Nagy Károly Zsolt szerintem téved. Azt állítja, hogy 1989 után talán ki lehetett volna lépni abból az egyházfinanszírozási rendszerből, hogy az állam támogatja az egyházat, kimondatlanul ugyan, de cserébe lojalitást vár. Én nem láttam ilyen lehetőséget. Köntös László Facebook-bejegyzésben reagált Nagy Károly Zsolt írására.
Az első szavam a köszöneté és az örömé. Végre valami a református közéleti újságírásból! Merthogy az nincs. Köszönöm, hogy Nagy Károly Zsolt megszólal. Egyházunkban nincs a nyilvánosság elé kiálló véleményformáló értelmiség. A magyar református egyháztársadalom valójában néma. Ennek az írásának a legtöbb megállapításával egyetértek. Viszont pont a lényegi kérdésben, a hatalom és egyház viszonya alakulásának kérdésében Nagy Károly Zsolt szerintem téved. Azt állítja, hogy 1989 után talán ki lehetett volna lépni abból az egyházfinanszírozási rendszerből, hogy az állam támogatja az egyházat, kimondatlanul ugyan, de cserébe lojalitást vár. Én nem láttam ilyen lehetőséget.
A rendszerváltozás után nem mutatkozott olyan politikai erő, amely a politikafüggetlen egyházfinanszírozás modelljét ki akarta vagy ki tudta volna dolgozni. Ebben a helyzetben is lett volna út az államtól anyagilag független egyház létrehozására: a lemondás a történelmi (valójában középkori) egyházmodellről, amely a régi magyar keresztyén társadalomra lett méretezve, s azt kellett volna kimondani, hogy a református egyház akkora, amekkorát el tud tartani. Nem kell Patak és nem kell Pápa, nem kellenek a lélegeztetőgépen tartott gyülekezetek.
De ki merte volna ezt akkor kimondani? Ez maga lett volna az árulás, a református identitás teljes feladása. Valamit meg kell érteni: az igaz, hogy a magyar reformátusság elszegényedésének folyamata visszanyúlik a XIX. század második felére, s jól mondja Nagy Károly Zsolt, az utolsó döfés a téeszesítés volt, attól még az, hogy „református”, hihetetlenül szívós entitásnak bizonyul mind a mai napig, amelyhez történelmileg rögzült asszociációk kötődnek. A református örökségről való lemondás s egy kisegyházi modell bevezetése egyenlő lett volna az önmegsemmisítéssel. Van tehát az egyik oldalon egy, a régi keresztyén társadalomra méretezett egyházmodell, s van a másik oldalon egy roncsolt egyháztársadalom, amely már nem képes fenntartani az örökségét, de lemondani sem tud róla. Ez bizony történelmi csapdahelyzet, amelyből szerintem csak egy kiút lehetne, a politikafüggetlen egyházfinanszírozási modell. Ennek lehetősége viszont erősen kétséges, hiszen melyik az a párt, amelynek érdeke lenne az egyházak anyagi függetlensége?
Ez objektíve feloldhatatlan ellentmondás. Ezt mi sem érzékelteti jobban, mint az a tény, hogy egy, eddig az Orbán-kormány által finanszírozott egyházi egyetem rektorhelyettesétől olvashattuk ezt a kitűnő cikket.
A szerző volt dunántúli főjegyző, a Dunántúli Református Egyházkerület kommunikációs vezetője.
Fordulóban
Néhány napja fenekestől felfordult körülöttünk a világ. A változás, bár nehezen tűnt elképzelhetőnek, mégis a láthatáron volt. Merthogy tudjuk, nagyon jól, hogy az az ország, az a hatalom, politikai vagy kulturális rendszer, netalán egyház, amely meghasonlik önmagával, összeomlik. Az a hatalom pedig, amely az elmúlt másfél évtizedben a keresztyénség értékeire hivatkozva irányította ezt az országot, annak ellenére, hogy tett gesztusokat azok felé, akiknek az értékeire hivatkozott – vagy utóbb: akiket az értékeikre való hivatkozással mint hatalomtechnikai eszközt használt –, mégis meghasonlott önmagával, szembekerült a fennen hangoztatott értékekkel. Nagy Károly Zsolt véleménycikke.