Ámulatba ejtően pihennek egymáson a rétegek, mintha egy folyó hullámai dermedtek volna acélba. A penge mintázata mesél a kovács munkájáról, az időről, a tűz és fém találkozásáról. Kocsis Ferenc óvatos mozdulattal forgatja a kezében, és a fény újabb titkokat fed fel a penge mintázatában. Nemcsak egy bicskát tart a kezében, hanem mestersége esszenciáját – hagyományt, tudást és kitartást –, egy valódi mesterművet.
Csupán néhány órát töltöttem Kocsis Ferencnél, de ez az idő is elég volt ahhoz, hogy lássam, mit jelent számára késeket, különösen pedig bicskákat készíteni. Neki ezek a vágóeszközök nem pusztán hivatása tárgyai, hanem szimbólumok. Van bennük valami leírhatatlanul különleges, szinte beszélni tudnak.
Amikor először hallottam Kocsis Ferencről, a munkájáról és arról, milyen értéket képviselnek az általa készített bicskák, azonnal elhatároztam, hogy ellátogatok hozzá, mert munkáit minél több embernek látnia és ismernie kell.
A megadott címre érkezve azzal a barátságos mosollyal fogadott, amilyet elképzeltem. Először a műhelyét mutatta meg: tucatnyi gép, műszer, csiszolópapírok egész palettája a falon és persze a bicskák.
Egy másik helyiségben vitrin áll, tele remek bicskákkal és késekkel, damaszkolt pengéjűek vagy éppen mamutagyarból készítettek. Ámulatba ejtően pihennek egymáson a damaszkrétegek, mintha egy folyó hullámai dermedtek volna acélba. A mester óvatos mozdulattal mutatja, a penge mintázata lenyűgözi az embert. Nemcsak egy bicskát tart a kezében, hanem mestersége esszenciáját – hagyományt, tudást és kitartást –, egy valódi mesterművet.
Kocsis Ferenc ezek után behívott az otthonába, ahol elmesélte, hogyan hagyta ott az agrármérnöki pályát, miért döntött úgy, hogy inkább a bicskakészítésnek szenteli életét. Ez a mesterség már az egyetemi évek alatt érdekelte, de kedvtelésből már korábban is próbált bicskát csinálni. Amikor 1992-ben befejezte a tanulmányait, úgy tűnt, agrármérnökökre egy darabig nem lesz szükség az országban. Elvégzett ugyan egy vadgazdaképzést, de így sem sikerült elhelyezkednie. Ezért újra elkezdett bicskákkal foglalkozni, amiben véglegesen rátalált élete hivatására. 1996-ban megkapta a Népi Iparművész címet, azóta csak bicska- és késkészítéssel foglalkozik.
A kezdeti nehézségekre és kihívásokra így emlékszik vissza: – Két dolog motivált: a szükség és a szakma iránti igaz szerelem. Azokban az időkben el kellett döntenem, hogy merre tovább. Lett volna lehetőségem az agrártudományi egyetemen oktatni, de három év ösztöndíj után beláttam, ez nem az az út, amin járnom kell. Az oktatást szerettem, de nehezen találtam a helyem abban a hierarchikus rendszerben. A Népi Iparművész cím elnyerése bátorságot adott, hogy belevágjak a bicskakészítésbe. Eleinte óriási nehézséget jelentett az eszköztelenség. Csak hobbieszközeim voltak, ezért csak rendkívül lassan ment a pengekészítés. Ekkor még a két gyermekünk is kicsi volt, pelenkázni kellett őket, gondoskodni róluk, és nagyon sokat kellett dolgozni, hogy ezeket meg tudjuk oldani. De ahogy telt az idő, ez egyre könnyebbé vált. Először egy százéves parasztházban laktunk, azt tettük lakhatóvá, fürdőszobát csináltuk, a vizet pedig egy fúrt kútról vezettük be. Hat évig éltünk ott. Az árbevételből csak annyi költöttünk el, amennyi szükséges volt, ami megmaradt, abból a műhelyt próbáltam fejleszteni.
A mesterség elsajátítása sem ment egyszerűen. – Legelőször a magam feje után mentem, kevés sikerrel. Az érettségi előtt, 1985-ben a debreceni nagyvásárban találkoztam Szoboszlai Gábor rézművessel, népi iparművésszel. Amit nála láttam, az egyszerűen lenyűgözött. Többször is visszamentem a standjához, ő pedig felfigyelt az érdeklődésemre. Kezembe adott egy páros kést, amit nézegettem, utána pedig felajánlotta, hogy elmehetek hozzá, és megmutatja, hogyan kell csinálni. Elvittem neki az első bicskáimat, Gábor megmosolyogta őket, és megtanított az alapkora. Egy hét múlva már késeket készítettem nála, a szabadidőmben mindig nála voltam. Később találkoztam más mesterekkel, akik kizárólag késeket és bicskákat csináltak, rengeteget tanultam tőlük is – idézi fel a tanoncéveket.
Érdeklődöm, hogy mennyiben befolyásolta a stílusát az, amit a mesterétől tanult. – A korai időkben Szoboszlai Gábor volt az, aki meghatározta a munkáimat, de ez később megváltozott. Ez akkor történt, amikor népi iparművész lettem, akkortól fogva elkülönült a két stílus – mondja.
A bicskakészítésnél sokféle anyagot használnak, ezért is érdekelt, Kocsis Ferenc milyen anyagokat részesít előnyben. A késműves elnevette magát, majd így folytatta: – Ragaszkodom a természetes anyagokhoz. Manapság sokféle műanyagot használnak a bicskakészítésnél is, de ezeket én nagy ívben kerülöm. Csakúgy, mint a stabilizált fákat. Nem mondom, hogy soha nem dolgoztam ilyennel, de nem szeretem. Ha lehet, akkor hazai anyagokból dolgozom, a szülőföld fáiból és a magyar erdők szarvasainak agancsából. De a diófát és a szürke marha szarvát is nagyon szeretem! – árulja el preferenciáit.
Amikor a hagyományos bicskakészítés jövőjéről faggatom, Kocsis Ferenc így nyilatkozik: – Vannak készítők, akik ragaszkodnak a hagyományos formákhoz, technológiához és anyagokhoz – ők a régi iskola hívei. Ezzel szemben megjelent egy új generáció, amely nyitottabb az innovációra. Ezt a törekvést lehet üdvözölni, ugyanakkor okot adhat aggodalomra is, hogy a hagyományok háttérbe szorulnak. Nem szeretnék állást foglalni ebben a kérdésben, de az tény, hogy az utóbbi időben a zsebkések mérete nőtt, formájuk szögletesebbé vált, és egyre több szintetikus anyagot használnak az előállításukhoz. Bár én magam inkább a hagyományos irányvonalat képviselem, időnként én is alkalmazok új megoldásokat. Ezek azonban elsősorban díszítőelemekre vagy technikákra korlátozódnak, nem pedig olyan változtatásokra, amelyek megkérdőjeleznék a hagyományos bicskakészítés lényegét. A technológiai fejlődés is hatással van erre a területre – például megjelent a lézervágás, ami régen nem állt rendelkezésre. Nem gondolom, hogy ezeket az újításokat el kellene vetni, csak megfelelő módon kell őket alkalmazni és tudatosítani, hogy ezek már nem a hagyományos eljárások körébe tartoznak. Nem ördögtől való dolgok ezek, csak meg kell tanulni a helyén kezelni őket.
Felmerülhet a kérdés, hogy ha valaki a hagyományos irányt képviseli és a fontolva haladás útját járja, akkor az használ-e a történelmünkre vagy a vallásunkra jellemző motívumokat. – A bicskáimon megjelenő kakasmotívumnak történelmi előképe van. A családunk tulajdonában van egy körülbelül 80-100 éves páros kés, amelyet kakasmintával díszítettek. Valószínűleg régen is vallási okok miatt került ez a motívum a bicskákra, hiszen Debrecenben a református felekezet volt a meghatározó, és a református templomok tornyán gyakran látható kakas díszítésként. Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, a régi mintát szerettem volna követni. Tudatában voltam annak, hogy ennek vallási vonatkozása is van, de kezdetben inkább a hagyományos formát szerettem volna továbbvinni. Később megértettem a szimbólum jelentését és lényegét, volt ugyanis egy nehéz időszak az életemben, és akkor döbbentem rá igazán, hogy az élet értékei máshol keresendők, mint ahogy addig gondoltam. Megváltozott a fontossági sorrendem, az anyagi javak gyűjtése helyett a hit dolgai váltak elsődlegessé – vallja meg hitbéli fejlődését.
– Sokkal mélyebben határozza meg az életünket az, hogy milyen családba születünk, mint ahogy elsőre hinnénk. Én a szüleimtől nemcsak a szorgalmat, a becsülettel elvégzett munka fontosságát és az egyszerűséget tanultam meg, hanem azt is, hogy mindezeknek az alapja az istenhit. Nem kellett erről külön beszélniük, mert az életük, a mindennapi döntéseik ezt tükrözték. Bármihez is kezdtem volna, igyekeztem úgy dolgozni, ahogyan tőlük láttam: tisztességgel és lelkiismeretesen. A nagyszüleim is ugyanebben a szellemben éltek: számukra nem a külsőségek vagy a látszólagos siker volt a fontos, hanem az, hogy egy munka becsülettel, rendesen legyen elvégezve, Isten előtt is vállalható módon. Azt hiszem, ez az egyik legnagyobb érték, amit tőlük kaptam – beszél a mester az életét és a munkához való hozzáállását formáló családi értékrendről és az istenhitről.
Amikor arról kérdezem, mit üzenne azoknak a fiataloknak, akik most szeretnék a bicskakészítés mesterségét elsajátítani, így válaszol: – A tehetség csupán a szikra. A lángot a munka lobbantja fel és a kitartás tartja életben. Lehet valaki bármilyen ügyes kezű, ha nincs benne elhivatottság, ha nem hajlandó hosszú éveken át csiszolni a tudását, akkor az a szikra könnyen kihuny. A mai világ türelmetlen. A közösségi média két-három év alatt mestert farag bárkiből, legalábbis látszólag. De a mesterség nem gyorsvonat, hanem vándorút. Nem az számít, hogy hányan tapsolnak útközben, hanem hogy a végére megérkezel-e oda, ahol valóban értesz ahhoz, amit csinálsz. A bicskakészítés nemcsak a fém és fa találkozása, hanem a kéz és lélek együttműködése is. Az elején minden új, minden elismerés boldoggá tesz. A mesterség nem a tapsban, hanem az elmélyült munkában születik meg. A tanácsom? Légy türelmes! Szeresd a kudarcokat is, mert azok formálnak! Ne csak bicskát készíts, történetet faragj a vasból és a fából! Olyat, ami időtállóbb, mint bármely gyorsan múló elismerés...
Azzal kapcsolatban, hogy hogyan látja a kézműves mesterségek, különösen a bicskakészítés helyét és szerepét a mai magyar kultúrában és társadalomban, Kocsis Ferenc így fogalmaz: – Régen a bicska nem csupán egy tárgy volt, hanem az ember mindennapi életének része. Egy férfi zsebében, egy asszony táskájában mindig ott lapult egy bicska használati eszközként, amelyet nap mint nap kézbe vettek. Az életkörülményeink azonban megváltoztak. Ma már kevesen vágnak otthonról hozott kenyeret vagy szalonnát egy túra során, hiszen előre csomagolt, szeletelt ételeket vásárolnak az emberek. Ráadásul egyre több helyen fegyverként tekintenek a bicskára, ami még inkább kiszorítja a mindennapi használatból. Ami viszont új jelenség, hogy egyre többen elkezdték gyűjteni a bicskákat. Készítőként ez számomra jó dolog, hiszen van rá kereslet, de azért van bennem egy kis szomorúság is. A bicska ma már sok esetben nem személyes tárgy, hanem gyűjteményi darab. Régen egy embernek egy, legfeljebb két bicskája volt, amelyet évtizedekig hordott magánál. Az idő nyomot hagyott rajta: minden karcolásnak története volt, a penge kopott, a markolat patinás lett. A bicska együtt öregedett a gazdájával. Sőt, sok esetben apáról fiúra öröklődött, egyfajta családi ereklyeként. Ma a bicskák sokszor inkább divattárgyak. Megveszik, gyönyörködnek benne, majd pár hónap múlva továbbadják, elcserélik. Gyakran használatlanul maradnak, mintha sosem lett volna igazán gazdájuk. Természetesen hálás vagyok, hogy elismerik a munkámat, de közben hiányzik az a régi, mély kapcsolat ember és bicskája között. A kézműves tárgyaknak akkor van igazán életük, ha használják őket, ha nyomot hagy rajtuk az idő, az élmények és a mindennapok.
Kocsis Ferencnek a bicskakészítés valóban hivatás, nem pusztán munka vagy megélhetési kényszer: szereti, amit csinál. Minden bicsakkészítéssel töltött perc csak értékesebbé teszi a bicskákat számára. Mindenesetre nem hagy nyugton a kíváncsiság, vajon mivel tölti a szabadidejét, ha egyáltalán van ilyen. – Szeretek régiségvásárokra járni, mert a régi tárgyakban van valami különleges. Nemcsak a díszítőmotívumok miatt, hanem azért, mert ezeknek az eszközöknek a kialakítása átgondolt volt: ahol kellett, erősítették, ahol nem volt szükség rá, ott könnyítettek rajtuk. Jó kézbe venni egy ilyen tárgyat, mert érezni lehet, hogy használatra tervezték őket. Manapság sok gyári termék próbál hasonlítani ezekre, de nem adják ugyanazt az érzést, nincs meg bennük a harmónia. Szeretek még múzeumokat és várakat látogatni, mert ezek is egyfajta kapcsolatot jelentenek a múlttal. Teljesen más jellegű kikapcsolódás számomra, hogy tartok néhány rackajuhot, és amatőr szinten futok is. Ezek ugyan távol állnak egymástól, mégis valamilyen módon mindegyik kikapcsol és feltölt.
Beszélgetésünk végéhez érve azt szeretném megtudni, melyik az a bicska, amelyiknek az elkészítése különösen emlékezetes a számára. – Van néhány bicska, amely nemcsak eszköz, hanem történet is. Olyan történet, amely a vasba és a fába vésve mesél az őseinkről, a múltról, arról, honnan jöttünk. Az egyik ilyen a pásztorjelenetes bicskám. Az egyik oldalán egy öreg pásztor áll a kunyhója előtt, bográcsban főz a tűz mellett, mellette pedig ott sorakoznak a birkák. Ez nemcsak egy jelenet, hanem tisztelgés a nagy állattartók előtt, akiknek Debrecen egykor a gazdagságát köszönhette. Egyúttal az őseimre is emlékezem ezzel, hiszen a mi családunk is nemzedékeken át állattartásból élt. Nagyapám például úgy tudott házat venni Debrecenben, hogy egy szekeret körbekötött növendékmarhákkal, azok árából fizette ki a házat. Olyan világ volt ez, ahol a munka, a föld és az állatok adták a megélhetést, és ez a bicska ezt a világot őrzi. A másik bicska, amely különösen közel áll hozzám, a debreceni tűzvész történetét meséli el. A „vörös kakas” , ahogy régen nevezték, megjelenik a háztetőkön, elemészti a várost, de a hamvakból, akár a főnix, újjászületik Debrecen. Négy képben mesélem el a történetet a tűz pusztításától a város újjáépüléséig. Ez a bicska nekem nem csupán dísz, hanem egy emlékeztető: mindig lehet újjászületni, mindig van tovább. Ezekben a bicskákban ott van a múlt, de a jelennek is üzennek. Azt hiszem, ez az, amit egy kézműves tárgy igazán tud: mesélni, emlékeztetni, hidat építeni az időben – hívja fel a figyelmet Kocsis Ferenc késesmester.
A képre kattintva megtekinthetik a Kocsis Ferenc műhelyében készült képeket.