Üres pad

Ami ebben a világban üres, azt előbb-utóbb betölti valami. Ilyen az élet. Nem szereti az üresen hagyott tereket. Benyomakodik oda, ahol nincs semmi, hogy mégiscsak legyen valami – hol ez, hol az. Alapvető tapasztalata ez az életünknek. Tér nem marad üresen, hacsak nem döntünk úgy, hogy azt, ami üres vagy megürült, úgy is tartjuk. Csak akkor őrizzük meg tudatosan az ürességet, ha annak számunkra jelentősége és üzenete van.

Tizenkét magyar iskolában üresen marad egy pad. Azoknak a zsidó honfitársainknak, diákoknak az emlékére, akiket oda befogadtak, ahol rájuk vigyáztak, amíg tudtak, a végén mégis áldozatok lettek. A Baár–Madas Református Gimnáziumban az 1938-ban érettségiző diáklány, Szenes Hanna emlékére születésének századik évfordulóján marad üresen egy pad és figyelmeztet egy emlékjel. Ő időben elmenekült a készülő borzalom elől, s 1944-ben brit ejtőernyősként tért vissza, hogy sorstársain segítsen. Hamar elfogták, majd kivégezték. Az ő padja, az ő helye abban a magyar világban, melyben született, egyszer s mindenkorra megürült.

A holokauszt borzalma lyukat ütött a magyar világon, hiányt okozott a magyar kultúrában, a tudományban, a magyar gazdaságban, a magyar összetartozásban. Hiány ez azóta is. Veszteség. Milyen borzongató együtt hallani ezeket a neveket: Nemes Nagy Ágnes, Áprily Lajos, Ravasz Boriska és Szenes Hanna – egyszerre tanítottak, tanultak abban az iskolában. De nem maradhattak együtt azon a Magyarországon. És ez arra figyelmeztet bennünket, hogy van, amikor egyszer csak fölrobban valami, a gyűlölet katlanjából kiömlik a mérgező anyag, szétterjed, és az a világ, amely korábban együtt volt, nem tud többé együtt lenni. Hány verset vitt magával a tömegsírba Radnóti Miklós? Hány magyar sportsikertől estünk el, mert Petschauer Attila nem élhette végig azt az életet, amit a jó Teremtő neki szánt? Lőwy Ferenc rabbi hány bölcs tanítást nem oszthatott meg másokkal? Hány Senki Alfonz született volna még, ha Rejtő Jenő tovább élhet? És Szerb Antal hiányzó írásai, akinél kevesen ismerték jobban a magyar és a világirodalom kincseit? És azok a több százezrek, élükön Szenes Hannával? Élükön áll, mert ő az áldozatok között is kivételes, a mártírok között is kiemelkedő. Hős. Kevés hős volt abban az időben, nagyon kevés. Áldozat az, akinek ártatlanul veszik el az életét. Mártír az, aki úgy hal meg, hogy nem adja föl a meggyőződését, ragaszkodik a hitéhez, az ügyhöz, amit képvisel. Hős pedig az, aki feláll és szembeszáll, ellenáll. Nem értékítélet ez, nem is lehetne az, pusztán különbségtétel, hiszen mindannyiunknak más a sorsa.

Szenes Hanna üres padjának, a hiánynak mára szóló tanítása az, hogy ne baga­tellizáljuk a másik ember, a felebarát idegenné tételét, ellenséggé nyilvánítását. Mert bizony amikor Szenes Hanna diáklány naplójában olvasunk arról, hogyan szorították ki őt az osztályközösségből, akaratlanul is azokra a helyzetekre gondolunk, amikor a mai diákok csevegnek az interneten olyan körben, hogy éppen azt az egyet hagyják ki, akit ki akarnak beszélni, s áldozatot csinálni belőle.

Azt szoktuk mondani, még ha más kontextusban is, hogy nem, nem, soha. Miközben azt tapasztaljuk, hogy bizony igen, újra és újra megtörténhet közénk tartozó emberek megbélyegzése, elüldözése a közösségből a legkülönfélébb módszerekkel. Mi, akik itt vagyunk, és azok, akikkel mi szót tudunk érteni, egyet tehetünk: nem állunk be a gyűlölködők közé, és nem állunk melléjük se. Nem mentegetjük őket se gondolattal, se szóval, se cselekedettel, se mulasztással. De az a keserű tapasztalatunk – és nemcsak az elmúlt évszázadé, hanem az elmúlt éveké, évtizedeké is –, hogy gyakran ez is kevés. Nem elég kimaradni a gonoszból. Az áldozat mellé kell állni. Van, amikor hősnek kell lenni. Föl kell kelni, szembe kell szállni, ellen kell állni. Legyen hozzá erőnk! Ebben segít az emlékezés és az emlékeztetés.