Hangyák futkosnak a hátamon. A hideg a karomon jár táncot. Összerezzenek. Felhúzom a szemöldököm. A sejtszinten vívott lelki közelharc jelei. Vesztésre állok a várakozással. Üdvözlőlapra nem illő advent. Nem tudom, mikor fakult ki, égett ki a szó ragyogása: várakozás. Az a gyermeki, az a mindent vagy semmit lelkesedésű, egy egész világot felölelő adventi várakozás. Csak tudom, érzem, idén nem megy. Erőltetett.
„Törd át az ég zárt ajtaját. Vár a világ, sóvárgva rád” – dúdolom. Reflexszerűen dúdolom adventben. Megszoktam.
Körbenézek. Feszít a most kontrasztja. Kint karácsonyi dalok, bent kevés a levegő. Kint jeget karcoló korcsolyák, bent nehezen mozduló kéz. Kint lazulás, bent feszülés. Kint és bent kétségbeesett reménykeresés. Egy és ugyanaz. A tehetetlenség játéka.
„Törd át az ég zárt ajtaját. Vár a világ, sóvárgva rád” – dúdolom. Akarva-akaratlanul dúdolom, hogy törd át végre, Uram!
Idén a mínusz „sokadik” szintről lépünk többen, és egyre többen az adventbe. Egészen a mélyből: imába foglalom a kifulladt várást, a kettéhasadt álmokat, az eltűnt találkozásokat, a járványlopta időt, a túl sok ingert és a bizonytalanság túl kevés biztonságát. Imába öntöm a feszítő kint és bent világát. Ahogy van. A tehetetlenséget. Imába keretezem a befoghatatlant: milyen nagy a szükség. Én már csak elmesélt történetekből és könyvben olvasott sorokból tudom, hogy valaha az advent böjti időszak volt: a nagy szükségre ébredés és az abból fakadó imádságok tere. A sóvárgás természetes és nem konstruált élőhelye ez. A visszafogottság ideje, ahol hellyel kínálják meg az Istent. Aki mer beleremegni a világba, aki mer belerendülni saját emberi valóságába, az nem tud többé nem sóvárogni. Utat tör. Áttör.
„Törd át az ég zárt ajtaját. Vár a világ, sóvárgva rád” – dúdolom, mert érzem, nagy a szükség.
Közeledik a karácsony. Vajon ismer valaki valakit, aki hallott valakiről, aki utoléri magát ilyenkor? – gondolkodom. És önmagát? A lelkét? A sóvárgó lelkét. Száguldó advent, már a harmadik gyertya, a lélek valahol az elsőnél jár. A fenyőillat korommal vegyül. Mennyi gyász. Rezzen a telefonom. Üzenet. Van, aki paplan alá bújna a valóságtól, inkább az álmatag bizonytalanság – írja. Még tovább és hosszabban énekelném, mint négy hét:
„Törd át az ég zárt ajtaját. Vár a világ, sóvárgva rád” – egyre hangosabban és hangosabban. Az egeket is meghassa.
Körbenézek. Újra. Kívül-belül. Elindulok a hideg reggelbe. A sapka bélése a takaró. Az égősorok fényáradata éppen rápihen az estére, vagy józanodik. Beteszem a fülhallgatót. Sétálok tovább. Az alföldi szél pirospozsgássá varázsolja az arcom. Természetes smink. A pékségben szép napot kívánnak. Az utcán édesanya és bölcsődés kisfia szapora léptekkel kisember-mértékkel szaladnak. Csak úgy puszit dob felém. Ezt még maszkban is érteni. Belülről elmosolyodom. Jobb kezem a telefonom után nyúl, a hangerőt felemelem. Még mindig mosolygok. A dallamokkal együtt imádkozom:
„Ó jöjj, ó jöjj, Üdvözítő, Beteljesült már az idő, Törd át az ég zárt ajtaját, Vár a világ sóvárgva rád” (Népi gyűjtés, Draskóczy László).
Jön. Tudom. Hiszem. Áttöri. És megérkezem.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!