„Vakká kell lennünk, hogy lássunk“

II. Efrém Ignác szír ortodox pátriárka személyes meghívására érkeztek Damaszkuszba. Őt önfeláldozó és híveiért felelősen cselekvő lelki vezetőnek ismerték meg. A polgárháború következtében Szíria 23 milliós lakosságának fele elhagyta otthonát, a harcoknak mintegy félmillió civil áldozata volt. Tíz éve még 2,3 milliós keresztyén közösség élt az országban, mára kevesebb mint egymillióan maradtak. A mögöttük lévő szenvedés számunkra itt, Európában, szinte felfoghatatlan. A hétköznapjaikban miként használják fel a szír keresztyének a tőlünk kapott támogatást? Hogyan változik meg ezáltal lelkileg és fizikailag az életük?

2016-ban a világon elsőként Magyarországon hoztunk létre államtitkárságot, majd egy évvel később a Magyarország segít (Hungary Helps) programot az üldözött keresztyének megsegítéséért. Az előkészületek során több egyházi vezetővel, így II. Efrém Ignác pátriárkával is egyeztettük, hogyan építsük fel a támogatás rendszerét. Akkor döntöttük el, hogy az egyházakon, az egyházi vezetőkön keresztül segítünk. Nem ügynökségeket, nem civil szervezeteket, segélyszervezeteket vagy nemzetközi szervezeteket használunk a segély eljuttatására, hanem azt személytől személyig továbbítjuk. II. Efrém Ignác pátriárka, akihez évtizedes barátság fűz, szimbolikus alakja a helyben maradásnak. Az egyházi vezetők közül talán a legtöbbet teszi azért, hogy az emberek ne veszítsék el a reményüket, és a szülőföldjükön maradás mellett döntsenek. A hitével segíti őket, hogy lássák, érdemes maradni. Az anyagi támogatás természetesen nagyon fontos, de legalább olyan jelentős segítség az, ha személyesen felkeressük őket, hiszen ekkor érzik igazán, hogy nincsenek egyedül: jelen vagyunk, együtt imádkozunk, közösen éneklünk, együtt járjuk be a romokat, találkozunk a félárva, árva gyermekekkel, az Iszlám Állam fogságából kiszabadított, mélyen hitvalló keresztyénekkel, meglátogatjuk a kolostoraikat. A helyi testvéri közösség adja az igazi erőt. Nemcsak a lerombolt épületeket állítják helyre, hanem újabb épületeket – iskolákat, egyetemi kampuszokat, kolostorokat – terveznek és építenek, hatalmas lendülettel.

A szíriai harcok az ország nagy részén elcsitultak, de gazdasági összeomlás és nyomor sújtja a lakosságot. Milyen életben maradási lehetőségeik vannak most? Tudnak-e dolgozni, fenn tudják-e tartani a családjukat?

Az egyik legnagyobb gondot ma már nem is a háborús károk okozzák, hanem az, hogy rengetegen élnek menekültként a török határ mentén vagy már Európában, és nem biztos, hogy visszatérnek még valaha Szíriába. A háború, a szankciók sötét indulatokat gerjesztenek, s kivéreztetnek nemcsak egy országot, hanem kivéreztetik azt az egész vidéket. Az országban nincs elég munka, az iskolákat lerombolták. Meg kell szervezni az oktatást, melynek helyszínei legtöbbször azok a templomok, amelyeket a háború pusztítása után részben már helyreállítottak. Az egyházi vezetők az egész közösség életéért felelősek, nemcsak a hitéletéért, így mindezek mellett az orvosi ellátást, az étkezést és a munkát is ők szervezik meg. Az országban élő emberek többsége ugyan egyik napról a másikra él, de lelkileg hatalmas erőforrás számukra, hogy bátor, felelős vezetőjük van, a püspökük, akinek köszönhetően a lelkipásztorok is maradnak. Az örmény reformátusoknál is a lelki vezető helyben maradása volt a döntő. Ő egyébként egyházunk igaz barátja, az utóbbi időben többször járt Magyarországon, részt vett legutóbbi zsinati ülésünkön is. Megéri küzdeni a megmaradásért. Kicsit olyan, mintha Erdélyben lettem volna, hiszen ott is egy az egész közösség életéért felelős egy-egy református lelkész, nemcsak a hitéletéért.

Hogyan lehet együtt élni a lelki sebekkel? Volt-e alkalma beszélgetni olyanokkal, akik kiszabadultak az Iszlám Állam fogságából?

Ezek a borzalmas emlékek nagyon nehezen gyógyuló, mély sebek. A helyiek többnyire szírül vagy arabul beszélnek, tolmács közvetítésével nehéz ilyen belső mélységig eljutni. De ha kiállnak a közösségeik vagy közvetlenül a saját közösségük elé, és beszélnek arról, amit átéltek, biztos vagyok benne, hogy fel tudnak épülni. Maaloula nagyon különleges falu, meredek, magas dombra épült, a szír sziklás hegyek között bújik meg a pusztaságban. A településen található kolostorban van a keresztyénség első női mártírjának, Szent Teklának a tiszteletére létesített szentély. Ez évszázadok óta zarándokhely. A kis város, amely egykor turistaparadicsom volt, ma romokban áll. Ellátogattunk ide is, ahol a közösségnek körülbelül az egyharmada maradt meg, köztük sok árva és félárva gyermekkel, akik még Jézus nyelvén imádkozzák a Miatyánkot. Az arámi nyelvet eredeti, jézusi formájában már csak itt, ezen apró településen beszélik a világon. A faluban találkoztam egy idősebb férfival, aki hónapokon keresztül sínylődött a terroristák fogságában. Hiába kínozták, nem volt hajlandó megtagadni a keresztyén hitét. Megrendítő pillanat volt, amikor elmondta, szabadulása után Damaszkuszba, a több millió lakosú fővárosba menekült el, hogy ne legyen őt könnyű megtalálni. De nem bírta a magányt a zajos fővárosban, és visszatért a falujába, ahhoz a maroknyi közösséghez, amely megmaradt ott. Elmondta, nem tud úgy élni, hogy a kínzóit gyűlölje, úgyhogy megbocsátott nekik.

Ezek az átélt borzalmak traumákat okoznak, amelyek keserűséget és félelmet indíthatnak el az ember lelkében, tovább mérgezve a hétköznapjait. Mégis a megbocsátás teszi képessé őket arra, hogy megmaradjanak.

Számomra most vált még világosabbá, hogy milyen jelentősége van annak a kapcsolatnak, amely a jézusi kezdethez fűzi őket. A mögöttük lévő évszázadok minden nehézsége ellenére a keresztyének megszakítás nélkül jelen vannak ezen a vidéken, töretlenül az Újszövetség kezdetétől. Máté evangéliuma elején olvassuk, hogy Jézus először Galileában tanított és gyógyított: „El is terjedt a híre egész Szíriában, és hozzá vitték a sokféle betegségtől és kíntól gyötört szenvedőket…” II. Efrém Ignác pátriárkával sokat beszélgettünk arról, hogy ma újra ez történik. Az egyháznak kell gondoskodnia róla, hogy Jézus híre terjedjen Szíriában, a közösségeikbe pedig vigyék be a gyógyulni vágyókat, a megfáradtakat, a megsebzetteket. A helyi keresztyének hitük mellett évezredek során is kitartottak, bár sokszor szenvedtek erőszakos hódítóktól, hasonlóan a magyar reformátusokhoz. Először a görög kultúrájú Bizánci Birodalom próbálta meg őket a szír keresztyénségről áttéríteni a görög ortodoxra, azután jöttek a muszlimok, majd a latinok Rómából, Európa nyugati részéről, majd újra az iszlám. Ők mégis megőrizték azt az eredeti hitet, amelyben őseik felnőttek, és amelyet egészen az apostolokig vezetnek vissza. Teszik ezt teljes joggal, hiszen Pál apostol megtérése a damaszkuszi úton hitük forrása, gyökere.

Damaszkuszban meglátogattak több zarándokhelyet, többek között a Pál apostol megtérésének emléket állító templomot, és az Egyenes utcán is végigmentek. Milyen érzés volt az apostol nyomában járni éppen ott, ahol személyesen találkozott Jézus Krisztussal, és az élete teljes fordulatot vett?

A zarándokcsoportunk tagjaival együtt imádkoztunk, olvastuk Az apostolok cselekedeteiből és Pál leveleiből azokat a részeket, amelyek leírják, hogy mi is történt itt valójában. Ez a megvilágosodás útja volt. Az embernek sokszor vakká kell válnia, el kell veszítenie a látását, amely csak azt képes befogadni, amiből gyűlölet lesz, vagy önépítés és semmi más. Pál is gyűlölettől lihegve indult Damaszkuszba, majd eljött számára a megvilágosodás ideje, amikor rádöbbent az élete igazi értelmére. Ezen a helyen jó volt átgondolni, hogy vajon nekünk mire kell vakká válnunk, mi az, amit az életünkből ki kell zárnunk, mert nem krisztusi, hiszen különben hogyan tudnánk beengedni a világosságot, amelyet Isten Igéje jelent.

Amikor egy ilyen útról hazaérkezünk, már nem vagyunk ugyanazok, nem élhetjük az életünket ugyanúgy. Püspök úr már többször ellátogatott erre a – szívéhez közel álló – területre, s korábban beszélt arról, hogy minden egyes találkozás, látogatás valami újat mondott. Volt-e a legutóbbi útján, ami a hitében még mélyebbre vitte?

A görögkatolikusok iskolájában, amely gyönyörű intézmény, több ezer diák tanul. 2006-ra építették fel, majd 2014-ben lerombolták. Most újra fel fogják építeni. Megdöbbentő történet ez. De mi lesz, ha újra lerombolják? Újra fel fogják építeni! Hihetetlen az élni akarásnak ez az ereje. Az aleppói református lelkésznek, aki a templomban volt, amikor azt bombatalálat érte, elmenekült a családja – a felesége két gyerekkel –, mert nem tudtak tovább az országban maradni. Megkérdeztem, ő miért maradt. Azt válaszolta, ha ő is távozik, akkor mindenki el fog menni. A pásztornak maradnia kell, különben szétszéled a nyáj. Ez a pásztorszemlélet ragadott meg, így kell élni pásztorként. A szír ortodox liturgiában van egy egészen különleges rész, amellyel eddig nem találkoztam. A szertartás során a főpap megáll a templom közepén, az égre tekint, és felkiált: „Válaszolj nekem, Uram! Válaszolj nekem, Uram! Válaszolj nekünk, Uram!” A szír keresztyéneken látszik az örömteli, mégis istenfélelemben fogant kiszolgáltatottság: ha az Úristen nem válaszol, akkor mi lesz velünk? Minden azon múlik, hogy ő válaszoljon. Az a keresztyén magabiztosság, amely néha jellemez bennünket, Szíriában egyáltalán nincs meg. Inkább az Ószövetségből ismert prófétai kiszolgáltatottság van jelen: Uram, ránk tekintesz-e, mert a külső körülményekben semmifajta reményünk nincsen? Mi itt, Magyarországon szabadon élünk, jó keresztyénnek lenni, csak nehogy ennek hamis biztonságában elfelejtsük a szent félelmet: Isten akaratának a keresése és megtalálása nélkül nincs igazi keresztyénség.

Két napot Libanonban is eltöltöttek. Milyen benyomásokat szerzett? Van különbség a két ország között?

Libanonba az ottani reformátusok meghívására érkeztünk. A küldöttség egyik tagja fogalmazott így: „Libanonban nehéz élni, Szíriában pedig nehéz túlélni.” Az ország néhány éve még a Közel-Kelet Svájca volt. Az ott élők megrázó új élménye, hogy most ők szorulnak segítségre, pedig ahogy Szíriában, úgy Libanonban is a keresztyének alkotják az elitet, a középosztályt. A libanoniak jobb életszínvonalon éltek, oktatásuk is magasabb minőségű volt. Most megdöbbenten szembesültek vele, hogy külső segítség nélkül nincs számukra túlélés. Ezt lelkileg sem könnyű feldolgozni. Nem voltak hozzászokva, hogy támogatásból éljenek, le kell győzniük a büszkeségüket. Kérnek és kapnak, de elbizonytalanítja őket, vajon hogyan fogják fenntartani az intézményrendszerüket. Közben reménykednek, hogy visszatérhetnek a régi életükhöz. Libanonban nagy protestáns gyülekezetek vannak, amelyek a saját oktatási intézményeikbe és egyetemeikre a muszlimokat is várják, és bizakodnak, hogy olyan együttműködést tudnak kialakítani a térségben, amelyben nem káosz uralkodik, hanem a békés egymás mellett élés.

Van erre remény?

Inkább azt mondhatom, hogy a reménytelenség ellenére jelen van a reménység. A remény pedig nem szégyenít meg.