„Ugyan mit követtem el? Hiszen csak beszélgetek!”

Vártuk Jézus feltámadásának ünnepét, és vágyunk az alvó egyház felébredésére, feltámadására a halálból (Ef 5,14). A böjtben népünkért az Úr elé járulva sokféleképp kerestük Isten akaratát. „Ugyan mit követtem el? Hiszen csak beszélgetek!” – védte magát a fiatal Dávid bátyja bántalmazó szavaival szemben (1Sám 17,29). Talán idézed is egyetértően a slágert: „a gondolat még tettet nem jelent.” És valóban, ha gondolok valamire, még nem jelenti azt, hogy meg is teszem. Ugyanakkor az Úr Jézus a tízparancsolat kibontásakor azt mondta, ítéletet érdemel, aki haragszik a másikra, aki pedig azt mondja rá: ostoba vagy bolond, az méltó a gyehenna tüzére, a kárhozatra (Mt 5,20–22).

Ne gondold, hogy „csak beszéd volt”, amit mondtál, és nem történt semmi. Mert ezzel nagyon is sok történik. Beszédünk leleplezi a szívünkben levő indulatokat. Isten előtt pedig leplezetlenül kell megjelennünk, számot adva minden haszontalan szóról.

Dávidot nagyon is érdekelte, mi lesz a gyalázkodó Góliát legyőzőjének jutalma, azért kérdezte erről az egyik katonát a másik után (1Sám 17,25). Azaz nem puszta beszéd ez, amely elszáll, mert az tükröződött a szavaiban, ami betöltötte szívét. Megértjük, hogy a sok fájdalom, semmibevétel, hogy az apja számára ő nem egy fiú, csupán szolga a juhok mellett, mind táplálta a vágyát, hogy „valakivé” legyen, akire felnéznek, aki gazdag – és mennyire vonzotta sebzett szívét, hogy a király vejévé válhat! Jó, jó, mondod, de Isten segítségével győzte le Góliátot – tehát Isten igazolta őt, bármilyen volt is a szíve! Van benne igazság. Megszabadította a népét az ellenségtől, de a saját szívében levő nagyravágyástól, megvető gondolatoktól, megszégyenítő indulatoktól, önző céljaitól nem szabadult meg. És ezeket akárhogyan csűrjük-csavarjuk akár Dávid életében, akár a sajátunkban, magyarázataink mindig elcsúsznak „az ember haragja nem szolgálja Isten igazságát” valóságán (Jak 1,20). Dávid ígéretet kapott, hogy utódjai közül támad az a király, aki a Felséges jobbjára ül majd, akiért új szívet és új lelket kaphat minden ember. És eljött Jézus, aki az előtte levő öröm helyett és a gyalázattal nem törődve vállalta a kereszthalált. Akkor és azóta is mindnyájunk egymásra szórt gyalázásai őrá hullanak. Ahogyan kezdetben szavával életet teremtett a sötétség kaotikus világában, úgy hívta és hívja életre ma is a vallásos és nem vallásos, az Istent szerető és az őt gyűlölő, az ilyen vagy olyan oldalak embereit. Saul király Dávid kezébe helyezte népe sorsát, és Dávid győzelme az egész nép győzelmévé lett. Isten Jézus kezébe helyezte sorsunkat, aki megküzdött démonainkkal, féktelen indulatainkkal, saját igazságaink által formázott bálványainkkal. Ő nem repített gyilkos kőgolyót a fejünkbe, hanem hagyta, hogy a mi mocskos indulataink martalékává váljon az ő tiszta élete – kereszthalála így nem a mi kiiktatásunkkal, hanem megmentésünkkel végződött. Isten pedig, aki a megalázottak vigasztalója, feltámasztotta őt, mert Jézus életén és szavain keresztül Isten tisztasága szólalt meg. Szóval ne gondold, hogy „csak beszéd volt”, amit mondtál, és nem történt semmi. Mert ezzel nagyon is sok történik. Beszédünk leleplezi a szívünkben levő indulatokat. Isten előtt pedig leplezetlenül kell megjelennünk, számot adva minden haszontalan szóról (Mt 12,36). De még vár az Úr, hogy megváltozott szívünk krisztusi indulatával kontrasztközösséggé váljanak református gyülekezeteink a gyűlölködő, ítélkező egyházban-világban a jövő évi választások előtt. Elmúlt már a böjti időszak, de Isten félreértelmezések, belemagyarázások, elhallgatások nélküli, valóságos megismeréséért küzdhetünk tovább imádságban és böjtben. Mert húsvét után vagyunk, hiszen Krisztus feltámadt, Isten pedig Krisztus győzelmét a mi győzelmünkké tette, hogy ennek valóságából éljünk. Uram, nem vagyok jobb elődeimnél, nem vagyok különb társaimnál! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom! Bocsásd meg bűneimet, Lelked járja át szívemet, tisztítsa meg ajkamat, hogy szavaim Krisztus jó illatát árasszák erre a világra!

A szerző a Szarvasi Református Egyházközség lelkipásztora.