Toronysisaksztori Biharban – a sápiak most már közösségi megújulást is remélnek

Bizony gyatra állapotú a 42-es főút; Püspökladány és Földes között – utóbbi Sáp, vagyis a célpontunk előtt az utolsó település –, néhol tengelytöréstől kell tartanunk. Kerülgetni sem tudjuk a kátyúkat, mert a szembejövő kamionforgalom élénk. Ennek kicsit örülni is lehet. Merthogy bármi Ártánd felől érkező forgalom legalább némi vérkeringést feltételez a trianoni döntés következtében államhatárral kettészelt Bihar „fővárosával”, a közeli Nagyváraddal.

Nem ez a fénykora a ma nyolcszázas lélekszámú, a második világháború előtt még másfélezer lakosú bihari, azon belül nagy-sárréti falunak. Sáp nemcsak református, hanem nemesi gyökerű település is. Bár ez már feledésbe merült a mai lakosság körében, akár magyarok, akár roma nemzetiségűek, de tény: egykor, még Zsigmond király jóvoltából, kisnemesek lakták, akik így egyéni és közösségi kiváltságokat élveztek.

A termőföld minősége hagyományosan jó, vasútállomása a településnek a XIX. század végétől létezik.

A Sápi Református Egyházközség gyülekezeti termében a falu múltjáról is szó esik. A lelkész házaspár – Papp Tibor és felesége, Monika öt éve kerültek Sápra, ám a beszélgetésünk kedvéért két presbiter hölgyet is meghívtak. A tősgyökeres, nyolcvanhét éves Ispány Imréné Orosz Eszter és a Hajdúszoboszlóról gyerekkorában idekerült, hetvennégy éves Polgári Imréné Komlósi Mária csak addig lát vissza élesen a helytörténetben, hogy meghatározóan birtokos gazdák éltek ezen a településen, amíg el nem vette vagyonukat a kommunista diktatúra. A gazdálkodó helyi parasztság egyöntetűen kálvinista volt, hitét gyakorló. Erről tanúskodik a toronytragédia után gyönyörűen felújított templom is, a maga több mint ötszáz férőhelyével.

Marika megemlíti nekünk: még a szocializmus mélyén, a hetvenes években is nagyon sokan jártak templomba, és a gyülekezetben minden nemzedék bőven képviseltette magát. Hogy ez miként lehet? Papp Tibor lelkipásztor ad válaszkísérletet: – Akkor még élt az a jó értelemben véve nyakas réteg, amelyik nem tudta megbocsátani, hogy a téeszesítés miatt kisemmizték őket. Ez is hajtóerő volt ahhoz, hogy eljárjanak a templomba. A földből már nem tudtak élni, de hitből még igen. Ám ők szép lassan eltávoztak…

Szó kerül arra, hogy a kádári szocializmus nemcsak a vallástalan világnézet terjesztésével és a birtokos parasztság megtörésével okozott rosszat, hanem – helyben – azzal is, hogy a sápi termelőszövetkezetet valamiért elhanyagolta, mostohaként kezelte a szomszédos földesihez képest. Ez fokozta az elvándorlást és vele az elöregedést is; szintúgy a rossz közlekedés, a középfokú oktatási intézmények vagy éppen a munkahely hiánya. Sáptól korábban elvették még az általános iskolája felső tagozatát is. Jelenleg újra van egytől nyolc osztály állami iskola, ám összevontan oktatják a gyermekeket, akiknek legalább a kilencven százaléka roma nemzetiségű.

Mi is láttuk érkeztünkkor, hogy (rendőrségi kötelékben álló) iskolaőr is jelen van az egyébként boldog zsivalyú iskolaudvaron. Ez egyszerre utal halmozottan hátrányos helyzetre, etnoszociális problémákra, beilleszkedési zökkenőkre.

Papp Tibor a berettyóújfalui református iskolában oktat hittant. Szintén lelkipásztor és hittantanár felesége helyben, a sápi óvodában és iskolában tanít, összesen öt fakultatív csoportnak. Látjuk a hölgyben a minden előítélettől mentes jézusi lelkületet. Mint mondja, sikerül lekötnie a hittanosokat, tud a cigány gyerekeknél mire alapozni, ugyanis egyaránt van fogékonyságuk meg némi hitismeretük. Utóbbinak az az oka, hogy a faluban jelen van egy pünkösdi karizmatikus típusú kisegyház, és több roma család kapcsolatot tart velük, házi csoportokban élnek hitéletet. Javarészt ezek a szülők azok, akik beíratják csemetéiket református hittanra.

Monikának úgymond sietnie kell azzal, hogy igemagvakat hintsen a roma gyerekek szívébe, mert a konfirmandus korszak előtt, úgy hatodiktól-hetediktől a gyerekeket kiíratják a hittanról. Hogy miért ez az íratlan szabályszerűség? A lelkésznő ennek okát abban látja, hogy 12-13 éves kortól az iskolás romák már kvázi felnőttnek számítanak, úgymond konfirmáció nélkül is. Így végül nem tagozódnak be a református egyházba, bár a helyi cigányság a keresztelés és a temetés szolgálatát mindig a református lelkésztől kéri. A sápi lelkész házaspár szeretné, hogy cigány tagjai is legyenek az egyházközségnek, ám istentiszteleteiken egyszerűen nem tűnnek fel roma származásúak.

– Mégsem tartom kidobott időnek, fáradságnak a cigány gyermekek közötti hittanoktatást – összegez a tiszteletes asszony, mielőtt távozik hittanórái megtartására. – Ha az egyházhoz nem is, de a Krisztus közelébe el tudom vezetni őket, és ez nem kevés, sőt, talán a létező legtöbb…

Tehát akkor – következtetünk – marad a gyülekezetben az elöregedő korfa, amelyből nemcsak az ifis és a fiatal családos korosztály, hanem a középgeneráció is eléggé hiányzik. Megtudjuk: ha húsz-harminc fővel zajlik egy átlag vasárnapi istentisztelet, az már kifejezetten jónak számít Sápon.

– A bihari nép eleve nem kifejezetten templomjáró, és demográfiailag az elöregedés fázisában van. Mint a legtöbb helyen, itt is arra volna szükség, hogy a Szentlélek ébredést támasszon – véli Papp Tibor lelkipásztor, aki az egyházmegye missziói lelkésze is egyben, sőt kórházlelkészi feladatokat is ellát Berettyóújfaluban, a bihari térség központjában. –Rendszeresen járok helyettesíteni a gyülekezetekbe, és nem ritkán előfordult, hogy a hétközi kórházi ápolási vagy pszichiátriai osztályon tartott bibliaórákon annyian voltak jelen, mint némely gyülekezetben, ahol vasárnap szolgáltam – jegyzi meg. A lelkész sajnálja, hogy az egyházmegyei ifjúsági találkozókra már nem tud gyerekeket vinni sem Sápról, sem Bihardancsházáról, a mintegy százhatvan lelket számláló településről, ahol szintén feleségével együtt végzik a szolgálatokat.

A közelmúltban kétszer mégis zsúfolásig megtelt az 1800 körül épült sápi templom! Az egyik egy lázas adakozás koncertje, a másik egy hálaadó istentisztelet volt…

Mindez azzal összefüggésben, hogy 2025. július 7-én egy hirtelen jött, igen heves vihar miatt rommá-törmelékké lett az addigi torony. Ez úgy száznegyven éves lehetett, mivel elődjét a XIX. század végén villám sújtotta. Akkor tehát a villám, utóbb a szélvihar semmisítette meg a templomnak ezt a külső ékességét.

– Már terveztük a templom tornyának a felújítását. Épp a vihar előtti héten nyújtottunk be egy pályázatot az előző kormány templomfelújításos pályázataira reagálva. Nem többet, mint a toronysisak részbeni megerősítését, külső festését, és kisebb homlokzatfelújítást tartalmazott a pályázatunk – hoz képbe minket a lelkipásztor.

– Az Úristen azonban mást gondolt – folytatja. – Július 7-én megengedte a viharkatasztrófát – tér át a sápi református közösség nyomasztó élményére. – Néhány másodpercen múlt, hogy szemtanúja legyek a toronyledőlésnek, mert épp a kis irodában zártam be az ablakokat. Amikor rápillantottam a toronyra, láttam, hogy szürreális hatást keltve meginog… Odaszaladtam a konyhában levő feleségemhez: „Gyere azonnal, ilyet még nem láttál, mozog, inog a torony!” Mire együtt kinéztünk az ablakon, már csak hatalmas porfelhőt láttunk. Először arra gondoltam, hogy a szél talán szaharai port hozott ide, de amikor a porfelhő leült, elképedve láttuk, mi történt. Összenéztünk a feleségemmel, és azzal vigasztaltam, hogy ha az Úristen megengedte, hogy ez a torony megsemmisüljön, akkor azt is meg fogja adni, hogy újjáépüljön. Az Istentől kapott bizonyosság nyugalmával fogadtuk el, ami történt… – idézi fel az emlékeket.

És a gyülekezeti tagok hogyan fogadták a történteket? Eszter nénitől azt halljuk, le voltak sújtva, de ők is bíztak benne, hogy megújul még a lelki otthonuk. – Továbbra is istentiszteleteket tartottunk, folyamatosan napirenden tartottuk a témát, és megkezdtük az adakozást – mondja.

Marika hozzáteszi, hogy elsőre ugyan le volt sújtva, amikor a torony, pontosabban az óra fölötti toronysüveg eltűnt, de aztán jött, bekapcsolódott a takarításba, gyülekezeti tagokkal, más lakosokkal és közfoglalkoztatottakkal együtt.

Papp Tibor jelezte a bihari egyházmegye esperesének, Tóth Tibornak, mi történt, csakhogy ő épp a Székelyföldön volt még szolgálati úton. Kifejezte együttérzését, ígérte, mihelyt hazatér, foglalkozik az üggyel. És milyen „horizontális” a református egyházi szolidaritás: maga Fekete Károly püspök volt az, aki az eset után két órán belül már a helyszínen tájékozódott. Az ő telefonjáról kerültek a Facebookra az első képek.

Fölmérték a sápiak, hogy a hét-nyolc éve teljesen felújított tető is csaknem félig összerogyott a ráeső torony miatt, ami aztán onnan pattant tovább, az utcára. Legelőször tehát be kellett fedni a templomtetőt fóliával, annál is inkább, mert kétszer is beázott a vihar utáni napokban.

A Kézdivásárhelyről hazatérő esperes a baleset utáni második nap már ott volt, alaposabban is föltérképezték a helyzetet és a tennivalókat. Több helyi vállalkozó, gazda fűrészekkel, gépekkel érkezett, szétdarabolták a károsodott gerendákat, lemezeket, azokat elszállították. Az esperes egy férfibrigádot toborzott a beregböszörményi és biharkeresztesi gyülekezetekből, de átjöttek a közeli Nagyrábéról is, és együtt szabadították meg a tetőteret a tetemes mennyiségű és súlyú törmeléktől. Ezt követően egy alpinista cég hárította el a további beázásveszélyt.

A biztosító tízmillió azonnali kárelőleget küldött, abból és az első adakozásokból a tetőt majdnem teljesen helyreállították a sápiak.

A civil adakozás július 27-én érte el a tetőpontját. Mága Zoltán hegedűművész jótékonysági koncertet tartott a sápi templomban, ami a toronysisak ledőlése ellenére használható állapotban maradt. Azon az estén csaknem négymillió forint gyűlt össze, amit az egyházmegye által meghirdetett egy vasárnapi céladományos perselypénz-támogatás is jelentősen megnövelt. Debreceniek, püspökladányiak és környékbeliek is voltak az adakozók között, akik a bajba jutott kicsiny, főleg idősekből, nyugdíjasokból álló bihari egyházközségért anyagi áldozatot vállaltak. Számos adakozónak csak a nevét lehet tudni, a lakóhelyét nem, adományukat ugyanis átutalták az egyházközség számlájára. Az egyházmegyeieken kívül további csaknem húsz református gyülekezet küldött céladományt, amiért háláját fejezte ki a gyülekezet.

Közben a Fekete Károly püspök vezette tiszántúli egyházkerület sikeresen járt közben azért, hogy az eredeti 25 milliós állami pályázati összeg megduplázódjon. Papp Tibor megjegyzi: a végén nem pályázati pénzt, hanem céltámogatást kaptak 50 millió forint értékben. A biztosító is további 33 milliót adott a helyreállításra.

– Csak a torony felújítása 58 millió forintba került, de az állami támogatás, a saját gyűjtések, plusz a biztosító általi nagy összeg láttán arra kaptunk indíttatást, hogy akkor már tegyük rendbe a templomot kívül-belül egyaránt – idézi fel a tiszteletes. – Teljesen tatarozták a templomot, a kerítés is megújult, sőt vadonatúj toronyóra készült a régi helyére, amely már több mint ötven éve nem járt.

Akárcsak a tavaly július végi jótékonysági koncerten, szép számmal gyülekeztek az emberek az idén augusztus 23-i hálaadó istentiszteleten is. Beszélgetőtársaink a sápi parókián mesélik, hogy a püspökön és sok már egyházi nobilitáson kívül meghívták a szilágycsehi gyülekezet lelkészeit is, mert abban a partiumi gyülekezetben hasonló, még súlyosabb katasztrófa történt az építészeti örökségükkel. Ott az egész torony leomlott. A cél az volt, hogy a szilágycsehiek merítsenek erőt abból, hogy őket, sápiakat már megsegítette az Úr. El is jött az egyik lelkész a gondnokkal, akik aztán nem üres kézzel tértek haza, a hálaadó alkalmon a perselypénzt ugyanis nekik ajánlották fel a magyarországi testvérek.

Odakint, a terepszemlénken gyönyörködünk a XVII. századi alapokra épült, mai formáját a XIX. század végén elnyerő, részben egyszerűsített barokk, részben klasszicizáló templomépület frissen halványsárgára és fehérre festett falaiban… És persze megakad a szemünk az új toronysisak szikrázó bádoglemez-borításán is.

Belépve áhítat fog el minket, pedig csak egy hagyományos szerkezetű, négyosztatú, tipikus református templombelsőt látunk, padlógerendás mennyezettel; az egyik hosszú falán szószék, alatta mózesszék, aztán úrasztala, orgonás karzat… Egyszerre hat ez réginek és – a gondos renoválás miatt – vadonatújnak.

Felnézünk a toronyba is, amelynek egykori sisakjában az okozta a bajt, hogy a gerendázata el volt szuvasodva, ettől pedig elvesztette a tartását. Papp Tibor mutatja, hogy a téglafalba vasak, betonkoszorú lett beépítve. Kinézünk a toronyablakokból, látjuk a szomszéd falvakat: Bihartorda, Bihardancsháza, Nagyrábé… Az egyik oldalon egy állattartó magángazdaság szénabálái háznagyságban összerakva, szabályos rendben. Gazdálkodó ember tehát az egyházközség szomszédja, aki bár az állatok szakadatlan gondozására hivatkozva nem jár rendszeresen templomba, de a felújítás befejezése után dicséretesen megtisztította markológépével a templomudvart, és pótkocsijával részt vett a rengeteg törmelék elszállításában.

Itt, a torony magasában kérdezzük meg Papp Tibor lelkészt: lelkileg végül is milyen hatást keltett a viharkatasztrófa és a templom összefogással történt megújulása a helyi református közösségben?

– Vezérigénkké vált az Ige a Példabeszédek könyvéből:„Erős torony az Úr neve, odafut az igaz, és védelmet talál” – válaszolja. – Többünket pozitív értelemben megszégyenített, engem is, aki, mint mondtam, kezdettől szilárdan hittem, hogy az Úr megadja majd, hogy újraépüljön a templomtorony. De hát sokkal többet adott végül, ráadásul rövid időn belül, mintsem azt reméltük! Hiszen nemcsak új torony épült, hanem megújult az egész templom! Átmentünk egyfajta katarzison, hálás a szívünk, de sajnos ez még nem hozta magával azt a létszámbeli növekedést, ami után itt a templomjáró hívek a lelkészeikkel együtt áhítoznak. Pedig egy templom akkor igazán gyönyörű, ha tele van egyszerű vasárnapokon is az Isten Igére szomjas hívekkel! – hangsúlyozza.

Megemlíti azonban egy – a közelgő 2027-es évre vonatkozó – ígéretes tervüket is. Településük egészére kiterjedő missziós „hadműveletet” terveznek. Ez azt jelenti, hogy a presbitérium az aktív gyülekezeti tagok bevonásával, személyes emlékeik és az anyakönyvek alapján felkutatják a gyülekezetbe nem járó, de a korábbi években, évtizedekben itt megkeresztelt, illetve itt konfirmált fiatalokat és a középnemzedékhez tartozókat, akik jelenleg is helyben laknak. Egyenként kapcsolatba lépnek velük, hívogatva őket egy nekik szervezett templomi találkozóra.

– Ezzel az akcióval és a fölkeresettek evangelizálásával szeretnénk előkészíteni a generációváltást, enyhíteni a fogyást, bízva abban, hogy van még tartalék a faluban és a környéken – mondja Papp Tibor lelkipásztor, nyomatékkal hozzátéve: – Most kívül-belül megújult a templom, újuljon és pezsdüljön meg hát a közösségi és lelki élet is!