Ugye nagyon egyedül vagy?

Mi az első eszmélése Isten Igéjéről?

Haladhatok egy kicsit visszafelé az időben? A sárbogárdi általános iskolai hittanórák jutnak először eszembe, még a pártállami időkből. Óvodáskoromból arra emlékszem, hogy az idősebb testvéreim megtanítottak néhány dicséretre, és amikor hazaérkeztek a szüleim, elénekeltem nekik. Valahol belül éreztem, hogy ez egészen más, mint a csicseriborsó-bablencse vagy valami bugyuta mondóka. A legelső emlékem hároméves koromból való, amikor a szüleim vettek egy zongorát, amelyet beállítottak a gyerekszobába, én pedig arra ébredtem, hogy édesapám egy ujjal pötyög egy szép zsoltárt.

Meglepett, hogy iskoláskori élménye jutott először az eszébe, hiszen lelkészcsaládban nevelkedett fel.

Talán azért az iskolai élmény jött elő, mert a kegyességet gyakorló családban nőttem fel, ahol minden második szó a hit körül forgott. Számunkra az volt a természetes, hogy Bibliát olvasunk és imádkozunk. A hittanórai közeg más volt, rossz értelemben vett megkülönböztetettség. A nagyanyám és az édesanyám imái, az édesapám bibliamesélős estéi ma is sokat járnak a fejemben.

Tetten tudja érni magát, ha valamit az édesapjától vagy az édesanyjától épített be az igehirdetési gyakorlatába?

Mindig hajlamos voltam a lázadásra, és nem akartam a szüleimre hasonlítani. Talán édesanyám igehirdetéseihez közelebb állnak a prédikációim, de még inkább a nagyapáméhoz, akit csak archív felvételen hallhattam. Persze nagyapám érzelmes, túláradó retorikával hirdette az igét, én sokkal monotonabban beszélek, sőt teológuskoromban éles kritikát is megfogalmaztam, ha valakit túl érzelmesnek találtam. Kevés hangulati és érzelmi elemet teszek az igehirdetéseimbe, pedig ezek teljesen magától értetődő módon odatartoznának. Vannak, akik ezt mesteri szinten, kimunkáltan művelik, de erre én kísérletet sem tettem.

A Károli-díjjal összefüggésben hangsúlyosan megjelenik az igehirdetői szerepe. Hogyan készül a prédikációira?

Ha egy szóval kellene válaszolnom, azt mondanám: mindig. És mindig a Bibliából. Folyamatosan készülök, gondolkodom. Szeretem az igehirdetés-sorozatokat, mert hosszú időre előre készülhetek. Mostanában fejeztük be a Jób könyvéről szóló prédikációsorozatot, de addig hozzá sem fogtam az első igehirdetés megírásához, amíg legalább háromszor végig nem olvastam Jób könyvét. Rendszeres teológiát tanítok, és szert tettem arra a megkülönböztető képességre, hogy az Ige ragad meg, és az abból fakadó üzenetet közvetítem.

Vagyis először a textus, és utána az üzenet?

A forrás és a sorrend a legfontosabb. Nem a gondolataimhoz keresek textust, az Ige az első. Amikor püspök voltam, ez mindennapos küzdelem volt, hiszen rengeteg eseményen vettem részt. Nem lehet egy kétszáz éves templomot ünneplő gyülekezetben ugyanúgy prédikálni, mint egy imaházban, vagy egy beiktatáson úgy, mintha átlagos vasárnap lenne.

Károli Gáspár készítette el magyar nyelven a Biblia első teljes fordítását. Mi az, amit leginkább érdemes megtanulnunk tőle?

Károli Gáspár fundamentalista volt a szónak abban az értelmében, hogy a Bibliától se jobbra, se balra nem kívánt elhajolni, megküzdött a szöveggel, ez a fordítók mindenkori drámája. Megküzdött azért is, hogy amit olvashatunk a Szentírás héber és görög szövegében, azt a lehető leghitelesebben adja át. A Vizsolyi Biblia lapjainak szélén magyarázó jegyzetek találhatók azért, mert segíteni akart nekünk, hogy jobban megértsük a szöveget. Mintha nem akarta volna, hogy a régi mondás igaz legyen: minden fordítás egy kicsit ferdítés. Hatalmas tudományos teljesítmény a Bibliát lefordítani úgy, hogy ez a munka évszázadokra meghatározó legyen. Károli hozzájárult a magyar nyelv felemeléséhez, és elérte, hogy Isten magyar nyelven szólhat hozzánk. Sokat segített abban is, hogy beljebb csalogathassuk az embereket az Ige megértésének a világába.

Ez lehet a lelkipásztorok legfontosabb küldetése?

Mély meggyőződésem, hogy a református lelkipásztor elsősorban az Ige és a sákramentumok szolgája. Minden innen ered. Ezek nélkül mégis mit csinálna a lelkipásztor? Hiába van rengeteg ága-boga a missziónak, a diakóniának, az egyház mégis ott van, ahol Isten Igéjét hirdetik és a szentségeket kiszolgáltatják. Voltak ebből korábban koccanásaim, hiszen van olyan lelkipásztor, aki kiváló lelkigondozó, sikeres tudós, jó szervező, erre én azzal jövök, hogy „barátom, csak az igehirdetés”. Nem fölösleges a többi sem, de a hit hallásból van, a meghallás pedig az evangéliumból, és mi módon hallanánk az Igét, ha nem hirdetik?

Ön a Kálvin-életmű magyar nyelvű fordításának a gondozója, szaklektorként éveken át dolgozott Kálvin fő műve, az Institutio magyar nyelvű fordításán Buzogány Dezső professzorral. Mi motiválja arra, hogy ilyen hihetetlen kitartással dolgozzon ezeken a szövegeken?

Kutatói ösztöndíjjal Kálvint tanulmányoztam Skóciában, ekkor találkoztam ott egy tudós teológiai tanárral, aki csak legyintett, amikor megtudta, hogy mivel foglalkozom. „Ja, Kálvin, az a kapitalista!” – kiáltott fel. Ebben a pillanatban éreztem, hogy dafke is szeretni fogom Kálvint. Sosem tudtam elfogadni, ha valaki a modernitás szalmáján tengetve az életét teljesen elvet mindent, ami száz évnél régebbi. Nekem is nehezemre esik olvasni Luthert, Aquinói Tamást, Karl Barthot, de megbirkózom a szöveggel. Zengedezhetnék Kálvin mérhetetlen intellektusáról, de most inkább azt hangsúlyoznám, ami mindig megragad benne: akár a saját érdekeivel is szembemenve, feltétlenséggel, lenyűgözve szemléli Istent. Kevés olyan teológust olvastam, aki Kálvinhoz hasonló mély tisztelettel szólna Isten kijelentéseiről. Néha a teológusok is tudnak úgy beszélni Istenről, mintha a kertszomszédjuk lenne, pedig a világ Teremtőjéről beszélünk. Mindezek mellett Kálvin lenyűgöző igehirdető volt, tele élettel és humorral.

Dogmatikát tanít a Károli-egyetemen olyan korban, amikor rendíthetetlennek vélt alaptételek dőlnek meg. Mi a szerepe a dogmatikának a XXI. században?

Korunk egyik nagy nyomorúsága, hogy azt sulykolják belénk: az igazságok viszonylagosak, vagyis nincs abszolút igazság. Mérhetetlenül elesett a XXI. század embere, és egyre inkább úgy érzi, hogy terápiára van szüksége, mert nem a megértett és elfogadott igazság diadalmaskodik a világban. A dogmatika egyik tiszte az, hogy megtanítson bennünket az isteni igazság alá állni. Nem nekem, hanem Istennek van igaza. Jézus Krisztus az igazság. A dogmatika másik fontos feladata a kritika megfogalmazása, ami teher is lehet, hiszen arra irányul, hogy az egyházi élet tevékenységét folyamatosan hozzámérje az isteni kinyilatkoztatás valóságához. Az egyház élete pedig tele van kanyarokkal, elhallgatásokkal, torzításokkal. A dogmatika tehát azt vizsgálja, mi az igazság, amelyet minden körülmények közepette mondanunk kell. Dogmatikusként az a szerepem, hogy segítsek megértetni az igazságot, ha pedig nem mondhatom, akkor inkább hallgatok.

Nehezebb dogmatikusnak lenni, mint gondoltam.

Ha valaki szereti a nehézségeket, javaslom, legyen dogmatikus, mert azt tapasztalom, hogy az egyházban is dupla berlini fal épül a dogmatika köré. Az egyik az előítélet fala, mert csak legyintenek a dogmatikára, a másik falat pedig az egyházi közösségekben tapasztalható érdekérvényesítési igyekezetek emelik. Sokféle tudományt tanítanak a teológiákon, negyven éve például gépírást kellett tanulnunk. Püspökként én is támogattam, hogy tanuljanak a lelkipásztorok jogot, mentálhigiénét, lelkigondozást és egyebeket. Tehát mindig van valamilyen igyekezet, a dogmatika azonban minden egyházi élettevékenység kritikai vizsgálata a templomépítéstől elkezdve az utcai misszión át az istentisztelet megszervezéséig. A legfontosabb mégis az, hogy elvezessen az igazsághoz.

Mit tapasztal egyetemi tanárként, vannak olyan hittételek, amelyeket nehezen értenek meg a hallgatók?

A legegyszerűbb Igéket: például, hogy Isten teremtette a világot. Miközben hegyeket emelünk, tavakat létesítünk, elszivattyúzzuk az olajat a világ egyik feléből a másikba, könnyen elfeledkezünk arról, hogy ennek a világnak van gazdája. Mondok nehezebbet is: Isten szeret. Gyakran beszélünk erről, és hisszük, hogy jól tesszük, ha rendszeresen mondogatjuk, de ez a cukormázas technika, mint amikor egy kicsit megédesítjük a gyógyszert. Mi dolgom nekem, ha Isten szeret? Gyakran idézik Ferenc pápát, amikor arról beszélt, hogy mindenkit szeretni kell és mindenkit be kell fogadni. Csak nem teszik hozzá a beszéde további részét, amiben ott lapul a lényeg, hogy le kell győzni a saját lelkünkben lakozó démonokat. Ez a rész valahogy mindig kimarad.

Egy igehirdetésében azt mondta, hogy nem kell mindenre tudni a választ, mert van, ami az Isten titka. Mi az, amire jobb, ha nem is tudjuk a választ?

Hát, hosszú a lista. Kezdem sci-fivel: van az emberéhez hasonló értelmes élet a Földön kívül?

Püspök úr szerint van?

Angyalok vannak. A mai ember azonban nem az angyalok után kutat, hanem a sokadik világegyetem távoli csillagát fürkészi, hogy talál-e rajta életet. A modern embernek nem kell Isten, nem kellenek az angyalok, nem kell a férj vagy a feleség, a szomszéd, de kell neki hetvenkilencmilliárd fényévnyire egy zöld képű, négyfogú, artikulálatlan hangot kiadó zombi. Nem lenne egyszerűbb feltenni a kérdést: Ugye nagyon egyedül vagy?

De vonz, ami fölfoghatatlan.

Krisztus legyőzte a halált. Nem az ellenséget, nem egy birodalmat, nem Liverpool focicsapatát, hanem a halált. Ez fölfoghatatlan. Van, amit az Atya a maga hatalmába helyezett, és nem kell tudnunk. Kálvin rendre ostorozza a túlzó kíváncsiskodást. A tudósok képesek összeveszni azon, hogy Jeremiás próféta lúdtollal írta-e a jövendöléseit, de miért nem az érdekel inkább minket, hogyan kaphatunk Istentől erőt, és hogyan élhetünk szép és jó életet? Sok rossz dolgot megúszott volna a világ, ha az ember elfogadja a végességét, azt, hogy a Teremtőhöz tartozik, és jó életrendet kapott Istentől.

Több interjúban hangsúlyozta még az egyházkormányzósága idején: a legfontosabb, hogy béke legyen. Érzett valamit a levegőben?

Nem vagyok látnok, de mindig nyomasztott a nyugati ember önzése. A beszélgetésünk pillanatában a világon tizenhat háború dúl, és mi csak a szomszédunkban zajlóról beszélünk. A nagyhatalmak nem konfrontálódnak egymással közvetlenül, hanem kihelyezett háborúkat vívnak. A háborúban minden összezavarodik és elsötétül, még a harctérre sem kell kimenni, hogy lássuk ezt. Magyarországon is barátságok mentek azon tönkre, hogy kinek van igaza, az ukránoknak vagy az oroszoknak. Focihasonlattal élve: a „B-közép” szélén ülünk, ütjük egymást, miközben a csapatok még ki sem vonultak a pályára. A háború törvénye, hogy nincs törvény, csak szabály van, mégpedig az, hogy a győztes mindent visz, és ítélkezik a vesztes fölött. Nincs más lehetőség, csak megerősíteni magunkat az imádságban és kérlelni a történelem Urát, hogy adjon békét, noha méltatlanok és hálátlanok vagyunk.

A közelmúltban Károli-díjat vehetett át. Van ebben az elismerésben valami a 18 év püspöki szolgálatából?

A teológiai munkásságom van benne, az egyházkormányzóknak soha nem kell díjat adni. Az ő díjuk az, ha túlélik.