Van kinek és van miért

A vallomásos szerzői önfeltárás (confessio – gyónás, bevallás) Szent Ágoston óta irodalmi műfaj. Vallási jellege alaphelyzetéből fakad: megvallani egy tiszta és érintetlen felsőbbségnek mindent magamról, a világról, lelki életemről, egyszer igazán őszintén és személyesen. Belső meggyőződésre épül, miszerint van kinek és miért elgondolni, elmondani, megírni életünk kiadatlan, de annál eredetibb verzióját.
Viszonylag későn talált rám az irodalom, gyerekkoromban minden jobban érdekelt, mint egy-egy nehézkes olvasmány. A magyarórák nagy részét igyekeztem alvással tölteni, a gimnázium által szervezett kötelező színházi előadásokról is rendszerint kiszökdöstünk a szünetekben. Az egyik ilyen színdarab alkalmával azonban nagyot fordult velem a világ, váratlanul olyan művészeti katarzist éltem meg, amely teljesen lenyűgözött. Attól kezdve elkezdett mániákusan érdekelni az irodalom. Hatalmas lemaradásban éreztem magam, minden szerzőt magaménak akartam tudni a lehető legrövidebb időn belül, viszont fogalmam sem volt, merre induljak. A világirodalom mezőnye elsőre beláthatatlan, egy-egy zseniális alkotáson évekig is el lehet időzni mint kimeríthetetlen remekművön.

Aztán szerencsére rátaláltam a saját zsáneremre, amely segített eligazodni a lehetséges olvasmányok rengetegében. Ezek voltak a vallomások. Kivételes memoárok, naplók, önéletrajzok, visszaemlékezések, amelyekben akár művészek, sportolók, történelmi személyiségek, akár hétköznapi emberek életútjaik külső történéseinek belső szemszögét, sikerre vitt műveiknek hátterét, vívódásaikat, dilemmáikat kendőzetlenül dolgozzák fel. Bármiféle mesterkéltség vagy produkció nélkül, egyetemes emberi léptékkel.
Elbűvölt, hogy sokszor teljesen különböző nézeteket valló egyéniségek valahogyan egy hangot ütnek meg kortól, országtól függetlenül. Mintha lenne olyan közös alap, amely mindentől függetlenül elérhető, kellő őszinteséggel és személyességgel. Mintha lennének abszolút értékek, amelyekre bárki rátalálhat egy kis konfesszióval, önfeladással, önfeltárással. Úgy tetszett, mindenki ugyanazokkal a félelmekkel, megérzésekkel és keresztyéni ambíciókkal éli a korszakok kulisszái mögött az életét.
Erre a nyárra is jutott egy vallomásos regény. Rátaláltam Márai Sándor önéletrajzi írására, az 1934-ben megjelent Egy polgár vallomásaira. Rögtön éreztem, ez újabb olyan hang, amely a közös alapról szól, az írói látásmód az egyetemes humanizmus felé terel. Márai polgári eszményképe, polgári hivatása is ez: az örök emberi értékek őrzése és mentése, nemzeteken, korszakokon átívelő közösségként. A fejlődésregény fiatalkorának szellemi benyomásoktól, művészi felismerésektől gazdag éveit mutatja be, miközben a belső elmélkedések mellett beutazza Európát.
Ahol járt, arról alapos korrajzot hagyott. A regényes önéletrajz elkalauzol minket Kassáról többek között Berlinbe, Párizsba, Londonba, Velencébe. A két világháború közötti, átalakulóban lévő Európa bemutatása és narrálása teljesen egyedi. A kultúrák, országok, jelenségek mögötti rejtett motivációk, emberek, érzések megjelenítése megdöbbentő erejű, az elbeszélő ráérez az egyetemes értékekre, és leüti azok hangjait. Pont úgy, mint mindenki más, aki képes bevallani magának a privát és társasági életének rejtett vonásait is.
Az Egy polgár vallomásai sok mindenről vall: európaiságról, emberi esendőségről, titokzatos érzésekről, isteni irányjelzésekről. Eközben egy polgár, de elsősorban egy kortalan szellemmel bíró ember európaivá, magyarrá, küldetéstudatos íróvá, majd édesapja halálát követően végérvényesen felnőtté válik.
A vallomásos irodalmi hagyomány Szent Ágostontól a reformáció mozgalmán keresztül, akár II. Rákóczi Ferencen, akár a romanticizmuson átívelve modern köntösben napjainkban is jelen van. Ezekre a vallomásokra személyes életünkben is minduntalan jelentkezik a szükség, minél többször, minél mélyebben és igazabban. A segédanyag pedig, mint sok minden máshoz, itt is az irodalmi klasszikusokban rejlik.