Úti cél: a remény!

„A szeretet babonás portéka. Akivel jót teszünk, azt megszeretjük, pusztán azért, mert jót teszünk vele.” Ez a Kosztolányi Dezső-idézet fogad, amikor a BTM kiállításának fogadótermébe lépek, a tárlat négy különálló, de egymáshoz kapcsolódó része is végig ezt érezteti velem: a két világháború közötti nemzetközi gyermeküdültetés jóval több volt puszta segélyakciónál. A részt vevő magyar gyermekek közül sokaknak egész életükre meghatározó élményt jelentett a kint töltött idő.

1920. február 8-án gördült ki a Keleti pályaudvarról az első gyermekvonat, amely 600 magyar fiatalt vitt Hollandiába. – Számunkra már szinte felfoghatatlan, hogy milyen logisztikai bravúr kellett a gazdaságilag romokban fekvő Magyarországon ahhoz, hogy ez a gyermekmentő akció megvalósulhasson! A lakosság értesítésétől kezdve a gyermekek orvosi vizsgálatán át a vonatokon történő ellátásig minden egyes mozzanatot részletesen ki kellett dolgozni ahhoz, hogy a segélyprogram sikeressé váljon – hallgatom Réthelyi Orsolya történészt az első kiállítótérben, aki az Eötvös Loránd Tudományegyetem Néderlandisztika Tanszékének vezetője és a kiállítás egyik kurátora is egyben. – Ehhez (az olyan nagyobb szervezetek mellett, mint az Országos Gyermekvédő Liga vagy a holland fél részéről a Centraal Comité és a ’s-Hertogenbosch-i székhelyű Huisvestingscomité) mindenekelőtt olyan kiváló emberek fáradtságot nem ismerő áldozathozatala kellett, mint például Tábori Kornél (1879–1944), aki a háború utáni időszakban úgynevezett nyomorrazziákat szervezett – folytatja Perényi Roland, a BTM Kiscelli Múzeumának igazgatója, a kiállítás másik kurátora. – Tábori Kornél tényfeltáró fényképfelvételeken és számos riportcikken keresztül mutatta be a nemzetközi segélyszervezeteknek, mekkora bajban van Magyarország, és mekkora szegénységben élnek azok, akik számára a legnagyobb megpróbáltatást jelentette ez a válságos időszak: maguk a gyermekek. Tábori Kornél gondot fordított arra is, hogy az Egy halálraítélt ország borzalmaiból című kiadványban angolul, franciául és olaszul is olvashatók legyenek a szövegek, ezzel pedig sikerült a magyarországi helyzetre irányítania a külföldi nagyhatalmak figyelmét.

Miután az I. világháború, a Tanácsköztársaság és a román katonai megszállás felemésztette a tartalékokat, Magyarország nem volt képes elegendő élelmet biztosítani saját gyermekei számára. Az első választ erre a helyzetre a Vöröskereszt segélyszállítmányai jelentették; a második pedig a „gyermekvonatok” formájában érkezett. Az akció időtartamát és a kiutaztatott gyermekek számát tekintve a gyermekvonat-akció Hollandiában és Belgiumban volt a legsikeresebb (28 563, illetve 21 542 gyermek), de egy berni lelkész, Carl Irlet kezdeményezésére Svájc is több mint tízezer gyermeket fogadott 1920 és 1928 között.

A kiállítás második bemutatótermében egy eredeti méretben felépített vasúti vagon érzékelteti velünk azt a légkört, amely ezeket a gyerekeket körülvehette az „ismeretlen országba” történő utazás során. Eleinte korábbi sebesültszállító vagonok priccsein utazott akár két-három gyermek egyszerre, később azonban a Vöröskeresztnek már kifejezetten e célból átalakított vagonjaiban utazhattak a gyerekek. Természetesen a segítő szervezetek mindent elkövettek azért, hogy az otthon maradó családok és maguk a gyermekek is biztonságban érezhessék magukat: láthatunk olyan kétnyelvű szószedeteket és gondosan megszerkesztett tájékoztató kiadványokat, amelyekkel a résztvevőket abban segítették, hogy a kezdeti nehézségeken könnyebben átléphessenek. Az Országos Gyermekvédő Liga néhány városban (ahová nagyobb számban kerültek magyar gyermekek) külön iskolát is működtetett, e célból tanítónőket is küldtek ki, de a legtöbb iskoláskorú gyermek holland vagy belga társaival együtt látogatta az elemi iskolát. A gyermekvonatok kapcsán több leírás is hangsúlyozza, hogy a magyar gyermekek milyen gyorsan megtanultak hollandul: a tizenkét éves Biberauer Richárd (1908–1966) több mint százéves levelében ennek egyik ékes bizonyítékát olvashatjuk az egyik teremben. Biberauer Richárd (később Bodoky Richárd, a Bethesda Gyermekkórház lelkész főigazgatója) mindössze egy hónappal az érkezése után a következő holland szavakkal fejezte be szüleinek írt levelét: „Már tudok hollandul olvasni és beszélni, már két könyvet is kiolvastam. Üdvözlettel: Richárd”.

Réthelyi Orsolya a kiállítás egyik legfontosabb részeként mutatta meg azt a termet, amelyben tizennégy gyermek sorsát ismerhetjük meg. – Van köztük ismertebb és kevésbé ismert is, van köztük olyan, aki mindvégig visszavágyott, és olyan is, aki végleg kint maradt a befogadó család oltalmában. Sok számunkra kedves tárgy van itt, de talán az egyik legfontosabb „ereklyénk” az a ruhácska, amelyben mintegy száz évvel ezelőtt egy kislányka utazott ki az egyik vonaton Belgiumba, talán kis félelemmel, talán annál nagyobb izgatottsággal a lelkében – ezt a ruhát a leszármazottak generációról generációra őrizték, mígnem most erre a kiállításra remegő szívvel, de hatalmas nagy bizalommal elküldték nekünk, hogy kiállíthassuk.

Id. Bibó István története különösen is érdekes, ugyanis ő az első gyermekvonattal a hollandiai Voorburgbe került ki, míg áprilisban húga (az Inkének becézett Irén) a Voorburgtól kétszáz kilométerre fekvő Venlóba került. A külön elhelyezés talán azért történt, mert Bibó István református volt, míg húga – édesanyja vallását követve – katolikus, mindenesetre a befogadó család példaértékű helytállását jelzi, hogy amikor ez tudomásukra jutott, azonnal áthozták Inkét István mellé.

Nemzedékek nőttek fel F. Györffy Anna grafikusművész – az elmúlt hatvan év egyik legfontosabb gyermekkönyv-illusztrátora – közkedvelt rajzain. A Mosó Masa, Pöttyös Panni és Dörmögő Dömötör figurák megalkotója számára gyerekkori hollandiai tartózkodása fontos szerepet játszott művészi stílusának és látásmódjának kialakításában. Fivéreihez hasonlóan a húszas évek elejétől a holland–magyar gyermekvonat-akció keretében minden évben hónapokat, tíz-tizenegy évesen pedig másfél évet töltött Hollandiában. Anna Rotterdam egyik elegáns negyedében, nagy, kertes villában lakhatott: hétköznap jó nevű holland, vasárnap magyar nyelvű iskolába járt, zongora- és franciaórákat vett. Nevelőnőjével rendszeresen jártak az állatkertbe és a flamand, valamint holland festők műveiben bővelkedő múzeumokba, ahová bérletük volt – rengeteg rajzot ezek hatására készített.

A két világháború közötti időszak egyik legnagyobb filmcsillaga 1910-ben született Kanczler Katalin Mária néven. Miután a színésznőt a hírlapíró-laptulajdonos Egyed Zoltán 1938-ban felfedezte – neki köszönhető a jól csengő Karády Katalin művésznév is –, a színésznő pályafutását egyengető ügynöksége kínosan ügyelt rá, hogy életrajzának a karrierjére ártalmasnak tekintett részletei ne kapjanak nagy nyilvánosságot. Részben emiatt tudunk Karády gyermekkoráról viszonylag keveset, a gyermekeit bántalmazó apa alakjáról szóló történet valóság- tartalma is bizonytalan. Mindenesetre a kiállításból megtudhatjuk, hogy a gyermekvonat-akció segítségével a későbbi filmcsillag, ha rövid időre is, de kiszabadulhatott a nyomasztó otthoni légkörből. 1921. szeptember 5. és december 1. között Svájcban, Sankt Gallenben üdült.

A kiállítás egyik legmegragadóbb tárgya a budapesti Magyar–Holland Társaság képviselői által 1923-ban átadott, hatalmas, art nouveau stílusú, festett üvegablak. Az eredeti ablak a hágai Noordeinde Királyi Palota egyik termét díszíti, amelyen Vilma királynő a „magyarok oltalmazó édesanyjaként” két gyermeket ölel magához. Ennek a Róth Miksa műhelyében készült ábrázolásnak az az előzménye, hogy az első világháború végén és az azt követő forradalmak miatt kialakult kaotikus helyzetben Magyarország sokfelé keresett támogatást, és igyekezett nyomást gyakorolni az antanthatalmakra ellenségeinek területi követelései miatt. Egy 1918/1919-ben készült nyomtatványban a magyar protestáns egyházak hollandiai hittestvéreikhez fordultak segítségért, ekkor Hollandiát követve Svájc, Anglia és az Egyesült Államok is fogadta a Magyarország érdekeit képviselő delegációt: megindult az együttműködés Magyarország megsegítéséért.

De nem csak politikai téren indult összefogás. A BTM Vármúzeumának második termében egy hollandiai és magyar művészek által közösen szervezett jótékonysági kiállítás plakátja is látható, amelyen egy meggyötört, fáradt tekintetű anya ölében tart egy piétai pozícióban fekvő gyermeket. A kép alatt az aláírás: „VERZACHT DE ELLENDE! KOOPT LOTEN! / Enyhítse a nyomort! Vásároljon sorsjegyet [a gyermekvonat-akció javára]!”

– Szinte alig fordultam meg olyan társaságban, ahol ne jött volna elő egy-egy történet a családi archívumokból egy olyan nagymamáról, dédpapáról vagy távoli rokonról, aki gyermekvonatos volt – zárja találkozásunkat Réthelyi Orsolya a kiállítás bejáratánál. – A mai napig előkerülnek olyan tárgyak, fényképek, levelezések és emléktöredékek, amelyek az utódok számára néha már nehezen követhetőek vissza, és éppen emiatt sajnos előfordulhat, hogy értéktelenné válnak. De amikor sikerül közösen rábukkannunk egy-egy motívumra az elődeink történetéből, akkor azonnal kiegészül egy addig ismeretlen rész az életünkből. Ezért fontos hangsúlyozni, hogy mi, a kiállítás szervezői mind a mai napig gyűjtjük ezeket a családi történeteket, ereklyéket, relikviákat, és igyekszünk méltóképpen megőrizni azt a reményt, amelyet a kiutazó, majd visszaérkező vagy kint letelepedő elődeink hagytak ránk.