Az adventi időszak megélése lelkészgyermekként is különleges. Záhorszki-Hangó Viola Réka szülei mindig figyeltek arra, hogy a család figyelmét ne terelje el a rohanás és a társadalmi elvárások. Amióta Viola teológiát tanul, még tudatosabban készül az ünnepre. Az egyetemistát korosztályának elvárásairól, elcsendesedésről és a karácsonyi készülődésről kérdeztük.
Mit jelentett ön számára az ünnepi időszak „hétköznapi” fiatalként, mielőtt teológushallgató lett?
Lelkészcsaládból származom, az advent így mindig arról szólt, hogy úgy próbáltunk készülni a karácsonyra, hogy az ünnep lényegére fókuszáljunk és ne vigyen el bennünket a rohanás. Ez persze nem mindig sikerült. Volt olyan, amikor mégis nagyon rohanós lett, minden az utolsó pillanatra maradt – nálunk rendszerint ilyen volt a karácsonyfa feldíszítése is –, de azért mindig törekedtünk arra, hogy az adventi időszakban tényleg a lényegre fókuszáljunk. Nekem korábban is nagyon sok adventi fellépésem volt, sokat jártam énekelni. Ez a teológián is megmaradt, de azért most teljesen más a készülődés. Egyszerre nehezebb is és könnyebb is most a lényegre koncentrálni. Azért nehezebb, mert szolgálatokra is kell készülni, és megvan a veszélye annak, hogy ezt inkább kötelező feladatként éljük meg. Ez természetesen örömteli dolog, ha tudjuk, hogy olyan emberek között fogunk szolgálni, akik szívesen fogadják, de a legációnál ez mindig kérdéses, mert nem ismerjük a gyülekezetet, ahova megyünk. Nekem, hála Istennek, nem voltak rossz tapasztalataim, mindig nagyon jól éreztem magam. Ugyanakkor könnyebb is megélni ilyenkor az advent és a karácsony lényegét, mert a szolgálatban ez ki tud teljesedni. Vagyis tulajdonképpen mindegy, hova megy az ember és kik hallgatják, ha tényleg át tudja adni azt az örömhírt, amiről a karácsony szól.
Teológiai tanulmányai hogyan formálták az ünnepről alkotott képet?
A teológián az ünnepi készülődés jóval korábban kezdődik. Már október végén, november közepén le kell adnunk a karácsonyi prédikációkat, úgyhogy bőven van idő, hogy ráhangolódjunk, habár ez ilyenkor még nagyon nehéz. Az örömhír, amit át kell adnunk, amiről szólnia kell ezeknek a prédikációnak, természetesen az év bármelyik szakaszában megállja a helyét. Mégis már ott kell lenni fejben, hogy mindjárt itt a karácsony, és ilyenkor olyan gyülekezeti tagok is eljönnek, akik csak akkor vannak ott a templomban, és őket is meg kell tudni szólítanunk, ez pedig előrehozza a készülődést. Nem szeretem azt, amikor bemegyünk a boltba ősszel, és már minden ünnepi lázban ég, aztán lemegy a karácsony, és már ott van a húsvét. Mindig attól félek, hogyha odáig jutok, akkor már nem fogom tudni úgy megélni az ünnepet. A teológián viszont muszáj már előre készülni rá, és a lelkészi szolgálatban is mindig előre kell gondolni ezekre az alkalmakra. Mindez egyrészt könnyebbé teszi a készülődést, a ráhangolódást, másrészt pedig megnehezíti, mert nehéz az, hogy tényleg arra fókuszáljunk, amire kell, és hogy a szolgálatban ne csak a kötelező jelleget lássuk, hanem azt is, hogy lehetőségünk van megszólítani az embereket. Ez akár egy missziós terület is lehet, hiszen ilyenkor, szenteste nagyon sok templom tele van, és olyanok is eljönnek – mert valaki elhozza őket a családból –, akik lehet, hogy még soha nem voltak. Ilyenkor lehetőség van arra, hogy általam szóljon hozzájuk Isten.
Mit gondol, a fiatal generáció mit vár az egyháztól? Mitől lesz működő egy gyülekezet?
Szerintem ez is egyénfüggő. Annyira különbözőek vagyunk, és annyira sokfélék az emberek. Én főleg a közösséget várom egy gyülekezetben. Azért szeretek menni, mert ott szeretettel fogadnak. Szerintem nagyon fontos az, hogy ha valaki hosszú ideje nem volt templomban és elmegy, akkor ne az legyen, hogy nekiesünk, hogy miért nem voltál, vagy hova tűntél, hanem örüljünk neki és mondjuk, hogy de jó, hogy itt vagy. Lehet, hogy akkor szívesebben jön legközelebb is. Ha szeretettel fogadnak, az nagyon sokat számít. Mivel elég sokat kell ingáznom Debrecen és Miskolc között, más gyülekezetekben is megfordulok, és jó érzés az, amikor belépek, és akár ismeretlenül is összeköt bennünket az, hogy a református egyházhoz tartozunk. Áldás, békességgel köszönünk, és máris otthon érzem magam. Az, hogy szeretettel fogadnak és közösségben lehetünk, valami olyasmi, aminek alapvetőnek kellene lennie minden gyülekezetben. A fiatalok is vágynak a közösségre, és lehet, hogy ezt várják el. Szerintem meg is kaphatják, csak sokszor nem adatik meg az a lehetőség, hogy elmenjenek és megtapasztalják. Lehet, hogy fiatalosabb programokra vágynak, vagy olyan külön közösségekre a gyülekezeten belül, amelyek konkrétan az ifjúságnak szólnak.
Ezek nem inkább csak azoknak a fiataloknak szólnak, akiket már nem kell invitálni, hanem akik szerves tagjai a közösségnek? Mivel lehetne új fiatalokat bevonni?
Jó lenne, ha sikerülne olyan szoros kapcsolatot ápolni azokkal, akik már ott vannak, hogy ők hívjanak másokat. Mert lehet, hogy ha egy idősebb lelkész megy közéjük, ő nem fogja tudni őket úgy megszólítani, mint egy kortársuk. De az is elképzelhető, hogy pont azért, mert palástos, nem nyílnak meg neki. Úgy viszont, ha egy kortársuk, aki már ott van, szólítja meg őket, lehet, hogy jobban megnyílnak. Minden keresztyénnek, minden egyházhoz tartozónak feladata, hogy továbbadja azt az örömhírt, amit ő már megkapott. Egy lelkésznek pedig az a dolga, hogy buzdítsa azokat, akik ott vannak, hogy hívjanak másokat is. Ha sikerül elhívni egy-két embert, lehet, hogy ők is a közösség tagjává válnak.
A karácsonyi készülődés elég sűrű szokott lenni, mégis az advent az elcsendesedésről és a várakozásról szól. Hogyan talál erre időt ebben a rohanó időszakban?
Már szűk két éve vagyunk a folyamatos várakozás időszakában, és voltak nagy mélységeink. A férjemnek volt egy olyan ötlete, hogy esténként tartsunk közös áhítatot, csak mi ketten. Igét olvasunk és együtt imádkozunk, akkor is, ha mondjuk távol vagyok tőle – egymást felhívva, ugyanúgy megpróbálunk elcsendesedni. Ez megerősített bennünket a nehézségekben. Ilyenkor van időnk arra, hogy megosszuk egymással a gondolatainkat arról, hogyan éljük meg például az adventet vagy éppen azt az időszakot, amiben vagyunk. Ez az advent azért is különleges, mert most több időm volt arra, hogy elmélyüljek Isten dolgaiban és jobban odafigyeljek, hogy én hogyan élem most meg ezt az időszakot. Ezért különösen is hálás vagyok.
Még a beszélgetés elején említette, hogy az ünnepek alkalmával jobban oda kell figyelni arra, hogy hogyan adjuk át az üzenetet. Mint leendő lelkész hogyan készül arra, hogy közelebb hozza a vallás és az ünnepek valódi tartalmát az embereknek, elsősorban a fiataloknak?
Úgy gondolom, ezt csak imádsággal lehet elérni. Elsősorban nem én vagyok az, akinek meg kell őket szólítani. Eszköz vagyok csupán, Isten szolgája, és ezt egy lelkésznek sem szabad elfelejtenie. Amit eddig megtapasztaltam a legáció során – az éneklés révén vagy saját történetemmel megszólítva másokat –, hogy nem én munkálkodom, hanem rajtam keresztül Isten munkálkodik.
Mit jelent most önnek a karácsony?
Sokszor halljuk azt, hogy karácsony a szeretet ünnepe. Csak az nem mindegy, hogy ez milyen szeretet. Mert sokan arra a szeretetre gondolnak, amit mi egymásnak adhatunk. Ez azonban sokkal többről szól, mint az egymás iránti érzelemről. Ez is fontos, de ez az ünnep az Isten szeretetéről szól. Nekünk kegyelem az, hogy mi megkapjuk, és az ő szeretete egészen más, mint a miénk. Az, hogy Jézus születése áll ennek az ünnepnek a középpontjában, sokszor háttérbe szorul már a mai világban. Természetesen fontos, hogy együtt van a család és szeretjük egymást, de mégsem ez az, ami a legfontosabb. És hogy nekem mit jelent? A karácsony egy ígéretnek a beteljesedése. Nekem is sok ígéretem van Istentől. Már sok beteljesült, és van olyan is, amire még várakozom. Számomra ezért most nemcsak az Isten szeretetéről szól ez a karácsony, hanem a háláról és a várakozásról is.