Pszichológusszemmel olvassa a Bibliát, hisz a láthatatlan világban és a Szentlélek vezetésében. Veres Sándor identitáskutató, pszichológus, teológus szerint ha az énképünkben nincs helye istenkapcsolatunknak, akkor az csupán emberi konstrukció. A bibliai definíció szerint az identitásunkat Isten határozza meg, nevet is ő adott nekünk. A Szentírásnak van pszichológiája, nem kell kitalálnunk.

„Amikor Mózes első könyvében az Úr először szólította meg Ádámot, úgy fogalmazott: »A kert minden fájáról szabadon ehetsz…«, ebben identitásunkat is meghatározta...”
Milyen tulajdonságaink adják identitásunk tartós támaszpontjait, oszlopait?
Az énkép vagy az identitás a szaktudomány fogalomkészletében más jelentéssel bír, mint az Igében. Amikor Mózes első könyvében az Úr először szólította meg Ádámot, úgy fogalmazott: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz…”, ebben identitásunkat is meghatározta: „te”. A személyes névmások relációkat írnak le. Az egymás közötti viszonyunkat a nyelvvel határozzuk meg. Fontosnak látta az elején közölni, hogyan tekint ránk. A „te” az „ő”-höz képest közelebb van az „én”-hez. Bensőséges, közvetlen, nyílt, személyes kapcsolatra utal, amíg az „ő” távolságot jelent. Martin Buber szerint Isten helyes megszólítása a „te”, mert viszonoznunk kell közvetlenségét.
A személyes névmás, bár meghatározza a kapcsolatunkat, még nem árulja el a másikról, ki ő valójában.
Azt az ő válasza fogja meghatározni. Ha a bemutatkozáskor egyik fél tudatában sincs benne a „te” jelenléte, azaz Isten, akkor nem őbenne próbálják megismerni és meghatározni egymást, így a definíció az lesz, amire ön először rákérdezett: a pszichológia. Az ugyanis nem számol az Örökkévaló jelenlétével. Az Atya Jézusnak adta Szentlelkét, akit a Fiú kiárasztott közöttünk. A Lélek őt helyettesíti kétezer éve a földön, jelenlétében folyik a történelem és benne az orosz–ukrán háború is.
Veres Sándor pszichológus, teológus, a Baptista Teológiai Akadémia emeritus egyetemi tanára, tanszékvezető. Húsz évig volt a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézetének kutatója. A Károli Gáspár Református Egyetem Kommunikáció Tanszékének egykori adjunktusa. Huszonöt évet szolgált a Bibliai Házassággondozó Szolgálatban. Tíz éven át volt a Keresztyén Vezetők és Üzletemberek Társasága vezetőségének tagja. Máig foglalkozik a pszichológiai jelenségek bibliai aspektusból való vizsgálatával és az identitás kérdésével. Aktív lelkigondozó.
Amellett, hogy az Úr gyermekei, teremtményei, kik vagyunk még?
Miért kellene ennél többnek vagy másnak lennünk? Viszont a „még” vonatkozhat az egyén felelősségére. A Teremtő kijelentése – „Nem jó az embernek egyedül lenni” – nem Ádámnak szólt, vélelmezhetjük, hogy önmagával kommunikált, hiszen három személy. Ha bennünket a saját képmására teremtett, akkor mi is kommunikálunk önmagunkkal. A kérdés: engedjük-e megszólalni a Szentlelket? Keresztyénként ezt úgy szoktuk megfogalmazni: Isten a szívemre helyezett egy gondolatot, egy feladatot. Ő rajtunk keresztül akar üzenni a világnak. Nemrég Nick Vujicic látogatott el hazánkba, mint mondta, mennyei üzenetet hozott a magyar nép és vezetői számára. Mi köze ennek az egyéni felelősséghez? Az első ember megbízásában benne volt, hogyan bánjon a teremtett világgal, felelősséget kapott. Ádám hallotta az Úr hangját, de a látvány elragadta a figyelmét. A kert megismeréséből praktikus gyakorlati tudomány szövődött, elkezdett neveket adni a teremtményeknek. De nem volt nyitott bevonni ebbe az Örökkévalót. A később született gyermekek névválasztásánál is beszédes, ha kihagyják, akitől érkeztek ők mint ajándékok. Azzal, hogy ettek a jó és gonosz tudásának fájáról, nem fizikailag haltak meg, hanem szellemileg. Elszakadtak a Teremtőtől, és paradicsomi kapcsolat nélkül folytatják küldetésüket.
Azzal siklott ki önazonosságunk meghatározása, hogy már csak a láthatókra koncentrálunk?
Igen. Abból jönnek a tulajdonságok, ahogyan Ádám fogalmazott: „csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve…” A pszichológia, amely a természetre alapozva vizsgálja az egyént, a láthatatlan valóságot esetleg az ember speciális adottságának tekinti, de nem meghatározójának. A bibliai definíció szerint az identitásunkat Isten határozza meg. Ő szólított meg bennünket: „te”. A Szentírásnak van pszichológiája, nem kell kitalálnunk.

„A bibliai definíció szerint az identitásunkat Isten határozza meg. Ő szólított meg bennünket: »te«. A Szentírásnak van pszichológiája, nem kell kitalálnunk”
Ez a bűneset előtt történt.
Valóban. Az Úr a bűnt egyetlen cselekvéshez kötötte. Ha nem lenne autonóm gondolkodásunk, nem tudnánk mit feláldozni. Jézus a Gecsemáné-kertben úgy imádkozik Márk evangéliuma szerint: „Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.” De hiszen azért jött, hogy kiigya azt. Krisztus megmutatja, Ádámék mit mulasztottak el: feláldozni saját akaratukat. Ők vágytak a kívánatos gyümölcsre, amely okossá tesz, és ettek belőle. Ez mélyen azt jelentette: „nem vagyok elég okos”, az orientációjuk a látható világra szűkült le. Az ember, mint a Paradicsomban, ma is a környezetében szerezhető ismeretek, tulajdonságok alapján akarja definiálni önmagát. Akkor nyílik ki előttünk a mennyei valóság, amikor ráeszmélünk, mekkora felelősségünk és kiváltságunk, hogy életünkkel Istenről üzenhetünk másoknak. Nincs valódi identitásunk, amíg nem válik Jézus személyes megváltónkká, addigi énképünk csupán emberi konstrukció.
Ádám még a bűneset előtt indult volna el rossz irányba, amikor nem kérte ki az Úr véleményét?
Nem mondhatjuk azt, hogy rossz volt az irány, mivel a rossz nem azonos a nem jóval. Az Örökkévaló maga mondja a teremtéstörténetben, hogy nem jó az embernek egyedül, és itt nem pusztán emberi társról van szó, ez istennélküliséget is jelent. Az Úr teremtette a kapcsolatokat, a házasságok megtartója nem kézzel fogható. A benne lévő két személy azon keresztül kapcsolódik össze, milyen a viszonya az ő kijelentéseihez. Valóságosnak tekintik-e a láthatatlan Teremtőt, aki a Szentírásban nyilatkozik meg. Amit az Atya mondott, ugyan érthető beszéd, de nem emberi. Ezért lesz testté az Ige Jézus Krisztusban, hogy kézzel foghatóvá váljon. Gondolkodhatunk a nyelvünkön – mintha a csecsemőé lenne az általános –, de ez nem azonos a mennyeivel. Ézsaiásnál olvassuk: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak utaim a ti utaitoknál, és gondolataim a ti gondolataitoknál.” Ha az Örökkévalónak olyan szándékai vannak, amelyek ezen definíció alapján az ő közvetítése, jelenléte nélkül nem érthetők meg, akkor az emberi gondolkodás elszakadt Teremtőjétől. Ezért választ ki olyanokat, akiknek a küldetése része egyetemes tervének, hogy szinte mindenki prófétává lehessen, hogy továbbadja a tőle kapott üzenetet. Azonban ha a személy nem kap Szentlelket – nem születik újjá, tér meg –, akkor nem nyílik meg előtte a Biblia. Kívülről tudhatjuk, hogyha nincs bennünk Jézus Lelke, csupán kulturális magyarázatot és egy vallást fogunk hirdetni.

„Amit az Atya mondott, ugyan érthető beszéd, de nem emberi. Ezért lesz testté az Ige Jézus Krisztusban...”
A keresztyének mennyire látják tisztán személyre szabott küldetésüket?
Sokan vallják magukról, hogy keresztyének. Összetettebb kérdés, ki adta nekik ezt a nevet. Ha Jézus, akkor előbb-utóbb világossá válik a cél, viszont egyáltalán nem mindegy, milyen közösségbe kerülünk újjászületve, lelki gyermekként. Anno, friss megtértként a pasaréti gyülekezetbe kezdtünk el járni a feleségemmel, ahol pillanatok alatt olyan mély lelki közösség alakult ki Pálhegyi Ferenc, a felesége, Lívia és a többi frissen megtért között, hogy megpróbáltunk másoknak is segíteni. Elindult a Bibliai Házassággondozó Szolgálat. Őszintén éreztem, hogy velünk és bennünk van az Úr, és azzal bízott meg, hogy családokat mentsünk. Ez a szolgálat része lett az identitásomnak.
Mindenki a közösségen keresztül találja meg elhívását?
Tekintve, hogy Jézus a közösséghez köti a jelenlétét, igen. „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” – olvassuk Máté evangéliumában. A keresztyén identitás felismerésének közösségi feltétele van, de nem a közösségtől lesz keresztyén az ember identitása. Megszavazhatják presbiternek, lehet püspök is, de ez olyan titok, amelyről A jelenések könyvében így olvasunk: „Aki győz, annak adok az elrejtett mannából, adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja.” A Szentlélek útba igazítja az életét, a döntéseit, Krisztus kezd arcot ölteni benne, megjelenik az életvezetésében, a habitusában, de a kapcsolatot vele folyamatosan gondozni kell. Mivel a megtéréskor megkapjuk az Úr Lelkét, a Biblia emberi szavait olvasva olyanokat látunk és hallunk meg belőle, amiket mások nem.
Nem egyszerű helyzet sónak és világosságnak lenni világi munkahelyen, ahol gyakran hangzik el káromkodás, mosódik el a becsületesség határa. A keresztyén Krisztust szeretné képviselni, miközben jó kapcsolatot ápol a kollégákkal.
Sajnos sok esetben maradunk gyávák, ezért nem derül fény arra, hogy Krisztushoz tartozunk, és így az evangélium sem hangzik el. Mordokaj felismeri a királynőküldetését: megmenteni a zsidóságot a népirtástól. Eszter a király előtt azzal kezdi kérését: „Ha jónak látja…”, és még egyszer: „Ha elnyertem a király jóindulatát, és jónak látja…” Dönthetett volna úgy, hogy nem tartja jónak, nincs jóindulattal iránta. A másik ember hozzáállásától függ, mennyire nyitott szembesülni az igazsággal, az evangéliummal, lehet, hogy kételkedni fog, mint én is anno, de a missziói parancs óta mindenki, aki részesült a Szentlélekben, misszionáriussá lesz. Ha akarja, ha nem.

„Mivel a megtéréskor megkapjuk az Úr Lelkét, a Biblia emberi szavait olvasva olyanokat látunk és hallunk meg belőle, amiket mások nem”
Hogyan tudjuk meghagyni a másik autonomitását, és nem kompenzálni túl, hogy Krisztushoz tartozunk?
Egyszerre vagyunk a Szentlélek és a csoportdinamika erőterében. A hétköznapi életben a tennivalók, az aktuális témák, a média, az irodalom és a filmek, igyekeznek lekötni a figyelmünket, nehogy túllássunk rajtuk. Ez közgondolkodási állapot, evidencia. A tudomány a fejlődés illúzióját táplálja. Az eredményekre építve ez az ideológia fogja össze az emberiséget. A Bibliában sehol sincs szó fejlődésről, viszont hitbeli növekedésről és erősödésről igen. A bennünk élő Szentlélek azt szeretné, hogy az Isten és köztünk lévő kapcsolatot tartsuk a legfontosabbnak. Vessünk számot az Örökkévaló előtt arról, amikor nem vettük figyelembe a Szentlélek figyelmeztetését, munkáját. Miközben a saját örömhíremet szeretném megosztani a másikkal, felléphet benne tartózkodás, félelem, hogy valamiről meg akarom győzni, valamit rá akarok nyomni, bűntudatot akarok kelteni. Ezeket az érzéseket, legyek akármilyen jó pszichológus, nem tudom pontosan megállapítani, a Szentlélek viszont igen. Ha nyitott vagyok Lelkének jelzéseire, akkor fogom tudni, mire vigyázzak a kommunikációnál. Viszont ha nem hallgatok rá, és csak fújom a magamét, például most belevágok az ön gondolatmenetébe, mert anynyira el akarok mondani valamit, akkor elkövetem azt a hibát, hogy önt nem közelebb fogom vonni az Úrhoz, hanem távolabb taszítom.
A másoktól kapott visszajelzések nagy hatással lehetnek énképünkre, bár azt leginkább Krisztushoz tartozásunknak kellene meghatároznia.
Csak az láthat valóságosan, akiben szintén jelen van a Szentlélek. Pál azt írja a filippibeliekhez: „ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos […] azt vegyétek figyelembe”, mindennek a forrása Isten. A tőle kapott dolgok látása a másik ember életében legitim. A többi része viszont óriási kísértés. Például nehéz keresztyéneknél jól kezelni a dicséretet. A rá adott válasz lehet nyugtázó: „Köszönöm szépen”, vagy mereven visszautasító, mutogatva fölfelé, hogy „soli Deo gloria”. Mindkettőnél azt érezzük, nem megfelelő. Nehéz megítélni a helyes választ, ehhez olyan belső szabadság kell, amelyben nincs szükség emberi elismerésre. Ha nem dolgozunk azon, hogy levessük a dicséret ránk gyakorolt befolyását, akkor direkt támadásnál függni fogunk az emberektől. Néha olyat kell mondanom másoknak, amiről tudom, hogy azonnal kivágja náluk a biztosítékot, de nem tehetek mást, mivel a mennyei Atyám ezt kéri tőlem. Ha Luther nem jelenti ki: „Itt állok, másként nem tehetek”, akkor lehet, hogy nincs reformáció. Ő erre született, ez volt a küldetése, az Úr határozta meg az identitását, amelytől nem tudott szabadulni.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!