Vádol a felnőtt gyerekem!

Itt lakik az édesanyám – mutat rá Krisztián egy házra, amint az autójával elhaladunk mellette. Megtudjuk, fia kérésére költözött Kecskemétről a Dunántúlra, hogy idősebb korára közelebb lehessen hozzá a családja. Lassan megérkezünk a parókiára – ahogy a gyermekkori sebek kérdése is egyszer megérkezik az emberhez, egyénenként más-más életszakaszban. – Sokan akkor szembesülnek ezzel – teszi hozzá –, amikor észreveszik, hogy ugyanúgy kiabálnak a gyermekükkel, ahogy egykor az édesanyja vagy édesapja.

A szak- és kontextuális lelkigondozó a hibáztatás helyett a szembesítést hangsúlyozza, amikor megjegyezzük, hogy az emberek gyakran elakadnak a szüleik vádolásánál, a pszichológussal a lelki problémáik okait a gyermekkorukban találva meg. – Rengeteg energiát kíván felnőttként szembenézni a gyermekkor történéseivel. Odaállni egy édesapa agy édesanya elé, és őszintén elmondani, hogyan éltem meg, amikor rám kiabált, vagy amikor lecsatolta a nadrágszíját, avagy kitagadta a testvéremet, ezután pedig meghallgatni a szülőt, vajon ő miképpen emlékezik vissza a történtekre. De az ismeretünk, az élettapasztalatunk, a pszichoedukáció, amellyel rendelkezünk töredékes, ezért hívjuk meg Isten Szentlelkét imádságban, hogy ahol most törések vannak, ott források fakadjanak. Mert ahol törések vannak, ott források is. Isten jelenlétében élő víz fakad: a megfelelő helyen és időben olvasott Ige forrássá válhat a számunkra.

Na de a korábbi generációk nevelési mintázatai, elvei merőben különböznek a maiaktól. Hogyan róható fel egy harminc-húsz évvel ezelőtt jónak gondolt helyzetmegoldás ma? – kérdezzük. – Megtesszük. Sokszor kapunk a szüleinktől egyszerű választ ilyenkor: „Abban az időben ez volt a normális”. „Más is így csinálta. Miért fontos most ez neked?” Valójában nem is megkérdőjelezni szeretnénk a szüleink döntéseit, hanem megérteni azokat. Megérteni, mi célból történtek az események, mert a módok a nevelési trendekkel változnak. Az első gyermekünk születésekor a védőnőnk így fogalmazott: „A közeljövőben számos tanáccsal látnak majd el benneteket a rokonaitok, ismerőseitek, de a babának az lesz a legjobb, ahogyan ti nevelitek majd. Elég jó szülők vagytok.” A szüleim is elég jó szülők! Minden hibájuk ellenére a tőlük telhető legnagyobb szeretettel vettek körül, és legnagyobb odaadással neveltek. Nemcsak szembesíteni kellene a szüleinket, hanem meg is érteni őket, hogy párbeszéd születhessen közöttünk. Ez a lelki gyógyulás feltétele – nyomatékosítja a lelkigondozó.

Egy történetet vetünk fel, amelyben a nagycsaládos, már nyugdíjas korú édesanyját a szintén sok gyermekes leánya hibáztatja a depressziójáért. A keresztyén közegben történt eset kapcsán a felelősséget és a megbocsátást hangsúlyozza a lelkipásztor. – A kereszteléskor tett ígéretünk – „Úgy neveljük és neveltetjük…” – a felelősségünket szemléltetni, ami arra kötelez bennünket, szüntelenül azon munkálkodjunk, hogy elég jó szülők legyünk.

Az említett esetben a felnőtt gyermeknek és az édesanyának is a saját felelősségét kellene feltárnia, hogy tisztázhassák, ki miért felelős, és ki miért nem – mondja Krisztián. A megbocsátás lényegét így világítja meg: – József, miután megismerteti magát a testvéreivel, nyakukba borulva sírva fakad. A könnyeknek helye van a megbocsátásban, el kell siratnunk, hogy nem tudjuk megváltoztatni a múltunkat. Nem tudjuk megváltoztatni, hogy beledobtatok a kiszáradt kútba, és eladtatok rabszolgának. Ha most megbocsátok, én leszek a történtek kárvallottja, ám új fejezetet nyithatunk. József így tett: a családját az éhínség idején Egyiptom leggazdagabb termőföldjére költöztette – osztja meg.

– Isten rendkívül erősre alkotta a szülő-gyermek kapcsolatot – teszi hozzá a lelkipásztor –, édesanyám és édesapám haláluk után is azok maradnak. Aszimmetrikus kapcsolat, hiszen egyetlen gyermek sem választotta a szüleit, és egyetlen szülő sem a gyermekét, mindkettő adatik. Isten úgy látta jónak, hogy ebben az esetben egy kapott kapcsolatban kell a bocsánatkérést és a megbocsátást megélnünk. Lelkigondozóként úgy tapasztalom, mindkét félnek áldást és gyógyulást hoz, ha a szembesítést párbeszédbe sikerül helyezni. A szülőnek ezután még talán hetekre, akár évekre lesz szüksége, hogy megértse a felnőtt gyermekét, viszont úgy is megbocsájthatunk, ha a másik fél semmit sem mond a panaszok hallatán – magyarázza a lelkipásztor.

Krisztián két és fél éves volt, amikor elváltak a szülei, édesanyja egyedülállóként nevelte fel. Hosszú évekre volt szüksége, hogy megértse: amikor a házastársi kapcsolatot választja az ember, az szövetség.

– A szüleim különválásuk valódi okát nem osztották meg velem. Édesapám nem sokkal a válása után megismerkedett egy hölggyel, polgári házasságot kötöttek. A huszonötödik évfordulójukra készülve édesapám megkeresett, hogy kérjem Isten áldását a szövetségükre, mivel házassági esküt szeretnének tenni. Megküzdöttem a válaszadással. Nem tudtam kimondani az érzéseimet, amint azt sem, hogyan engedhetném el a lelkemet elárasztó panaszaimat. Hosszas gondolkodás és átimádkozott órák után jött Isten válasza: „Jól van ez így! Engedd, hogy a múltad miatt kerülj a jelen pillanatába.” Az Úr megmutatta a gyermekkorom áldásait, amelyek alkalmas lelkipásztorrá, férjjé, elég jó apává tettek. Vádolhatom én a szüleimet az érzésvilágomért, a gondolataimért, de nélkülük nem ebben az itt-ben és most-ban élnék. Eleget tettem édesapám kérésének, és végtelen békességem lett, mivel nagyon sok áldott örökséget kaptam tőle, és ez a nyugalom független attól, hogy mennyit találkozunk. Édesapámtól kaptam a türelmemet, a nyugtató, lelki gondozói hangszínemet. Máig sok erőt merítek édesanyám kitartásából, aki egyedül építette a házát, miközben három-négy munkahelyen dolgozott. Istennek van hatalma a megélt kemény leckéinkben, kihívásaikban megmutatni az áldásokat is – összegzi.

Mindenkinek joga van az érzéseihez, nyomatékosítja Krisztián. Pál apostol szavait idézi: „Minden szabad nekem, de nem minden használ”. – Nem felejthetjük el, hogy ők a szüleink, függetlenül attól, milyen a közöttünk lévő viszony. Az ember akár meg is tagadhatja a szülőt, ismerek olyat személyt, aki ezt tette. Nem beszélt vele, és a temetésére sem ment el – végül nálam, lelkigondozónál kötött ki. Kórházlelkészként azonban gyakran találkoztam olyan emberekkel is, akiknek már nem volt lehetőségük elbúcsúzni, mert lejárt a kegyelmi idő.

– A legtöbbször azt lehet tenni, amit a hitem diktál – jelenti ki. – Hitvallásunk szerint az elhunyt szeretteink az Úrnál vannak – aki nemcsak az én Istenem, hanem a szüleim Istene is, függetlenül attól, hittek-e az Úrban vagy milyen vallásúak –, és ezért van lehetőségem elmondani az említett gyógyító párbeszédben az Úrnak, hogy mentesítem a szüleimet magamban. Ők már nem beszélnek, de Istennek van mondanivalója a számunkra.

Ézsau és Jákób kibékülésének történetét eleveníti fel annak kapcsán, mi segítheti az idősödő szülőt a bocsánatkérésben, hogy ne féljen tekintélyének az elvesztésétől. – Jákób szétosztja a családját, a szerzeményét, maga is beáll a sorba, és mennek Ézsau elé. Majd amikor találkozik a bátyjával, noha ő hordozta az áldást, ő az Isten kegyelmének birtokosa, arccal a földre borul Ézsau előtt. Megölelik egymást, és hallgatnak, e révén történik meg a bocsánatkérés és a megbocsátás. Nem kezdik felhánytorgatni a történteket, miért haragszik Ézsau, aki eladta a jogot, és csak későn kapcsolt, hogy mégis szüksége lenne rá, vagy hogy Jákób hogyan csalta ki az apjánál az áldást. Egyszerűen megteszik, amit helyesnek vélnek. A megbocsátásban az lép először, aki arra kész. Ha a szülő kész bocsánatot kérni, vagy megbocsátani, akkor tegye meg; ha a gyermek érzi alkalmasnak az időt, ne tartsa vissza a büszkesége, vagy az önhittsége, lépjen! – magyarázza a lelkipásztor.

Zárszóként egy másik keresztyén család történetét osztjuk meg. Felnőve egy nagycsaládban az egyik gyermek rendkívül hálás a gyermekkoráért, miközben testvérei szerzett traumáikból igyekeznek felépülni.

– Egy felnőtt testvérpár beszélget és mindketten meglepődnek, mennyire másként emlékeznek a szüleikre. Nem ugyanaz az édesapjuk, és az édesanyjuk? Ugyanaz, de mégsem. A példabeszédek könyve is azt mondja: „Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon”. Két lányom és egy fiam van, sok energiát igényel tőlem, hogy a nekik megfelelő módon neveljem őket, ám ezáltal a rólam alkotott képük is különböző lesz. Az egyik kislányomnak fontos az érintés, ő felnőttként talán majd úgy emlékezik rám, hogy mindig megöleltem, a fiam úgy, hogy hülyéskedtünk. A másik lányom felnőttként kijelentené, őt sosem ölelte meg az édesapja, mert arra kér: „Apa, messzi-puszi!”, „Mondd el, hogy szeretsz!” Így a hibák, amelyeket elkövetek, szülőként is különböznek – zárja gondolatait Krisztián, majd még viccesen megjegyzi: – Hálás vagyok a gyermekeimért és a feleségemért, csodálatos ötöst alkotunk így, de négy különböző személyiséget kell elviselnem. Nem vagyunk egyformák, és ez így van jól.