, hiszen nem teljesül az ígéret. Végül igent mondtam a szolgálatra – avat be Ágoston a belső vívódásaiba.

A házaspár elment a falig mind emberileg, mind anyagilag, még a gyülekezet is segítette őket, amikor Csehországban folytatták a lombikprogramot, immár önköltségen. Az első három lombik sikertelen lett külföldön is, ekkor már kilenc beültetésen voltak túl. – Valószínűsítettem, hogy nem lesz gyermekünk, de azt is, hogy a hiányát semmi se oldja fel bennem – emlékezik vissza Katalin. – Gyászban élem le az életemet. Már a családunkon, a barátainkon is érezhető volt: fogadjunk örökbe, vagy legyen valahogy gyermekünk, mert már nem bírják nézni a szenvedésünket, hogy a sikertelen próbálkozásaink újra és újra földre terítenek bennünket – meséli.

A meddőségi kezelésben talán a határ a legnagyobb kérdés. Meddig lehet elmenni? Ágoston a petesejt-donációba is beleegyezett volna, amire Katalin nemet mondott, ahogy fogalmaz: ezt is meg kellett harcolniuk. – Mi is tartottunk tőle, hogy tönkremegy a házasságunk. A sikertelen lombikok megpróbálják a kapcsolatot. A tíz év során három pozitív tesztem is lett. Hiába. Mindketten padlón voltunk, egymástól vártuk a vigasztalást, miközben igyekeztünk újra és újra talpra állni. Tóniban több volt a kitartás, mivel valószínűleg nálam volt biológiai akadály, elkeseredésemben azon is gondolkodtam, hogy elengedem őt. A legnagyobb mélységekben nem egyszer ki is mondtam: „Keress magadnak olyan nőt, aki tud szülni!” Ezzel csak még inkább összetörtem őt. Végül mégis összekapaszkodtunk, és ebben a hitünk segített – összegzi Katalin.

Mitől volt másabb az utolsó lombik az előzőeknél? – tesszük fel a kérdést, majd meg is jegyezzük, hogy furcsa dolog Daniról lombikprogramként beszélni. – Az orvos kérésére csináltunk még három beavatkozást, amelyekkel kapcsolatban előre figyelmeztetett, hogy még nem bizonyított a hatékonyságuk. A különbség annyi volt – mivel tizedjére éltem át –, hogy esténként azzal a gondolattal feküdtem le, nem bírom még egyszer végigcsinálni a beültetés utáni két hetet. Már csak becsületből megyünk vissza az utolsó embriókért, de nem bírom tovább! Az egyik reggel hiába lett pozitív a terhességi tesztem – ez után még annyi bizonytalanság van, lehet biokémiai terhesség, üres petezsák, amelyeket korábban már megéltünk –, visszabújtam az ágyba, arra gondolva, jaj, de jó, ma nem kell ismét zokogva elgyászolnom egy újabb sikertelen lombikot. Reményik azt írja: „S akkor – magától…” Ez a kegyelem. Amikor magától oldódik meg minden. Találgathatnék, hogy vajon melyik pluszbeavatkozás vagy fizetetlen szabadságként kivett alkotóév nyugalma miatt fogant meg Dani. Nem teszem, egyszerűen Isten azt mondta: most legyen gyermekünk – adja elő történetüket az édesanya.

Amíg nem volt életképes a magzat, a házaspár nem engedte a családtagoknak, hogy kisbabaholmit ajándékozzanak nekik. – Csodaként életünk meg minden vizsgálatot, hogy volt szívhangja, a genetikai vizsgálat is jól sikerült. Azért imádkoztam, hogy amikor megszületik Dániel, legyen cuki, hogy egyből szerethessem. Első pillantásra agyon kellett puszilni, annyira drága – mondja lelkesen.

Ágoston maga elé nézve magának teszi fel a kérdést: – Mi értelme volt ennek az útnak? Isten teljesítette az ígéretét, nem hagyott minket cserben, dolgavégezetlen. Ahogy az építészetben számos dolgot kell összehangolni, Isten ugyanezt tette az elmúlt tíz évben velünk. Megerősítette a házasságunkat, a kapcsolatunkat önmagával, a családunkkal, a barátainkkal, a gyülekezetünkkel, és mindannyiunk hitét, még a meddőségi kezelésen végigvezető coachunkét is. Rengetegen örülnek Dani születésének, látom az emberek arcán – sorolja tapasztalatait.

A beszélgetés közben megemlítjük azokat a párokat is, ahova még nem érkezett meg a gyermekáldás. A zsoltárok könyvében található igeverssel („Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom”) kapcsolatban Katalin megjegyzi: – Ezzel mindig voltak fenntartásaim. Ez arculcsapás azoknak, akik nagyon szeretnének gyermeket, mégsem lehet nekik. Azt sugallja, ha rendes vagy, ha mindent jól csinálsz, akkor megérdemled a gyermeket, a többiek meg vesztesek, jobban kellett volna próbálkozniuk – mondja keserűen. Katalint a férje egészíti ki: – Hallgattunk erről prédikációt. Meg is említettem a lelkipásztorunknak, hogy mennyire irritál a jutalom szó. Felhívta rá a figyelmemet, hogy a kitüntetés is szinonimája a szónak – ezzel már meg tudtam békélni.

A házaspárt még két embrió várja hidrogénben, ahogy ők fogalmaznak, „sítáborban”, Csehországban. A közeljövőben mindkettőért visszamennek. A tizenegy és tizenkettedik lombikok lesznek már, de az ígéret szerint gyermekeket kapnak az Úrtól, ezért bizakodnak. Miközben Katalin leszalad a szomszédba átvitt Daniért, Ágoston a vitrinben lévő szoborra mutat: – Linától kaptam. Ábrahám Izsákot az imakendőjével öleli magához. Danit is így ölelték és ölelik ma is körbe az imádságaink – mosolyog az édesapa.

Mielőtt búcsúznánk a családtól, Ágoston megkérdezi, hogy szeretnénk-e ölbe venni Danit. Szégyenlősen, sután hallgatunk, mire Ágoston váratlanul a kezünkbe nyomja Dánielt. – Milyen egy csodát a kezetekben tartani? Dani egy csoda! Valódi csoda! – ismételgeti örömében.